A ripacs pipacs - Mese

LUCA, A RIPACS PIPACS

            Luca, a kis piros pipacs gyorsan nőtt Parányi Röpke és a két testvér, Péterke és Évike szeretettel teli gondoskodásának köszönhetően. Bár az árok partján született, ami mellett autók jártak el, és ahol gyerekek kergetőztek egymással, valahogy mindig elkerülték a nehéz léptek, valahogy mindig elkerülte a baj. Nem kellett abba fektetni a munkát, hogy újra felálljon, mert nem tapostak rá. Nem kellett megtépett szirmait újra és újra meggyógyítani. Így Luca gyorsan nőtt. Gyorsabban, mint a többi virág.

A kis pipacs hamar kiteljesedett a szépségében. Olyannak tűnt, mintha a napfény, ami rendre szeretett megcsillanni a szirmain, egyenesen belőle született volna. Olyannak tűnt, mintha az árokpart a maga egyszerű, zöld fűszőnyegével és hétköznapi virágaival csak azért lett volna, hogy kiemelje Luca szépségét.

Mert Luca valóban szép volt: valódi ékkő a koronán. Erős, hosszú szára egy mesebeli királynő büszke termetére emlékeztetett. Élettől lüktető, dús levelei mintha palásként vették volna körül a testét. A szirmai pedig, igen, a varázslatos szirmok bájos arcocskát öleltek, finom, apró szájat és csillogó szemeket kereteztek.

Luca annyira szép volt, hogy hamar felfigyeltek rá az utcán játszadozó gyerekek. A gyerekek aztán megvitték a hírt a szüleiknek is, akiket szintén elbűvölt az árokparton oly ritka látványnak számító pipacs. Luca elpirulva, megilletődve, mégis büszkén hallgatta a bókokat. Valósággal fürdött a nagy és hatalmas emberek dicsé-retében.

Az emberek gondozni kezdték a szép virágot. Megöntözték, ha perzselt a nap, megkapálták körülötte a földet, hogy a gyökerei könnyebben táplálkozhassanak. Kisebb virágokat és jó sok füvet távolítottak el mellőle, hogy még több tápanyagot szívhasson fel. Így Luca egyre erősebb és szebb lett. Később még egy kis kerítést is felhúztak köré, sőt, egy kis táblát raktak ki mellé, amire ez volt felírva:

„Az utca legszebb virága!”

Luca igazi királynő volt, akit gondoskodás, figyelem és szeretet vett körül. Azonban a szépségével és az imádói hadával együtt nőtt a büszkesége is, ami bizony hamarosan gőgbe csapott át! Kényeskedve hagyta csupán, hogy Röpke gondozza – az a parány, akinek a munkájával rendre elégedetlen volt. Ha véletlenül rajta maradt egy harmatcsepp, már lekorholta kis segítőjét. Ha nem bontotta ki a szirmait elég gyorsan, akkor Röpke nem győzte hallgatni Luca goromba szavait.

Hol az volt a baja, hogy Röpke túl korán ébresztette fel, hol az, hogy túl későn énekelt neki altatót.

Röpke dolgozott, ahogy csak tudott, és jó parányként igyekezett megfelelni Luca egyre szeszélyesebb igényeinek. Egyedül dolgozott rajta, mert Péterke és Évike már nem szerettek Lucához járni. Sajnálták, hogy a pipacsot kerítéssel vették körül, sajnálták, hogy a szivárvány minden színében pompázó, nyári árokpartot egy jó darab fekete föld csúfítja el. Új virágot találtak maguknak: egy egyszerű kis gólyahírt, aki az árok mélyén, sűrű gazban született. Most már őt simogatták, őt gondozták, róla meséltek egymásnak, vele játszadoztak.

Parányi Röpke meg is említette ezt a változást Lucának, aki azonban csak kacagott.

­  Nincs is szükségem rájuk! Itt vagy te nekem, hogy szolgálj! Itt van a szél és a levegő, hogy tisztogasson. És itt vannak az emberek, a nagy és hatalmas emberek, akik csak engem táplálnak földdel és vízzel! Ők gondozzák gyenge testemet, hiszen tudják, hogy különb vagyok a többinél. Megmozgatják a földet, hogy könnyebb legyen táplálkoznom, és nem engedik, hogy holmi alávaló lények elvegyék tőlem azt, ami megillet!

Parányi Röpke annál többet bosszankodott Luca gőgös szavai miatt, minél többször hallotta őket. De nem tehetett mást, mint ami a léte értelme volt! Szolgálta a virágot, akit kiválasztott magának.

Egyszer aztán Röpke, aki a rekkenő nyári hőségben éppen a pipacs szárát tisztogatta a rátapadt portól, éktelen sikoltást hallott. Luca kiáltott fel, de olyan szívbemarkolón, mintha a halálán lenne! Röpke szíve majd jéggé dermedt a félelemtől. Felröppent, hogy megtekintse, mi történhetett!

És láss csodát! Luca panaszos kiáltozása egy légynek szólt, aki éppen leszállt az egyik szirmára, hogy megpihenjen egy kicsit a déli melegben.

­  Hess innen, te koszos légy! – kiáltotta a pipacs. – Mit képzelsz magadról? Csak nem hiszed, hogy bepiszkíthatsz? Azonnal tűnj innen! Nem neked, hanem a csodás és szorgos méheknek szépítgetem magam! Még csak azt kellene, hogy az emberek meglássanak veled, te kéretlen udvarló! Hess! Hess!

A légy azonban nem zavartatta magát. Tudta, hogy a virág nem tudja őt bántani. Nyugodtan megtörölgette a lábait, megtisztálkodott. Csak ezek után repült tova, miközben halk, gúnyos kacagást hallatott.

Luca egész testében remegett.

­  Gyere ide, Röpke! – szólt elhalón, amikor meglátta a parány csillogó szárnyait. – Tisztogasd le a szirmokat, mielőtt bárki meglátna! Még csak az kellene, hogy az egész világ rajtam nevessen egy légy miatt!

„Ej, de komisz ez a pipacs” – morfondírozott magában Röpke. Ide-oda keringett a levegőben, de valamiért nem tudta magát rávenni arra, hogy nekilásson a munkájának.

Luca észre is vette, hogy Röpke nem teszi a dolgát.

­  Röpke! Gyere, és tisztogass meg! Most, azonnal! Parancsolom!

A gőgös, hiú és parancsoló szóra Röpke megrándult. És abban a pillanatban, amikor Luca haragvó arcát beárnyékolták a szirmai, a kis Röpkének eszébe jutott a Parányi Király, aki olyan sokat segített neki, amikor meghalt az előző virága. Még mindig emlékezett a király bölcs szavaira:

„Mindig választhatsz magadnak új virágot. Az egész világban keresheted azt, hogy kit akarsz gondozni, kire akarsz figyelni, kinek akarod a szirmait mosni, kinek a harmatában akarsz megfürödni.”

Tehát dönthet arról, hogy kit akar gondozni!

Röpke csípőre tette a kezét.

­  Figyelj csak rám, Luca, te komisz! – kiáltotta. – Elegem van abból, hogy folyamatosan csak korholsz és leteremtesz! Elegem van abból, hogy senkihez nincs egy jó szavad sem, és a saját fényedben fürödve megfeledkezel azokról, akik már akkor is gondoztak, amikor még alig bújtál ki a földből! Elegem van abból is, hogy elkergeted velem a bogarakat, akik pedig csak azért jönnek, hogy egy kicsit megpihenjenek melletted. Tündökölj csak magadnak, ha akarsz! Ha így folytatod, akkor én nem gondozlak tovább!

Ám Luca csak felkacagott a dühös szavak hallatán, és megvetően elfordította a fejét.

­  Menj csak, ha akarsz! – mondta. – Úgy sem vagy jó semmire! Nem végzed rendesen a dolgod. Keress magadnak új virágot! Nekem itt vannak az emberek, akik vigyáznak rám, akik ápolnak, akik csodálják a szépségemet… Vagyis megteszik mindazt, amire te soha nem voltál képes!

Luca nem szólt többet. Röpke, aki többet tudott a virágról és az élet dolgairól, mint a virág maga, elbizonytalanodott egy pillanatra. Szerette volna elmondani neki, hogy mi várhat rá a jövőben, ha elkergeti gondozóját, de Luca nem nézett felé. Mereven, dacosan állt, ragyogott a napfényben, és hátat fordított neki.

Röpke végül elrepült. Letelepült a kis gólyahír mellett az árok mélyén. Régen figyelgette már, miként gondozzák a gyerekek a kis ártatlan virágot, és a szívében nyughatatlan vágy ébredt fel.

Meghajolt a virág előtt, táncolni kezdett, és megkérdezte tőle, hogy segíthet-e neki a szirmait tisztogatni, a leveleit simogatni, felébredni és elaludni.

­  Köszönöm – mondta a gólyahír megilletődve a kegytől, hogy egy parány őt választotta, és Röpke szívéből tovatűnt a bánat. Volt már kit gondoznia!

Luca végre egyedül lehetett. Fellélegezhetett. Csak most vette észre, hogy mennyire zavarta a kis parány állandó sertepertélése. Nagyot nyújtózott, arcát a Nap felé fordította, és élvezte a saját szépségét.

Aztán eljött az este. Luca csodálkozva vette észre, hogy a leveleiről és a szirmairól folyamatosan tűnik el a csillogás. Nem értette, hova lett a szépsége! Ugyanolyan szürkévé és fakóvá vált, mint a többiek, ahogy a Nap egyre lejjebb bandukolt az égi ösvényen.

Soha nem találkozott még az Estével, hiszen Röpke mindig időben elaltatta.

Majd, ahogyan a fény távozott, sötét árnyék kúszott elő napkelet felől. Az Éjszaka Hercegnője érkezett ezüstös arcával, hogy beborítsa az alvókat meleg, kedves leplével, és jótékony álmokat hozzon az igazaknak. Luca nem ismerte az Éjszaka Hercegnőjét. Félt tőle, félt a hidegtől, a furcsa, hidegen pöttyözött égbolttól és a fehéren mosolygó, kerekded arctól. El akart bújni előle, de csak nehezen sikerült végre összehajtogatnia a szárnyait, ami pedig eddig oly könnyen ment Röpke altatójának a segítségével.

Nagyon fáradt volt, reszketett és fázott a sötétben. Végül azonban csak sikerült elaludnia.

Luca alig pihent valamicskét, amikor máris felébredt. Rettenetes hideg marta a testét! Kikukucskált a szirmai közül. Még sötét volt odakint, minden a fekete és a szürke árnyalataiban játszadozott. Luca fázott, és rá is jött arra, hogy miért. A reggeli harmat, ami eddig Röpke gondjaira volt bízva, szinte jégként marta a szárát, a leveleit és a szirmait. Luca dideregve várta a reggelt, hogy a ragyogás majd felmelegítse. Nem kiáltozott segítségért, mert a büszkesége még legyőzte benne a fájdalmat.

És azért sem kiáltozott, mert valahol tudta, hogy senki nem segítene neki.

Szomorú, szürke nap jött el. Borús, fekete felhők takarták el a Nap mosolygós arcát, és Luca hiába várta, hogy a szirmai újra ragyogjanak, hiába várta, hogy a fény felmelegítse. Reszketett, éhezett, és egyedül volt. Később hideg eső kezdett esni hatalmas cseppekben, és kíméletlenül verte lágy, puha testét.

És ekkor feltámadott a szél! Az emberek ki sem mozdultak a házaikból. Olyan vihar kerekedett, ami feldöntötte volna még őket is! Szemetes-zacskókat sodort a szél, a kisebb fákat a földig nyomta, és nem egy öreg, korhadt ág reccsenve tört ketté az irgalmatlan súly alatt. A sok-sok fűszál és az apró virágok az árok partján és mélyén összebújtak, úgy melegítették magukat. Egymásba kapaszkodtak, hogy a szél ki ne tépje őket a földből, és a földre lapultak, hogy még csak ne is legyenek szem előtt. Olyan erősen kapaszkodtak a kemény földbe, ahogyan csak tudtak, és kart karba öltve próbálták túlélni a vihart.

És Luca, a tündöklő ragyogású Luca, kinek érett, formás, büszke teste látványának a csodájára jártak az emberek? Úgy játszott a szél vékony szárával, ahogy csak a kedve tartotta. Luca sírt, jajongott, miközben a vihar a kerítéshez préselte finom testét, és megpróbálta kitépni a gyökereit a puha földből. A pipacs kapaszkodott, ahogyan csak bírt elgyengült gyökereivel, és megpróbált ellenállni, de nem volt hozzá ereje. A többi virág pedig egymásba kapaszkodva figyelte Luca tusáját a könyörtelen elemekkel.

A vihar szünet nélkül tombolt egész nap és egész éjjel. Másnapra azonban elvonult, és csak emlékeket hagyott maga után: törött ágakat, felborított kukákat, ragadós tócsákat az utcán és az udvarokon. Csodálatos, kék ég feszült a föld fölé, és a Nap túláradó öröme beragyogta az életet. A virágok és a fűszálak elengedték egymást. Mosolyogva itták az összegyűlt esővizet, és nevettek, amikor a kicsinyke vízcseppek emelkedni kezdtek az aranyló napfény hátán, és páraszellemekké változtak.

Aztán a virágok megmozgatták gyenge tagjaikat, kinyújtóztak, és olyan varázs-latos, a világ minden színében pompázó szőnyeggel borították be az árkot, hogy minden ember a csodájára járt.

És Luca?

Az árokpart királynője, az utca legszebb virága félig kiszaggatott gyökerekkel, megtépett szirmokkal, összehasogatott levelekkel, ájultan hevert a földön. Nem bírt a viharral, amely nem tisztelte a szépségét, a különlegességét, és nem hallotta meg a sikolyát. Mert a vihar nem a királynőt látta benne, hanem csak egy virágot, amit nem védett meg senki, és ami pusztító dühének útjába került.

Az emberek arra jártak, és megbámulták.

­  Szegény virág – mondták. – Elpusztult.

­  Nézd csak! Hogy megtépte a vihar! Így már nem is olyan szép.

­  Anya! Így már nem is szép. Csúf ez a virág!

­  Igen. De nézd csak, hogy ragyog a pázsit! Milyen gyönyörű virágok bújtak ki a földből az eső után!

­  Azt nézd! És azt nézd! Meg azt…

Összeszedték az összedőlt kerítést, ami addig Lucát zárta börtönbe. Kihúzták a földből a táblát is, és közben, véletlenül, kétszer vagy háromszor ráléptek a pipacs törékeny szárára. Luca feljajdult, de az emberek nem hallották meg a jajszavát.

És ekkor Luca, az összetört, szenvedő Luca megértette.

Rájött arra, hogy nem minden ember hallja meg a szavait. Most értette meg azt is, hogy eddig olyanokba helyezte a bizalmát, akiknek csak addig kellett, amíg szép volt, de nem védték meg őt, amikor segítségre lett volna szüksége. És ezért a halvány örömért, ezért a csillogó hamisságért olyanokat kergetett el maga mellől, akik valóban vigyáztak rá, és valóban szerették őt.

Már nem jajongott, nem zokogott. Sírt csendesen, magának, miközben köré gyűltek a bogarak, és kíváncsian lesték mozdulatlan, összetört testét. Az egész árokpart őt figyelte, a megtépett, gőgös királynőt, és a virágok egymás között suttogtak arról, hogy milyen szerencsétlenség történt Lucával.

A bogarak felröppentek, a virágok elhallgattak. Sötét árnyék takarta be a pipacsot.

­  Szegényke! Hogy megtépte a szél!

­  Szerinted meg lehet még menteni?

­  Próbáljuk meg!

Péterke és Évike voltak azok, akik gyengéden és együtt érzőn szóltak. Kicsiny lapátot hoztak, és kiemelték Luca testét a földből. Óvatosan, mintha csak magukra vigyáznának, bevitték az udvarra, be egészen a házukba. Luca félig ájultan, a félelemtől dermedten, az ámuló virágok kíváncsi tekintetétől kísérve hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak.

A testvérek kértek az anyukájuktól egy virágos ládikát. Megtömködték finom virágfölddel, majd belehelyezték a pipacsot. Egy gallyat beleszúrtak a puha, fekete földbe, és hozzákötözték Luca ernyedt testét. Megöntözték, megsimogatták a virágot, és kitették a napra, hadd erősödjön.

És Luca, a gőgös, magabiztos pipacs sírt… De most már örömében, amiért felemelték, és nem hagyták, hogy széttépve és magányosan pusztuljon el.

Halk, csilingelő dallam érkezett a szél szárnyán. Luca felemelte gyenge fejét, és Parányi Röpke csillogó alakját pillantotta meg maga előtt.

­  Most már érted, Luca? – kérdezte Röpke mosolyogva. Bár sajnálta a pipacsot, úgy érezte, hogy Luca jó leckét kapott az élettől.

A virág bólintott.

­  Értem – válaszolt halkan. – Semmit nem ér a szépség és a ragyogás, ha a végén magadra maradsz. Semmit nem ér a tündöklés, ha nincs senki melletted a bajban. Most már tudom, hogy én kergettelek el magamtól a gőgömmel, és elvártam tőled azt, amit meg kellett volna köszönnöm neked.

­  Okos vagy, Luca – mondta Röpke. – De én már nem jöhetek vissza hozzád, mert egy másik virágot választottam magamnak. Azonban most már vannak olyanok, akik vigyáznak rád. Nekik még megköszönheted a gondoskodásukat.

­  Hogyan?

­  A szépségeddel és a ragyogásoddal. Az lehet a köszöneted, ami eddig a hiúságod volt. Tündökölj nekik, és meg fogják hálálni!

Luca elmosolyodott.

­  Köszönöm, Röpke. Ezt fogom tenni… És veled mi lesz? Már nem látlak soha?

Röpke elgondolkozott.

­  Kitaláltam, hogy mi legyen. Legyünk barátok! Néha majd eljövök hozzád. Beszélgetünk, énekelek neked, megtisztogatom a szirmaid, ha te is szeretnéd. Hiszen az életem most már a kis gólyahírhez köt, de te a barátom vagy, és néhanapján szívesen felkereslek.

A pipacs lehajtotta a fejét, és csak ennyit szólt:

­  Köszönöm.

Így történt, hogy Luca minden erejével azon volt, hogy megköszönje a gondoskodást és a szeretetet, amit a gyerekektől kapott. Mivel akarta, elég hamar felgyógyult, és néhány nap múlva már a gallyat is kivehették mellőle. A gyerekek örültek, amiért meg tudták menteni a virágot, Luca pedig hálatelt szívvel adta oda nekik életének minden pillanatát. És kint, a kertben, a virágos ládikában társakat is kapott maga mellé, hogy ne legyen egyedül. Ha pedig eső fenyegetett, netalán gyilkos vihar, a gyerekek bevitték a házba, nehogy újra kárt tegyen benne a zord természet.

Luca boldogan élt. Röpke pedig, az ígéretéhez híven, néhány naponta felkereste őt. Beszélgettek arról, hogy mi van az utcán, az árokparton, Luca elmesélte legújabb élményeit, és bemutatta új barátait a picinyke paránynak. Röpke énekelt nekik, a virágok táncoltak a dalhoz, és Röpke boldogan mosta le a barátja szirmait, simogatta a leveleit, és érintette meg azt a tapasztalt virágot, aki minden új barátjának elmesélte a történetét. Az igaz történetet a „ripacs pipacsról”, aki végül megtanulta azt, hogy mi az igazi szépség és az igazi szeretet.