2013. február 22., péntek

Kakas a szemétdombon - Sci-fi novella



           
KAKAS A SZEMÉTDOMBON


Ronin

            Éles fájdalom hasított a húsába. Erős karok szorították a földre, és ő csak üvöltött, amikor testébe mart a penge, és levágta róla a jelet – a jelet, ami mindenkivel tudatta, hogy tartozik valahová, nincs egyedül, hogy vannak, akiknek fontos, akik az életüket adják érte, ha kell, ahogyan ő is bármelyik társáért odadobta volna a sajátját…
            Kivágták belőle azt, aki volt.
            Meleg vér csorgott végig a testén. Sötét, haragos, megvető arcok vették körül. A levágott bőrdarab, amit az arcába dobtak, véres nyomot hagyott maga után, miközben lecsúszott az aszfaltra.
És a férfi, falkája árulója csak lassan ébredt rá arra, hogy a rémálom, ami csaholó kutyaként vetette rá magát, maga volt a szörnyű valóság.
            Először a szülei tagadták meg. Azután a családja többi tagja, végül a felesége és két apró gyermeke, akiknek ki kellett mondaniuk a legszörnyűbb szót, amely egyenlő volt a halálos ítélettel. A kedves, oly sokszor csókolt ajkakról hulló, zokogásba fúló szavak után a férfi már alig hallotta a falka tagjainak tagadó bizonyságát, majd a család fejének keményen pattogó hangját, mely még sokáig visszhangzott valahol, a tudatának egy olyan részén, amely eddig magáénak tudhatta a védelem, a biztonság, a közösség, az összetartozás élményét.
            -Megtagadlak!
            Megfosztották minden ingó és ingatlan vagyonától. Megfosztották a munkájától. Megfosztották a ruháitól. Megfosztották a családjától. Végül megfosztották a személyiségétől is: a nevét, lénye és létezése emberi szimbólumát, ami mindenki számára igazolta volna azt, hogy ki ő, és hogy tartozik valahová, a szeme láttára törölték ki az adatbázisból. Ettől kezdve az összes ember számára nyilvánvaló lehetett a Földön, hogy ő már nem létezik. Hiszen nem is létezett.
            Megfosztották az életétől… Megfosztották önmagától…
            A testén okozott fájdalom lassú, tompa lüktetéssé halványult. Az a tompa, fakó üresség azonban, ami egyre nagyobb részt követelt magának a fejében, csak erősödött. Észre sem vette, hogy volt ott valami addig, amíg már nem létezett.
A közösség tudata. A falka tudata. Az összetartozás érzése. Azok a láthatatlan szálak, amik összekötötték őt a klán többi tagjával.
            Most már egyedül volt. És soha többé nem lehet senkié.
            Névtelenül létező lény volt. Egy eleven hulla.
            Egy jelző maradt, egy megvetett szimbólum, ami undort és borzongást keltett azokban, akik tudomást szereztek róla.
            Ronin.
            A világ szemete.

            Hideg volt. A meztelen talpak rideg aszfalton tapostak. A lábak, amikről vér csöpögött alá, időnként megbotlottak a tétova menekülés közben. Éles, bántó fénysugár vágott a bénultan kimeredő szemekbe. Egy dermedt, fakó, színét vesztett világ vette körül a ronint, falkája árulóját, az örökre kitaszított páriát. Míg az utcát a reklámok és az ablakokból kiszűrődő fények valóságos orgiája ragyogta be, ő csak azt a dermedt színtelenséget látta, ami a lelkéből ömlött ki, és beburkolta a kivetettség és a magány szívtelenségével. Míg máshol az összetartozás tudata és a meleg jólét fűtötte a szíveket, ő a halottak fagyott idegenségét cipelte magával.
            Nem volt helye az emberek között – a saját fajtája vetette ki magából. Nem volt föld a talpa alatt, ahol magabiztosan és nyugodtan járhatott volna.
            A kínzó tudat olyan lassan hatolt át az elméjét burkoló homályon, ahogyan a tavasz első melege kezdi olvasztani a jeget. Azt sem tudta, hogy percek, órák, avagy napok teltek el azóta, hogy kitagadták. Csak ment előre a szürkévé vált világban, és nem mert megállni, nem mert leülni.
            Nem tudta, felállna-e, ha egyszer megpihen.
            Hiszen miért menne tovább?
            A hiány tudata ordasként mart a szívébe. Fogait összepréselte a harag és a félelem, amikor tudatosulni kezdett benne a friss múlt és a borzalmas jelen. Lüktető sebe monoton dobogása végül megtalálta a szálat az értelemhez, amit a ronin korábban messze űzött magától, hogy ne kelljen tudomásul vennie a sorsát.
            Fejéhez nyúlt, hogy összetartsa a széthullani készülő világot, de idegennek érezte a saját érintését. Undorodva kapta el kezeit, és hirtelen indulatában belemart a saját húsába. Veszett ebként marcangolta magát, hogy bűnhődjön. Vér patakzott a frissen vájt sebekből, és ő fájó örömmel adta át magát a kínnak. Legalább addig sem kellett éreznie lelke tombolását.
            Végül azonban legyőzte a fájdalom. Kimerülten, zokogva esett össze. Majd, amikor a könnyei árja már elapadt, és a szenvedés nem tépte tovább a szívét, a Hold felé fordította az arcát, és üvöltött.
            Csak az üvöltése tudatosította benne, hogy él még.
            Csak saját panaszos hangja tudatosította benne, hogy létezése a lehető legnagyobb büntetés, amit kiszabhattak a számára.
            A sebzett farkas rettenetes üvöltése tudatta azokkal, akik hallották, hogy a bűn mocska újabb ronint okádott a világra.
           
           
            Vadász

            A vadász fülelt. Kifinomult hallása öntudatlanul is megszűrte a nagyvilág zaját. Hanyag közömbösséggel vette tudomásul, hogy most sem tévedett. Most már tisztán hallotta azt a semmivel össze nem téveszthető hangot, amit keresett.
            Az emberi állat kétségbeesett üvöltését.
            A vadász egyedül volt.  Látszólag csupán egy gondtalanul sétáló járókelő volt a kora hajnali órában a gondozott belvárosi parkok egyikében. Hanyagul dobálta a lábait a fehér kavicsokkal felszórt ösvényen. Sötét fák koszorúja ölelte magányos alakját, a csillagokkal tarkított égbolt halványan remegő burka borult fölé.
            Szokásos szerencséjén elmélkedett. Úgy tűnt, hogy az élet ismét elé söpört egy élőhalottat, aki éppen a rátört tudat kétségbeesésében, a bűntudat kínzó nyomása alatt fetreng.
            Nem is kellett sokáig keresgélnie. Az éjben nyüszítő kutya hangja Ariadné fonalaként vezette a fényben úszó ösvényeken a park kevéssé látogatott részébe. A vadász csalhatatlan ösztönnel hagyta el az utat, és a sűrű fák közé vetette magát.
            Megtalálta, akit keresett.
            Egy kicsiny tisztáson meztelen alak kucorgott a holdfényben; mintha farkassá átalakuló emberi torzszülött guggolt volna a füvön, az átváltozás keserű perceit élve, mielőtt vérre és gyilkolásra szomjazva beveti magát a város forgatagába.
            A vadász tudta, hogy nincsenek farkasemberek, kivéve, ha néhány kósza legenda igaznak nem bizonyul a rejtélyes és rettegett húsmágusok egy-két elszabadult teremtményéről. Azzal azonban tisztában volt, hogy az előtte kuporgó alak, ha testben nem is, de lélekben valóban szörnyű átváltozáson megy keresztül.
            Emberből roninná válik.
            A vadász nem sietett, nem lépett elő a fák biztonságából. Az erdő sötét köpenyébe burkolózott. Várakozó álláspontra helyezkedett. Úgy ismerte a roninokat, mint egy ragadozó a zsákmányát.
            Szüksége volt a tudására, hiszen belőlük élt.
Tudta, hogy az átváltozás lelki traumája közben, mialatt a roninban végleg tudatosul saját számkivetettsége, öngyilkossággal felérő próbálkozás megkörnyékezni. Egyszer a saját szemével látta egy borzalmas módon széttépett társa tetemét, aki rossz pillanatban érkezett. Nem várta ki a megfelelő alkalmat, így éppen azt a szenvedő és tomboló emberi fenevadat környékezte meg, aki a saját húsát rágta.
            A hús pedig hús, legyen bárkié.
            Tudta, hogy majd akkor érdemes lépni, amikor a kétségbeesés és a harag helyét végleg átveszi a bűntudat és a beletörődés. Amikor elfúl a zokogás, és néma csend borul a roninra, aki végleg megadta magát a sorsának.
            Nem sajnálta a valaha volt embert. Tisztában volt azzal, hogy a legszörnyűbb büntetést csak a legszörnyűbb bűnöket elkövetők kapják a falkájuktól. Legyenek szentségtörők, a klán tabujának megsértői vagy árulók, akik kiszolgáltatták a klán titkait, nem érdemeltek sajnálatot. Ezt a Szövetségközi Tanács is elismerte, hiszen azok tagjai is klánokban nőttek fel, mint a világon mindenki. Ezért engedélyezték már régen, hogy a klánok vezetői törölhessék a roninok nevét a Szövetségközi Adatbázisból.
            A roninokat bárki megölhette, hiszen már nem létezőnek számítottak. És ugyan ki akarna bosszút állni valakiért, aki már amúgy is halott?
            A vadász nem az első áldozatát cserkészte be, és, reményei szerint, nem is az utolsót. A járandóság első felét már megkapta, most már csak szállítania kell az árut. Többször dolgozott már a cégnek, és soha nem volt gond sem az áruval, sem a fizetséggel. A vadász legalább olyan nélkülözhetetlen volt a tudósok ember-kísérleteihez, mint a ronin. Nem érte meg átvágni.
            Ráadásul őt, a prédájával ellentétben, védte a klánja. Érinthetetlen volt.
            A ronin zokogása elhalt. Megadón borult a földre, mintha valamelyik istenhez imádkozna. Vagy talán arra várt, hogy megnyílik a mélység, és a pokol egyik ördöge eljön érte, hogy magával vigye az örök kárhozatba.
            A vadász erre a pillanatra várt. Kilépett a fák közül.


            Ronin és vadász

            Ágak recsegése jutott el a ronin megkínzott tudatáig. Válasz érkezett hangtalan hívására. Őt azonban már nem a kíváncsiság vezérelte, amikor lassan, megadóan felemelte a fejét, és letépte a szeméről a könny halvány fátylát.
            Egyszerűen csak szembe akart nézni azzal, aki jött.
            Az ismeretlen férfi méltóságteljesen lépkedett. Egy ember volt a sok közül: hétköznapi ruha, semmitmondó arc… A ronin mégis látta rajta, hogy miatta van itt. Az idegen kimért, magabiztos mozgása és kifürkészhetetlen tekintete, amivel egyre csak őt nézte, bizonyossággá érlelte a gyanút.
            -Üdvözöllek, ronin!
            A megszólításra megrándult a férfi arca. Karsebe fájón lüktetni kezdett. Ismét lehajtotta a fejét, és vonásai keserű grimaszba torzultak. Ökölbe szorított keze azonban megadón ernyedt el.
            Nevén nevezték. Tényleg vége tehát.
            Az idegen néhány lépésnyire megállt tőle, és megszólalt. Mély tónusú, nyugodtan rezgő hangja olyannak hatott, mint a mélység démonainak szent harsonája.
            -Bűnt követtél el. Megszegted az esküd. Nem bizonyultál méltónak arra, hogy ember maradj. Nincs családod. Nincs ruhád. Nincs neved. Mindent elvesztettél, aminek a megőrzésére rendeltettél, amikor megszülettél. Halott ember és bűnös lélek vagy. Nincs sorsod, nincs reményed, nincs jövőd.
            A halk, mégis erőteljes szavak a ronin lelkében robbantak, és maradék öntudatát is darabokra zúzták.
            -Bár már nem élsz, még létezel, és én eljöttem érted, ronin. Eljöttem, hogy veled legyek a bűnben.
            -Bűnt követtem el. – A kitagadott hangja ismeretlenül csengett a saját fülében. – Elárultam a klánomat. Eltaszítottak maguktól. Nem vagyok senki és semmi.
            -A lelked iszonyú kín rágja. A féreg, ami a szívedbe és az elmédbe hatolt, elpusztíthatatlan. Ahogyan elpusztíthatatlan a múlt is: a tett, ami miatt ide jutottál. Kitagadtak, és csupán a jogos büntetésed viseled.
            A ronin belső ürességét a bűn tudata kezdte megtölteni, amely lassan alakot öltött a szavak hatására. Az idegen nem vádolt, nem sértett, nem nevetett, nem alázta meg. Tényeket közölt, amiket szögekként vert bele a ronin fejébe. És az áruló nem tudta azt, amit a vadász igen, hogy hosszú évtizedek gyakorlatának végtermékei ezek a gondosan kiművelt, aprólékos csomagokban átadott gondolatok, amiket a megfelelő érzelmi hatások kíséretében hoztak a tudomására.
            -Bűneid örökre beleégtek az emberiség közös tudatába. Nincs lehetőség arra, hogy helyrehozd. Az életednek vége.
            -Az életemnek vége. Nincs lehetőség arra, hogy helyrehozzam a bűneim.
A ronin lélektelen hangon ismételt. A jövevény hatására kimondott mindent, ami eddig belülről marta. Mintha a férfi az ő belső lényének egyfajta kivetülése lett volna, amely hozzá szólt, és szembesítette mindazzal, amit tett, aminek a következményeit viselnie kellett az élete végéig.
            -De a lelked még megmentheted!
            A szavak szikraként lobbantották lángra a darabokra hullott öntudatot. Az áruló, falkája számkivetettje, az emberi méltóságától megfosztott lény felemelte a fejét, és a reménytelenségben esélyt kapottak tekintetével meredt az idegenre.
            Alig merte elhinni, amit hall.
            -Nem hozhatod helyre a hibát, de önmagad feloldozhatod. Emberi lényed fényét visszaállíthatod, és így egyensúlyba hozhatod a szörnyű sötétséget, amely rád telepedett. Akarod, ronin? Akarsz újra ember lenni? Akarsz méltósággal a túlvilágra menni? Meg akarod tagadni a sötétséget, és akarsz a fényben útnak indulni?
            A megkínzott lélek úgy kapott a lehetőség felé, mint egy fuldokló a szalmaszál után.
            -Akarok. Akarok! Mit kell tennem érte?
            -Van egy feladatom a számodra. Ha vállalod, teljesítem egy kívánságod. Az utolsó kívánságod, amely ebben az életben elhagyja a szádat.
            A ronin összezavarodva hallgatott.
            -Hogyan… Hogyan lehetséges ez?
            -Halott vagy és kitaszított. Ezen nem lehet változtatni. De adok egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsd: valóban állhatatos és megbízható ember vagy. Aki eltévelyedett ugyan, de vissza akar térni a helyes útra. Vagy velem jössz a fénybe, vagy itt hagylak a sötétségben, és többé nem látjuk egymást. Ebben az esetben a keserű végig ronin maradsz, és nem lesz még egy lehetőséged arra, hogy feloldozd magad. Mit választasz?
            A pergő, súlyos szóáradat elsöpörte a ronin kétségeit és bizonytalanságát.
            Már nem volt akarata, amellyel ellenállhatott volna.


            Vadász és tudós

            A tudós pezsgőt töltött a poharakba. A gyöngyöző ital vastag habot vetett, ami halkan sercegve változott át keserű, frissítő itallá.
            Az egyik pohár a vadász kezébe került, aki egy kényelmes fotelben terpeszkedett. A fiatal, nyúzott arcú és fáradt szemű tudós tőle szokatlan, vékony mosolyra húzta kemény száját, és koccintásra emelte poharát.
            -A sikeres üzletre!
            -Az üzletre! – visszhangozta a vadász. A kristályok halk csengéssel verődtek össze. Ajkak értek az italhoz, kíváncsi nyelvek ízlelték meg a kiváló nedűt.
A tudós letelepedett a másik fotelbe, és hanyagul hátradőlve vizslatta a vadászt, aki a múltban már számtalanszor segített a cégüknek. Ő maga azonban most először kérte fel, miután elődje elhalálozott, és ő vette át a részleg vezetését.
            -Őszintén bevallom, nem is reménykedtem abban, hogy ilyen hamar viszontlátlak. Hogyan csinálod? Valami különleges érzékkel rendelkezel?
            A vadász megvonta a vállát.
            -Szó sincs róla. Csupán szerencsém van.
            A tudós szeme megcsillant.
            -Hah! Szerencse! A tudomány világának dolgozol, és még hiszel a szerencsében! Pedig te is tudhatnád, hogy a szerencse nem létezik. Mivel minden ok-okozati összefüggésekből áll, a tudomány már régen kizárta a „szerencsét” az élet irányítását végző összetevők közül.
            A vadász nagyot kortyolt az italból.
            -Én nem vagyok tudós. Csak egy egyszerű ember, akinek a munkája nem teszi kötelezővé, hogy a szerencse mibenlétén elmélkedjen.
            -Ez igaz.
            A tudós újra teletöltötte a poharakat. Egy darabig nézegette a gyöngyöző italt, végül azonban a kíváncsisága győzedelmeskedett.
            -Hogy vagy képes erre? Találsz egy ronint, aki éppen elveszítette az élete értelmét, és lehetősége sincs arra, hogy valaha még normális emberi életet éljen. Erre te valahogy megérinted, és ráveszed arra, hogy adja el magát, annak tudatában, hogy a szerződés ránk eső részének teljesítése után megöljük. Hogy csinálod ezt?
            A vadász gondolkozott egy hosszú pillanatig.
            -Ha megkérdezném tőled, hogy mi az, amin dolgozol, és milyen ötlet vezetett el oda, elmondanád nekem?
            A tudós hidegen felkacagott, amikor megértette, mi volt a vadász válasza.
            -Jól van! Értem én. Szakmai titok.
            -Így van. De a lényeg nem bonyolult, már ha valaki tisztában van egy sebzett ember belső vonaglásának lényegével. Hosszú évtizedek gyakorlata során raktam össze a roninokra vonatkozó tudásom. Gyakorlatilag arról van szó, hogy egy bűntudatban senyvedő ember, aki már végképp lemondott magáról, lehetőséget kap a feloldozásra. És én azzal a tisztelettel közlöm vele a lehetőségeket, amit már nem várna senkitől. Ugyanis én bűnösnek nevezem, de tudatom vele, hogy látom benne a lelket is. Belém kapaszkodik, mert megmutatom neki, hogyan oldozhatja fel magát. Bolond lenne, ha nem használná ki! Hiszen csak a halál vár rá. És ki ne szeretne közülünk tisztán átmenni a túlvilágra?
A tudós minden idegszálával figyelt.
            -Ez nekem olyannak tűnik, mint egyfajta papi szerepkör.
            -Olyasmi. Bár nem vagyok pap. Inkább azt mondanám, hogy a ronin lát bennem egyfajta démoni vagy angyali erőt, aki pont akkor érkezik, amikor mindenki elhagyta őt, és akkor szólítja meg, amikor már neve sincs. Akkor kínál lehetőséget, amikor ő maga mindent elveszített. A feloldozás lehetősége lelki szintre emeli a száraz üzletet, amit felajánlok neki. Ti megkapjátok, ami nektek kell, ő pedig megkapja a bűnbocsánatot. Ha már itt tartunk! Sikerült megegyezni?
            A tudós felállt, és felemelte íróasztaláról a szerződést.
            -Nem volt könnyű, de végül is…
A vadász tagadólag intett a kezével, és megállította a szóáradatot.
            -Nem rám tartozik, miben állapodtatok meg. Annyi volt a dolgom, hogy elhoztam neked a ronint. A többi már rajtatok áll. Én elvégeztem a munkám, és megkaptam a fizetségem.
            -Akkor ezzel végeztünk is.
            -Igen. Végeztünk.
            A vadász felhörpintette maradék italát. Letette a poharat az asztalra, és felállt. Némán bólintott, majd elhagyta az irodát.
            Nem fogtak kezet. Nem szóltak egymáshoz. A kapcsolatuk merőben üzleti jellegű volt. Adtak és vettek.
            A vadász távoztában a roninra gondolt, aki egy szerződéssel aláírta a saját halálos ítéletét. De így legalább kapott valamit cserébe.
            És, ami a legfontosabb, méltósággal távozhatott.


            Ronin

            Egy érthetetlen rendeltetésű gépekkel telezsúfolt szobában ült egy széken. A karjait és a lábait fémpántok rögzítették az ülés karfájához és lábaihoz. Fejét a fejtámaszhoz szíjazták, hogy ne mozoghasson.
            Fehér köpenyes tudósok, férfiak és nők tettek-vettek körülötte, de vele senki nem foglalkozott. Mintha ő is csak egy berendezés lett volna a többi között. Nehéz, furcsa szag terjengett a levegőben. Ismeretlen eredetű, folyamatosan zúgó hang érkezett valahonnan órák óta, és a ronin pattanásig feszült idegeit borzolta.
            Tegnap az idegen felöltöztette és kitisztította a sebeit. A ronin alig látott a fáradtságtól, és nem igazán vette tudomásul, merre jár. Egyre csak a feloldozás lehetősége járt a fejében, valamint az egy kívánság, amit teljesítenek, amennyiben a lehetőségeik megengedik.
            Ezek után az idegen egy hatalmas épületbe vitte. Ott találkozott egy fehér köpenyes férfival, aki kávéval kínálta, majd rögtön az üzletre tért. Az idegen, aki eddig a támasza volt, ekkor elhagyta az irodát, és ő többé nem találkozott vele.
A szerződés megfogalmazása néhány percet vett csupán igénybe. Ezek után cellába zárták, és a rács elé őrt állítottak.
            Egész délután aludt. Este vacsorát kapott, majd ismét magára hagyták. Az éjszakát merengve, az utolsó esély tudatában töltötte el.
            Most már tudta, hová lesznek a roninok. Most már hitt a kóbor legendákban, amiket suttogva adtak szájról szájra az emberek a kísérleti állattá degradált számkivetettekről. Ő is szerződésben szavatolta, hogy aláveti magát a megbízója akaratának, aki viszont az aláírásával garantálta, hogy teljesíti egy kívánságát. A fehér köpenyes a tudtára adta, hogy legfeljebb fél éve van, mielőtt végeznének vele a munkája után.
            Használták a ronint, ezért ki kellett fizetni.
            A fizetség után viszont a roninnak meg kellett halnia. Nem engedhették meg, hogy tovább éljen, és esetleg mások kiszedjenek belőle valami titkos információt. A roninok mindig diszkrét munkát végeztek.
            Ez volt a szabály. És egy halottnak ez nagyon jó alternatívát jelentett!
            Még most is hallotta saját szavait.
            -Azt szeretném… még egyszer szeretném látni a gyerekeimet… hogy tudjam, jól vannak… meg ilyenek… érti… ha nem nagy kérés…
            A kitaszított lény halk, bizonytalan szavai a szerződésbe kerültek. A tudós ellátta a dokumentumot a kézjegyével. A ronin összerándult, amikor rádöbbent, hogy az ő aláírására nem kerül sor.
            Ugyan mit és miként írna alá egy halott?
            Hajnalban már csak a furcsa idegen járt a fejében. A méltóságteljes megjelenésű, erős szavú, tisztelettudó alak, aki felkínálta neki a saját megváltását. Aki ruhát adott neki, aki kimosta a sebét, aki, ha a karját nem is nyújtotta neki, adott egy pókfonalat, amin kimászhatott a mélység sötét bugyraiból.
            Ő ment le oda. Neki is kellett kijönnie.
            Nem tudta, hogy az idegen, akit ő egy érthetetlen erő követének érzett, csak egy vadász volt. Nem tudta, hogy a névtelen ember volt csupán, aki pénzt kapott azért, hogy felkutassa őt és a hozzá hasonlókat, és eladja azoknak, akiknek a hús, az érzelem és az értelem nem számított. Nem tudta, hogy ő maga csupán egy óriási színjáték statisztája volt, akit bűntudatánál fogva rángatnak, mint egy bábot. A lehetőség, hogy feloldozhatja magát, és még egyszer láthatja a gyerekeit, számára mindent megért. Hajlandó volt meghalni érte. Hajlandó volt bármilyen hatalomnak alávetni magát.
            A tudósok nem közölték vele, miről szól a kísérlet. Nem tartozott rá. Annyit mondtak csupán, hogy egy berendezést fognak a fejére szerkeszteni, és beadnak neki egy injekciót. Ennyi lesz a dolga.
            A ronin a székhez szíjazva forgatta a szemeit. Időnként szavak jutottak el tudatáig, amikor a tudósok egymáshoz szóltak. Egyszer csörömpölést és halk káromkodást hallott. Hozzá nem szólt senki. Nem nyugtatták. Nem kezelték emberként. Halott volt egy boncnok asztalán, aki csak a testet látja: a húst, az izmokat és a szövetet.
            Majd nyílt az ajtó, és mindenki elhallgatott.
            Kezdődik!
            A roninba belehasítottak az ismeretlentől való félelem jeges ujjai. Össze-szorította a fogait, és elfojtotta a hányingerét. A szemei nedvesek lettek, de képtelen volt megtörölni őket. Szégyen marta a szívét, amiért a gyengeség jelét mutatta, ám nem tehetett ellene.
            Lehunyta a szemét. Rettenetesen félt. Ki volt szolgáltatva vadidegen emberek kényére-kedvére. Életében először volt valóban egyedül.
            Ekkor belső szemei előtt megjelent az idegen kiismerhetetlen arca.
            Feloldozhatod magad. Visszatérhetsz a fénybe.
            A ronin lecsillapította verdeső szívének vad dörömbölését. Igyekezett arra összpontosítani, hogy belső üressége elmúlhat, és lelkének kútja ismét a büszkeség vizével telhet meg. Azt akarta, hogy ne marcangolja tovább a kivetettek bűntudata.
            És még egyszer látni akarta a gyerekeit!
            -Kezdjük!
            Az ismerős hang a tudatába hatolt. A szemüveges tudós érkezett meg!
            Nyitott szemének látóterében megjelent az ismerős arc.
            -Ne feledd, ronin, hogy megállapodtunk. Szerződésünk van.
            A ronin megacélozta magát, és bólintott.
            -Kezdhetjük…


            Vadász és tudós

            Nem állt meg az asszisztens előtt. Nem jelentette be magát. Időpontra jött, és őt nem volt szokás megváratni. Elég cég volt a világon, amelyik foglalkoztatta volna, és ezt minden arra érdemes tudta.
            Bólintott a fiatal nőnek, aki szokásos, semmitmondó mosolyával válaszolt. A rideg maszk mögött azonban a vadász érezte a feszélyezettséget. Na, igen! Aki tudta, mivel keresi a pénzét, megtartotta a távolságot vele szemben. Nem sokan érintkeztek azokkal, akik roninokkal foglalkoztak. Nem sokan vadásztak emberszörnyekre!
            A vadász egy pillanatra kiélvezte a hatalmát, majd átengedte magán.
            Kopogás nélkül lépett be az ajtón.
            A tudós az íróasztala mögött ült. Éppen csak feltekintett a számítógépe mögül, majd magába mélyedve olvasott tovább.
            A vadász komótos léptekkel a foteléhez sétált, és beleereszkedett. Keresztbe vetette lábait, türelmesen várakozott. Nem ő kezdeményezte a beszélgetést. Nem neki kell nyitnia.
            Néhány perc telt el így.
            -Újra szükségünk van a szolgálataidra – szólalt meg a tudós. Kikapcsolta a hologramot, és a foteléhez sétált. Leült.
            A vadász bólintott.
            -Hasznotokra vált az előző?
            A tudós elvigyorodott.
            -Hogyne! Miért ne válna hasznunkra egy halálba menő?
-És milyen kell?
-Teljesen mindegy, kit hozol. Csak még éljen.
            A vadász megfeszült. Rezzenéstelen maszkja megtört egy pillanatra a helyzethez képest értelmetlennek tűnő szavak hallatán.
            -Hogy érted ezt? – kérdezte, és a szíve nagyot dobbant.
            A tudós láthatóan nem vette észre a másik zavarát.
            -Úgy értem, ahogy mondom. Nem számít, kit hozol. Lehet gyerek, férfi vagy nő, egyre megy. Egy a fontos, hogy képes legyen meghalni.
            A vadász összehúzott szemmel méregette a tudóst. Valahol felugatott benne egy farkas.
            -Neked… azért kellenek a roninok, hogy… megöld őket? – kérdezte akadozó nyelvvel, alig visszafojtott indulattal.
            A tudós felvont szemöldökkel, kíváncsian nézett a vadászra, akinek az arcát alig észrevehető, enyhe pír futotta el.
            -A kísérlet szempontjából elengedhetetlenül szükséges az alanyok halála – válaszolta fagyosan, és kék tekintete megvillant. – De nem értem, mire véljem ezt a hangot? Neked csak az a feladatod, hogy szállítsd az árut! A többi a mi dolgunk. Kifizetünk, és vége.
            A vadász megszorította a karfát. Uralkodott magán. Végül is teljesen mindegy, mire használják a roninokat. Nem az ő dolga. Csak az a lényeg, hogy őt kifizessék, és betartsák a szerződés rájuk eső részét.
            Összevonta a szemöldökét. De akkor mi zavarta meg? Mi zavarhatta meg? Miért benne a kétely? Kifürkészhetetlen tekintettel meredt a tudósra, aki közönyös arccal nézett vissza rá.
A szeme? A hangja? Amit mondott? Ahogy mondta? A vadász mindig büszke volt a megérzéseire. És a megérzése most szörnyű gyanút sugallt neki.
Csak az a lényeg, hogy őt kifizessék, és betartsák a szerződés rájuk eső részét.
            Igyekezett nyugodtnak tűnni, pedig a gyanú úgy szorította a torkát, mint egy kígyó.
-És mi lesz a… szerződéssel? Ilyen gyorsan teljesítettétek? Hiszen alig három napja, hogy szállítottam nektek az árut…
            A tudós legyintett.
            -Nem mindegy már nekik? Halálra vannak ítélve. Így legalább hasznára válnak a tudománynak, ha már voltak olyan ostobák, hogy elkövették a legnagyobb hibát, amit lehet. Még hogy fizessek is nekik? Ugyan már!
            A vadász körül megfordult a világ. Bele kellett kapaszkodnia a karfába, hogy le ne forduljon a székről. Átverték. Megalázták. Hazugságba kényszerítették. Elvették tőle azt, amit adni akart. Az utolsó kívánságot. Elvették a ronintól a tiszteletet. Az utolsó tiszteletet.
            Lehajtotta a fejét. Arca iszonyúan remegett a haragtól.
            A tudós kíváncsian, alig palástolt döbbenettel figyelte a nyugodt, szenvtelen, kiegyensúlyozott vadász vívódását. Soha nem látott még ilyet. Nem régóta dolgozott a program élén, most másodjára akarta megbízni a vadászt. Nem volt még tapasztalata ebben a világban.
            Megvetően mosolyra húzta az ajkát, ahogy szemügyre vette a furcsa alakot, aki összegörnyedve ült a fotelben. A vadász szoborszerű merevségét csak testének remegése törte meg. Előre dőlve, a karfába kapaszkodva, lehajtott fejjel a tudóst egy olyan madárra emlékeztette, amelyik éppen elrugaszkodni készül a szikláról, mielőtt beleugrik a semmibe, és szárnyra kel.
            -Van egy szabály – suttogta a vadász, és felemelte a fejét. A tekintete sötéten lángolt. – Egy íratlan szabály, ami mindenkire vonatkozik. A ronin szerződést köt veletek. Azért vállalja a feladatot, mert már nincs semmije. Ti szerződést kötöttetek! Ha már úgyis megölitek, akkor legalább előtte adjátok meg neki, amire vágyik!
            A tudós azonban nem hagyta magát megfélemlíteni. Felállt, és a vadász elé lépett. Úgy nézett le rá, mint egy isten a hívére, aki arra vetemedett, hogy kérdőre vonja őt. Nos, lehet ez a vadász bármilyen jó a szakmájában, őt nem fogja kioktatni egy hitvány emberkereskedő!
            -És ugyan ki hajtaná be a tartozást? – kérdezte gúnytól csöpögő hangon. – Az is bolond, aki fizet egy roninnak. Egy halottnak? Ugyan már! Hát fizetünk a kutyáknak? Fizetünk bármelyik állatnak? Akármelyik ronin örülhet annak, hogy egyáltalán megetetjük, mielőtt elvégeztetjük vele a feladatát!
            A vadász rezzenéstelen arccal hallgatta végig a gyalázkodást. A fiatalabb férfin remegés futott végig. Nem sikerült kibillentenie a kereskedőt, ez a tudat viszont őt nyugtalanította. A vadász lassan, nagyon lassan állt fel, és a tekintetével nem engedte el a tudós egészen idáig magabiztos pillantását.
            A tudós visszavett a hangjából, amikor a vadász előtte tornyosult.
            -Meg amúgy is, a feloldozást megkapta, nem? Ez a lényeg! A feloldozás. Mit neki az üzlet? Már nem számít. Te mondtad, hogy lelki szintre emeled az üzletet. A többi már csak ábránd, nem? Hiszen mit kérhetne egy halott? Ez a sorsa! Hogy meghal. Én nem tettem semmit, ami ne történt volna meg előbb utóbb…
            A vadász kiismerhetetlen pillantása fogva tartotta a szemüveges férfit. A tudós érezte, hogy a hangja elhal, a szavai elapadnak. Hideg, csípős izzadtság folyt le a nyakán. Nem tudta, hogy miért fél, és a bizonytalansága talán még a rettegésénél is jobban nyomasztotta.
            -Engem hazudtoltál meg – suttogta hidegen a vadász. – Megígértem neki, hogy teljesítik egy kívánságát. És a nélkül halt meg, hogy fizettetek volna neki. Ne keverd össze a dolgokat, ember! A feloldozással a ronin magának tartozik, nem neked! Így te még tartozol a szerződés rád eső részével. Ezt jobb, ha tudod.
            Elfordult, és megindult az ajtó felé.
            -De… - kapott észbe a dermedtség után a tudós – mi lesz az üzlettel? Hiszen hívattalak!
            A vadász a nélkül távozott, hogy visszanézett volna.
            A tudós megrendülten állt egy darabig, míg el nem múlt érthetetlen remegése. Elővett egy zsebkendőt, megtörölte izzadt homlokát, és ivott egy korty vizet. Ekkor látta meg, hogy remeg a keze. Bosszúsan horkantott egyet, végül keserűen felkacagott, hogy elűzze a rettegését.
            -Ugyan már! Hadd menjen! Különben is… Ki hajtaná be a tartozást? Egy roninnak nincs senkije!


            Tudós és ronin

            A tudós egyetlen szavára fény gyúlt a hatalmas házban. A fotonok áramlása szabad utat engedett az éj sötétjében tehetetlen és kiszolgáltatott szemeknek. A világ látható szeglete tükröződött rajtuk, ami megfordult az idegpályákon, és képpé állt össze az agyban.
            Fáradt sóhaj a dolgos nap után. Egy kéz kiemelte az italt a bárszekrényből. Üveg ütődött üveghez, hangos csobogás dallama varázsolta el a pihenésre vágyó elmét. Erős, maró érzés bizsergette a torkát, majd az ital végigszaladt a nyelőcsövén, és a gyomrát kezdte melegíteni.
            A tudós először arra gondolt, hogy vacsorázni kellene valamit, végül azonban a zuhany mellett döntött. Az fontosabb. Hátha felfrissül annyira a víz alatt, hogy lesz kedve enni, mielőtt az ágyba dől!
            Egyik kedvenc dalát dúdolta. Az emeletre menet kibontotta nyakkendőjét, amit a hálóban a szék háttámlájára dobott. Levetkőzött, majd beállt a zuhanyfülkébe, és máris megindult a kedvenc hőfokra beállított vízpermet. A tudós élvezettel adta át magát az isteni érzésnek.
            Amikor szárította magát rájött, hogy ma este elmarad a vacsora.
            Elhaló nyögéssel vetette magát az ágyára. Lustán magára húzta a paplant, amely derékig betakarta meztelen testét. Egyetlen szavára kialudt a fény, és a ház sötétségbe borult.
            Ám volt a szobában egy még mélyebb sötétség, ami a leereszkedő szemek észlelési határán mozdult meg.
            A tudósnak nem volt ideje felpattanni. Nehéz test szorította az ágyhoz. Valaki úgy ült az ágyékára, hogy megakadályozta a lábait a mozgásban.  Két kezét vasmarok szorította össze, míg egy fekete anyagba bújtatott kézfej olyan erővel fonódott a szájára, hogy majdnem belefojtotta a szuszt.
            A tudós halálra rémülve forgatta a szemeit. Csak egy hidegen csillogó szempárt látott, az arcától alig néhány ujjnyira.
            -Ha éneklésre vetemedsz, akkor legalább ne hamisan tedd! – mondta az idegen, és a hang hallatán a tudós szemei kimeredtek.
            A kéretlen vendég elégedetten fedezte fel a kék szemekben a felismerés jeleit.
            -Igen, én vagyok az – suttogta. – Eljöttem hozzád, hogy behajtsam a tartozásod.
            A tudós nyüszítve, fojtogatva próbálta magát dobálni az ágyon, ám a kéretlen látogatóval szemben esélye sem volt. A sötét alak által keltett rettegés, ami nyilvánvaló fizikai fölényével társult, minden szabadulási kísérletet hiú vágyálommá alázott.
            -Ha tovább vergődsz, kiheréllek.
            Az ígéret hatott. A tudós megdermedt. Egyedül rab madárként vergődő szíve és kínlódó szuszogása jelezte, hogy még életben van.
            -Emlékszel még, hogy azt mondtam, van egy íratlan szabály? Tudod, te barom, az íratlan szabályokat azért nem szükséges kőbe vésni, mert alapvetőek. Mindenki tud róluk, akinek szükséges. És neked tudnod kellett volna! Az lényegtelen, hogy miért jönnek létre. De az már egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül, hogy a hozzád hasonló idióták úgy gondolják, hogy a szabályok mindenkire vonatkoznak, csak rájuk nem.
            A tudós émelygett. A vadász nemtörődöm módon nyomta az ágyékát, a kéz pedig iszonyatos erővel fojtotta belé a szuszt. Gyomra hánykódását leginkább mégis a velőig hatoló rettegés számlájára lehetett írni.
            -Nemes elődöd tisztában volt a szabályokkal. Adok-veszek. A ronint megilleti a fizetség, ha már felajánlja a szolgálatait azoknak, akiknek szükségük van rá. Nem tudom, milyen módon kerültél elődöd helyére, de valaki óriási ostobaságot követett el. És ennek a hibának neked kell meginnod a levét.
            A kéz egy pillanatra lekerült a szájról. A tudós levegő után kapkodva nyögött.
            -De a kísérlet…
            Egy erős kéz úgy vágta szájon, hogy a férfi ajka felrepedt. Nem volt ideje feljajdulni, mert még két borzalmas erejű ütést kapott. Az egyik az orrát törte el, a másik nyomán pedig bevérzett a szeme.
            -Idióta – folytatta a vadász, és teljes testsúlyával ránehezedett a tudósra, aki félelmében és fájdalmában megbénulva már nem tett kísérletet az ellenállásra. – Pattanásig feszítetted a húrt, amikor beszélgettünk. Hibáztál… Ki nem hibázik? Ezt még megbocsátottam volna… talán. De te! Te, mocskos kis féreg, még elém álltál, és söpredéknek merted nevezni azokat, akikből élsz? Te nyomorult. Bocsánatkérés helyett még engem hívtál igazolásul, amikor a feloldozásról beszéltél. Tényleg ennyire hülye vagy? Hát milyen embereket képeznek a tudomány fellegváraiban? Tényleg igaz lehet, hogy eszet nem adnak a doktori cím mellé.
            A vadász felegyenesedett, majd hasra fordította magatehetetlen áldozatát. Pokoli erővel csavarta hátra a férfi karjait, és egy zsinórral összekötötte. A zsineg mélyen belevágott a tudós karjába. Feljajdult, mire a vadász mélyen belenyomta a fejét a párnába.
            A tudós könnyei hangtalanul folytak iszonyatos fájdalmában, félelmében és megalázottságában. Összetört orrcsontja recsegett, felrepedt ajkát sós könnyei marták. Érezte, hogy karjai után lábai kerülnek sorra. Hamarosan úgy feküdt hason, mint egy kötözött sonka.
            Ekkor a vadász a hátára fordította, és egy ruhadarabot tömött a szájába. A tudós öklendezett, alig kapott levegőt, de látható szenvedése nem hatotta meg kérlelhetetlen és hívatlan vendégét.
            A vadász leszállt az ágyról. Fényt parancsolt, és hamarosan lágy, kellemes sugárban világította meg őket a háló lámpája. A férfi levette maszkját, és sötét kezeslábasában megállt a tudós mellett.
            -Milyen jó, hogy megtudtam, hogyan kell fényt csinálni a csinos kis hálódban – mondta, és elmosolyodott. – Legalább nem kell sötétben dolgoznom.
            Élvezettel figyelte a tudós kimeredő szemeit és hallgatta a nyüszítését, amikor a háta mögül előkerült a rövid, ívelt pengéjű kés.
            -Úgy gondolod, hogy nincs, aki megvédene egy ronint? – folytatta szenvtelenül, és a fény csillogását figyelte a fegyveren. – Nos, ki kell, hogy ábrándítsalak, barátom! Sajnálom, hogy így kell megtudnod. Tényleg nem hallottál még a roninok klánjáról?
            A kérdésre csupán a tudós kétségbeesett szemforgatása volt a válasz.
            -Óh! Tehát már hallottál róla. Mesebeszéd, mi? Gyermeteg legenda. Igen, sokan így vannak velünk, és ez így van jól. Minél inkább hiszik, hogy mese, annál nagyobb a mozgásterünk. De a legendának ereje van… Akkora, hogy a tudatosulás csak megfosztaná a hatásosságától. Ennek csak így van értelme. Négyszemközt.
            A ronin leült az ágyra, és megsimogatta a tudós véres arcát.
            -Nem mondhatok el mindent, mert idő nincs rá, és neked úgyis mindegy. De azt tudnod kell, hogy miért halsz meg. Ugyanis mi elmondjuk az okát. Még akkor is, ha nem érdemled meg.
            A vég említésére a tudós őrülten dobálni kezdte magát, és ordított volna, ha tud mivel. A ronin megsuhintotta a törött orrot, mire a tudós megfeszült a kíntól.
            -Nem akarlak annál jobban megkínozni, mint amennyire szükséges. De ha akarod, csinálhatom lassan is. Végül úgyis elmondom, amit akarok.
            A szenvtelen szavak által kínált jövő látomása kábult állapotba taszította a tudóst. Elernyedve feküdt tovább, és csukott szemmel hallgatta a rá erőszakolt történetet.
            -A roninok klánja nem roninokból áll… Nem csak roninokból. Eredete a múltba vész, amikor néhány nagyreményű és tehetséges számkivetett elhatározta, hogy nem adja meg magát a sorsának. Rejtőzködve, ügyességgel, furfanggal, később már a mágia segítségével élték titkos életüket. Nem fogadtak be mindenkit. Nem jelentek meg bárki előtt. Csak a legjobbakra volt szükségük.
            Majd gyermekek, unokák születtek, és a klán megerősödött. Egyes tagjai beépültek a világba, míg mások olyan helyen élnek, amiről tudomásod sincs. Hogyan lehetséges ez? Ne kérdezd. Legyen elég a tény, hogy itt vagyok… Másoknak pedig majd hagyok egy jelet, ami újra bizonyságát nyújtja az értőknek, hogy létezünk, és lecsapunk, ha kell.
            De miért is vagyunk jelen? A roninok miatt. Azok miatt, akik szörnyűséges bűnt követtek el, és ezért méltán bűnhődnek. Nem a bűnt tagadjuk, csupán lehetőséget kínálunk a feloldozásra. Kinyújtjuk a kezünket, amibe kapaszkodva elindulhatnak, hogy visszaszerezzék emberi méltóságukat. Mert azt tudjuk, hogy többé nem térhetnek vissza az emberek közé, de legalább megtisztulva mehetnek a túlvilágra.
            Mi, ellentétben veletek, ismerjük a bűnt. Éppen ezért ismerjük az embert. Ezért tudjuk megszólítani a roninokat. Ezért értenek minket, amikor eléjük állunk, és mesélünk róluk. Mert mi valamennyien bűnben fogantunk, vagy pedig a bűn útján járva váltunk azzá, akik vagyunk.
            Sok-sok vadász tartozik közénk. Mi vagyunk azok, akik valóban egyfajta papként jelenünk meg. Mi vagyunk a roninok fénye és sötétsége. Mi vagyunk számukra az Ég és a Föld, a menny és a pokol. Értjük őket. Ismerjük őket.
            Járjuk a világot, és keressük a kitagadottakat. Keressük a bűnösöket. Nem találunk meg mindenkit. De arra megpróbálunk ügyelni, hogy ebben a rohadt világban az ilyen rohadt emberek, mint te, valóban betartsák a szerződés rájuk eső részét. Régen ugyanis a megbízók hajlamosak voltak arra, hogy az „utolsó kívánság” ígéretével tőrbe csalt roninokat kisemmizve pusztítsák el a munka elvégzése után. Kicsit hatottunk a felelőtlenül ígérgetőkre, és a bőrükbe véstük a jelet az üzenettel… Tartsd be, amit megígértél! Mert figyelünk.
            Nem volt igazad. A roninok nincsenek egyedül. Bár láthatatlanul, de ugyanúgy odafigyelünk emberi méltóságuk visszaszerzésére, mint más klánok tagjai egymás méltóságának és becsületének megőrzésére. Mi vagyunk az árnyak között. Mindenhol ott vagyunk, és figyelünk titeket. És ha akad egy-egy ilyen barom, mint te, akkor a világ tudomására hozzuk, hogy óvatosan bánjanak a roninokkal… Mert van olyan, aki vigyáz a méltóságukra!
            Ezért kell meghalnod. Nem teljesítetted a szerződés rád eső részét. Halálod ezen kívül sokak okulásául fog szolgálni, így még segíthetsz is azoknak, akik hozzád hasonlóan, azt gondolják, hogy a szabályok felett állnak. Így legalább a haláloddal teszel valami értelmeset.
            A ronin kezében megcsillant a penge.
            -Mint mondtam, az ígéretet be kell tartani. És csak az követelhet ilyet, aki maga is ezek szerint cselekszik. Nos, én azt ígértem neked, hogy ha még egyszer ficánkolni mersz, akkor kiheréllek. És te az előbb igencsak vergődtél…


            Nyomozó


            A cigaretta vége fellobbant, majd izzani kezdett. Sűrű, szürke füst távozott belőle, később a férfi szájából is, aki elgondolkozva, láthatóan oda sem figyelve, évtizedes rutinnal végezte a mozdulatot. Fáradt, gondoktól gyötört ábrázatába besüppedt szürke szeme a plafonról lógó, kibelezett, félig megnyúzott hullát nézegette, akinek herék lógtak ki a szájából. A nyomozó az elején gyanította, később meg is bizonyosodott róla, hogy a halott saját heréit tömték vissza a szájába.
            -Felháborító!
            A nyomozó átvette az üdítőt a helyettesétől, aki fintorogva állt meg az idősebb férfi mellett.
            -A fene sem gondolná, hogy ma még létezik ilyen! – átkozódott tovább a szőke rendőrtiszt. – Ezek aztán nem ismerik a tréfát! A rohadt életbe! Ilyen szag még a dögtemetőben sincs. – A kabátja ujjával eltakarta az orrát. A nyomozó tudta, hogy nem a dögletes szag, hanem a tapasztalatlanság keltette életre a tiltakozó kézmozdulatot.
Hát, nem mindennapos látvány volt, az biztos!
-Eredmény?
-Senki nem tud semmit. – A fiatal tiszt megvakarta az orrát. – A titkárnője gyanít valamit, de a világ minden kincséért sem hajlandó beszélni. Ha rákérdezek, olyan fehér lesz, mint a fal, és beharapott szájjal rázza a fejét. Be kellene vitetni, ott majd szóra bírnánk! Beszélek a klánja vezetőjével, hogy engedélyezze a kihallgatást.
A nyomozó nagy slukkot szívott.
-Hagyd békén!
Lepöccintette a parazsat a cigi végéről.
-Nem tud semmit. Hiába kérdeznéd, inkább a saját torkát vágná át, minthogy beszéljen. Retteg. Jobban retteg attól, amit gyanít, mint attól, amit az irodánk tehetne vele.
A tiszt kérdőn vonta fel a szemöldökét.
-Mi van? Tehát már beszéltél vele? Ezért kellett nekem…
A nyomozó észre sem vette, hogy a helyettese közbeszólt.
-Nem figyelted az arcát, amikor szembesítettük a hullával? Nem figyelted meg, hogy, bár megdöbbent azon, ami történt, a rettegése nagyobb volt, mint az undora? Tud valamit, amit a világ minden kincséért sem árulna el nekünk.
A fiatal férfi megvakarta a fejét, miközben a nyomozó közelebb sétált a hullához.
-Nem vetted észre, hogy nem a hullát nézte, hanem ezt?
A nyomozó kesztyűt húzott, és a halott mellkasán széthúzta egy kicsit a bőrt. A tiszt közelebb lépett, hogy jobban lássa, amit a társa mutatni akar.
-Mi a franc…?
-Szép, mi? – kérdezett vissza a nyomozó.
            -Mi a szar akar ez lenni? Valami… madár?
            -Az. Méghozzá kakas. Egy stilizált kakas, késsel belevájva a drága delikvens bőrébe. Az ott alatta pedig…
            -Valami keleti írásnak tűnik. Bár nem látom tisztán az alvadt vértől.
            -Az. Japán jelek. A „bűn” és a „bosszú” ősi jele. Ezt ismerte fel a kisasszony, és ezért nem mond egy árva szót sem.
            -Te aztán kurvára művelt vagy, hallod! – A szőke tiszt hátrébb lépett. – Talán annak idején jártál a Távol-Keleten?
            A nyomozó a fejét ingatta.
            -Fenéket! Csak régóta vagyok rendőr. Láttam már ezt a szimbólumot ilyen közegben, bár hosszú évekkel ezelőtt. Akkoriban nyomoztam utána. Mondanom sem kell, teljesen feleslegesen.
            A szőke férfi felélénkült.
            -Kezd érdekelni a dolog!
            A nyomozó eldobta a csikket, és rátaposott.
            -Hallottál már a roninok klánjáról?
            A tiszt elhúzta a száját, és megdöbbent tekintettel nézett idősebb társára.
            -Azt tudom, hogy beletörtél a hosszú szolgálati időbe. De azt nem gondoltam volna, hogy bedőlsz egy ilyen légből kapott, urbánus legendának. Roninok klánja! Persze már. Meg farkasemberek, meg emberkísérletek. Túl sok kritikán aluli filmet nézel, öreg!
            A nyomozó megvonta a vállát. Elővett egy újabb cigarettát, és az ujjai között forgatva nézett fel a halott arctalan fejére, miközben a helyettese parancsokat osztogatott a belépő rendőröknek.
            -Na és mi az elméleted? – kérdezte néhány perc múlva a tiszt. A nyomozó összerezzent.
            -Milyen elméletem?
            -Hát a roninok klánjáról. Erről az esetről, meg az előzőről. Mi az összefüggés közöttük? Csak nem valami újabb világméretű összeesküvés van kibontakozóban?
            A nyomozó nem válaszolt. Még egy pillantást vetett a hullára, majd az ajtó felé vette az irányt. A tiszt nagyot sóhajtott.
            -Jaj, ne már, öreg! Nehogy felhúzd már magad ezen! Csak hülyéskedtem. Tudod! Mindig jár a szám, meg ilyenek. Mindenki tudja, hogy össze-vissza pofázok.
            A nyomozó megállt.
            -És akkor merre indulunk tovább? – kérdezte a helyettese.
            A nyomozó rágyújtott.
            -Beszélj a nő klán-főnökével, hátha engedélyezi a kihallgatást.
            -Meglesz!… Amúgy mi a fenét jelenthet ez a kakas? A „bűnt” és a „bosszút” még megértem. De egy kakas? Akkor már inkább sas, vagy sólyom, nem? Valami ilyen jobban illene hozzá. Miért pont egy nyavalyás kakast kellett választani?
            A nyomozó szívott egy slukkot.
            -A kakas a szemétdomb királya. Bármilyen furcsa is, de a világ így kerek: nem csak az aranyozott trónszéknek van gazdája. A kakas is úr a maga szemétdombján! És ő is vigyáz az övéire. Csak úgy, mint bárki más.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése