Parányi Röpke - Mese

CSENGŐ-BONGÓ PARÁNYI RÖPKE

Csengő-bongó Parányi Röpke boldogan röpdösött a virágok körül. Apró, fátyolszárnyú teremtmény volt, mindig vidám, mindig mosolygós. Amikor a napfény megcsillant kicsinyke szárnyain, mintha a szivárvány ragyogott volna az égen. Amikor megmosdott a reggeli harmatban, nevetett az arca, a szíve, egész lénye. És amikor repkedés közben véletlenül összeértek a szárnyai, akkor olyan csengő-bongó, pengő muzsika hallatszott, hogy a békák nagyokat pislogva hagyták abba a kuruttyolást, a gyíkok mozdulatlanná dermedtek a falon, és az énekesmadarak is abbahagyták dalukat, csak a csengésre figyeltek, és keresték a zenészt.

Ám hiába! Parányi Röpke az emberek és az állatok szeme előtt láthatatlan volt, nem lehetett tapintani és észrevenni. Egyedül a növények látták, az állatok pedig képesek voltak hallani a csengő muzsikát, amit a szárnyai keltettek.

            Parányi Röpke az emberek között élt a társaival, és a virágokat gondozta. Minden virágnak volt egy saját gondozója, aki tisztogatta a leveleit, megmosta a szirmukat, segített reggel felébredniük és éjjel elaludniuk. Dalokat énekeltek a virágoknak, táncukkal örvendeztették meg őket. A virágok így voltak képesek ragyogni, napról-napra kinyílni, és csodálatos színvarázsukkal elbűvölni azokat, akik szerették őket.

            Parányi Röpkének csodálatos piros pipacsa volt egy ház udvarán. Nem sok virág volt az udvaron, de ez az egy közéjük tartozott, és a kis Röpke odaadóan gondozta, ápolta és vigyázta azt, akit rábízott a Parányi Király. Ha kellett, varázslatával elkergette a ház macskáját, az iromba Cirmost, vagy arrébb taszigálta a porban hempergő Lompost, a kutyát. Ám a bogaraknak megengedte, hogy táplálkozzanak, a kis állatoknak, hogy megpihenjenek a pipacs árnyékában, ha nagyon erősen ragyogott a nap.

            És a virág örvendezve szépült napról napra.

            A házban egy apuka, egy anyuka és a kislányuk élt. A kislány, akit a parányok Orgó-morgó Bunkolának hívtak, nem szerette a virágokat, a növényeket, a kicsinyke állatokat, és ahol csak tehette, bántotta őket. Megszaggatta a szomorú füzeket, lecsapta a virágok bóbitáját, kergette a vén Lompost, aki sötét sarkokba bújt előle. Ez a kislány goromba volt és durva, ám a parányok tudták, hogy azért szomorú, mert nincsenek barátai, azért szomorú, mert gúnyolják, és ezért bántja a virágokat. Parányi Röpke többször próbált beszélni vele, ám sikertelenül. Végül a Parányi Király elmondta neki, hogy Bunkola nem hallja, amit mond neki.

            Egy reggelen, amikor Parányi Röpke felébredt az első harmatcseppre és fénysugárra, és már arra készült, hogy felébreszti a virágot, óriási baj történt. Bunkola, aki korán kelt, dúlva-fúlva sétált az udvaron, egy vesszővel csapkodta a faleveleket, a fűszálakat, és a pipacshoz közeledett. Parányi Röpke kétségbeesetten kiabált neki, hiába. Titkos varázserejével is megpróbálta eltéríteni Bunkolát, ám a parányok mágiája nem hatott a nagy és erős emberekre. Parányi Röpke felsikoltott, amikor Bunkola csapott egyet, és a következő pillanatban a pipacs kettészelve feküdt a földön.

            Röpke nem foglalkozott tovább a kislánnyal, aki tovább is sétált. Leborult a virág mellé, ölébe vette a nem is olyan régen még csodásan ragyogó szirmokat, és keservesen sírt. Olyan szívet tépően zokogott, hogy a vén Lompos is meghallotta. A madarak elhallgattak, a gyíkok mozdulatlanul füleltek, és még a legyek is leszálltak, hogy megtudakolják, vajon ki zokog ilyen keservesen?

            Parányi Röpke sírása messze szállt, és meghallotta a jó Parányi Király. Hamarosan meg is érkezett csillogó szárnyain: a szél hátán és a napfény segítségével tudott gyorsan utazni. Letérdelt Röpke mellé, és megsimogatta a hátát.

            - Miért sírsz, jó Röpke? – kérdezte kedvesen. Röpke szipogva mutatott rá a halott pipacsra.

            - El… Elpusztult a virágom – pityergett szomorúan. Parányi Király megnézte magának a pipacsot, majd elmosolyodott, megfogta Röpke kezét és felállította.

            - Mutatok neked valamit, Röpke! – szólt, azzal felrepült a magasba, maga után húzva a meglepődött lényt, aki soha nem repült még magasabbra a drótkerítésnél, amin a verebek szoktak tanácskozni. Ám a Király feljebb repült, még feljebb, és Röpke először látta életében az udvart, ahol élt, a házat, amiben az emberek laktak. Megdöbbenve látta, hogy sok udvar, sok ház, sok ember él a világon, és minél feljebb repültek, annál több mindent látott… És, csodák csodája, egyre több virágot és parányt! A parányok dolgoztak, zsongásuk és szárnyaik zúgása volt a szél, szorgoskodásuk nyomán gyönyörű színvarázs festette az utcákat, a kerteket, a mezőket, az erdőket.

            Parányi Röpke elámult ezen a varázslaton, majd elsírta magát.

            - Mindenkinek van virága, csak nekem nincs! – Keservesen zokogott. – Az én virágom meghalt! Mi lesz velem most már?

            - Ugyan, Röpke! – korholta kedvesen a Király. – Nézd, mennyi virág van! Mindegyik meghal egyszer, mert ez a dolgok rendje. De mindegyiknek vannak gyermekei, és minden halott virág után kettő születik! A virágok soha nem halnak meg igazán, mert folyton megújulnak!

            Röpke szipogott még, de abbahagyta a sírást.

            - Mindig választhatsz új virágot – mondta a Király, és széttárta a karjait. – Az egész világban keresheted, hogy kit akarsz gondozni, kire akarsz figyelni, kinek akarod a szirmait mosni, kinek a harmatában akarsz megfürödni. Több virág van, mint amennyit gondozni tudunk! És hidd el nekem, vannak olyan emberek, akik szeretik a virágokat, és csodálattal nézik a szépségüket! Keresd meg őket, jó Röpke! Keress magadnak új virágot!

            És, csodák csodája, a magasban lebegő Röpke egy árokparton meglátott egy kis virágot, amelyik most bújt ki a földből, és Röpke felismerte, hogy az is egy piros pipacs! Elköszönt a Királytól, megköszönte a kedvességét, meghajolt előtte, majd sebesen odarepült az apró növényhez, aki mellett egy kisfiú és egy kislány térdeltek, és nézték az élet csodáját. Nem bántották a pipacsot, csak figyelték, és elhatározták, hogy gondozni fogják.

            Így talált Parányi Röpke új virágot, és odaadóbban gondozta, mint az előzőt. És most már emberekre is talált, akik vizet hoztak és simogatták a virágot, amelyik gyorsabban nőtt, erősebb és ragyogóbb lett, mint Röpke előző virága. És Röpke boldogabb lett, mint volt, simogatta a szirmokat, törölgette a leveleket, és amikor összeértek a szárnyai, olyan csengés-bongás hallatszott, hogy a kutyák felemelték a fejüket, a békák abbahagyták brekegésüket, a gyíkok pedig mozdulatlanná dermedtek a falon, azon gondolkozva, hogy vajon kié lehet ez a vidám, boldog nevetés?