A magányos virág - Mese

Parányi Röpke és a Magányos Virág

            A Nap már lemenőben volt. Az árnyékok nagyra nőttek, és lassan beleolvadtak Éjszaka Nagyasszony fekete leplébe. Parányi Röpke nagyot nyújtózott, és ásított egyet. Egy újabb dolgos nap végén elégedetten figyelte Finta, a kis gólyahír jókedvét. Finta a barátaival beszélgetett az árok mélyén. Jó éjszakát kívántak egymásnak, majd a kicsinyke parány andalító énekét hallgatva békés álomba merültek.

            Röpke felröppent. Mivel a parányoknak nem volt szükségük alvásra, gondtalan óráknak nézett elébe. Bár éppen alhatott volna, ahogyan néhány társa meg is tette, ő inkább ébren maradt. Jóban volt Éjszaka Nagyasszonnyal, és szeretett beszélgetni ragyogó arcával. Szerette hallgatni a nyári éj derűs, csendes muzsikáját, a tücskök mámorító dalát, és szeretett a fürge, meleg szellő hátán utazva messzi tájakat bejárni.

            Most is Fülöp, az Esti Kósza érkezésére várt, aki rendre magával vitte őt. Fülöpöt nyughatatlan természete arra késztette, hogy minden éjjel új utakat járjon be. Bokrok alá kukucskált, sok-sok kulcslyukon benézett, megragadta és magával vitte a tábortüzek parázsmanóit, akik világítottak neki az éjszakában. Fülöp nagy vándor volt, és örült, hogy a kis parány is vele tart a kalandozásaiban. Jókat tudtak beszélgetni egymással. Amikor pedig nem beszélgettek, Fülöp elővette varázslatos harmonikáját, és olyan szívszorítóan lágy dallamot játszott rajta, hogy Röpke szíve csordultig telt szépséggel. Röpke ilyenkor összeérintette a szárnyait, és lényének halk csilingelése beleolvadt a könnyed melódiába.

            Röpke egy kerítés tetején várakozott, és halkan dúdolgatott magában. Egyre csak azon járt az esze, hogy vajon milyen újabb varázslatos részeit fogják megismerni a világnak ő és jó barátja, Fülöp, az Esti Kósza.

            Ám egy pillanatban, amikor sötétség borult az utcára, Röpke fülét szokatlan zaj ütötte meg. Olyan hang, ami valahogyan nem illett bele az est könnyed, gondtalan varázslatába.

Valaki zokogott.

A kis parány körülnézett, hiszen jó szíve arra késztette, hogy megkeresse a szomorkodót. Kifinomult hallása tudatta vele, hogy az, aki sír, csakis egy virág lehet! „De a virágok ilyenkor már alszanak!” – morfondírozott magában Röpke. Felröppent kellemes pihenőjéből, és a hang irányába repült.

Maga is meglepődött azon, amit látott. Nem tudta, hogy egy picinyke növény lakott az utca túloldalán. A szára közvetlenül egy hatalmas lámpaoszlop betontörzse mellől kandikált ki a földből. Röpke alig látta meg a lámpa erős fényárja miatt, ami beterítette az úttestet, ám emiatt sötét rabigában tartotta a kis növényt, aki a másik oldalán éldegélt. Nem volt mellette másik virág, csak a nyári Nap hevétől szikkadt, gyenge, barna pázsit és a szürke, repedezett föld. Tőle nem messzire járda haladt el, amin az emberek szoktak sétálni, szemben vele pedig magas kőkerítés meredezett.

A jó Röpke kicsinyke szíve egyből hatalmasra tágult, amikor meglátta ezt a kis árva növényt. Leszállt mellé a földre, és lágyan megsimogatta a szárát.

Azonban nem az történt, ami ilyenkor szokott! A kis növény összerezzent az érintésére, és arrébb húzódott.

-Ne érj hozzám! – szipogta, és a leveleivel megpróbálta bebugyolálni törékeny testét.

Röpke ekkor tudta meg, hogy miért is sír a kis virág. A betontörzsön gyenge teste otthagyta a lenyomatát, mintha valaki odadörzsölte volna. A levelei fonnyadtak voltak és szakadtak. Kicsiny bibéje görnyedten, lankadtan lógott lefelé. A szirmai kicsinyek voltak, és alig látszottak, mégis, szinte szégyenlősen próbálta meg eltakarni velük az arcát. Amúgy is vékony és gyenge szára alig tartotta magát, mintha valami irgalmatlan erő ketté akarta volna tépni.

-Nem akarlak bántani – suttogta Röpke. Újra kinyújtotta a kezét, a virág azonban továbbra is elhúzódott tőle. A kis parány torka összeszorult, és valami eddig még soha nem tapasztalt érzés kúszott fel a testén. Maga is meglepődött, amikor az égből leesett elé két parányi csillag, amit alig látott a hirtelen rátört homályban.

De nem csillagok voltak, hanem Röpke könnyei! És a könnyfátyol volt az, amitől alig látott valamit a világból.

A kis virág meglátta a csillanást, és kidugta apró arcát a szirmai mögül. Meglepődött, amikor meglátta maga előtt a kis teremtményt, eddig ugyanis nem látott semmit a könnyeitől.

-Te… te sírsz? – kérdezte halkan.

Röpke szipogott. Megtörölte az arcát egy fűszálban, és megpróbált mosolyogni, ahogyan mindig is tette. De most azt érezte, hogy a mosolya nem őszinte. Összeszedte magát, és csilingelő hangon megszólalt.

-Parányi Röpke vagyok. – Illedelmesen meghajolt, ahogy tanulta. – És te ki vagy?

A virág szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

-Te egy parány vagy? – kérdezte. – Még mag koromban hallottam a parányokról, de még nem láttam egyet sem. Azt hittem, hogy csak a mesékben létez-tek.

Most Röpkén volt a csodálkozás sora.

-Nem találkoztál még velünk? – kiáltott fel. – Hogyan lehetséges ez? Hiszen sokan vagyunk itt, nem messze tőled, az utca túloldalán! Gondozzuk a virágokat, nevelgetjük őket, vigyázunk rájuk, énekelünk nekik. Jaj, mi rosszat mondtam? Nem akartalak megbántani…

Ugyanis vidám szavaira a virág újra elrejtette az arcát. A szirmai mögül csak zokogása és panaszos szavai hallatszottak.

-Igen… Az utca túloldalán… Mindig hallom a nevetést, a vidámságot. Hallom az örömöt, hallom, mint játszik a többiekkel a szél, hallom a méhek döngicsélését… De én… Én csak ezt a csúnya kerítést látom magam előtt… A hátamat a beton melege égeti… És nem látom, nem érzem, csak hallom, hogy ott milyen jó lehet, itt pedig olyan rossz…

Röpke szóhoz sem jutott a döbbenettől. Eszébe nem jutott volna, hogy a nagy nyüzsgéshez ilyen közel egy elárvult, szomorú virágot talál!

-Néha, amikor erre jár a szél, vagy amikor a Hold rám ragyog – folytatta a virág – azt képzelem, hogy ott vagyok a többiekkel, és én is egyike vagyok azoknak a vidám, gondtalan virágoknak, akik együtt játszanak a zsíros, gazdag földön. Igen, néha még azt is elképzelem, amikor az embergyerekek hozzám rúgják a labdát, vagy csak puszta gonoszkodásból belém rúgnak és megtépik a leveleim, hogy van velem egy parány, aki megvéd tőlük. Olyan jó lenne nem ebben a porban kúszni-mászni, napról-napra gyógyulni, újra felállni, hanem nőni és erősödni, mint a többiek! Olyan jó lenne virágozni, ragyogni, olyan jó lenne veletek lenni… Olyan jó lenne… Bárcsak ne itt tett volna le a szél! Bárcsak ne itt ejtett volna el, hogy magányban és szomorúságban teljenek a napjaim!

A virág panaszos szavai lassan kétségbeesett haragba csaptak át. Röpke még nem találkozott ilyen virággal, és hirtelen nem tudta, mihez kezdjen vele. Csak azt tehette, amihez értett: ismét megsimogatta a virág szárát. A kis növény azonban felcsattant.

-Mondtam, hogy ne nyúlj hozzám!

-Aú!

Röpke visszarántotta a kezét, amikor éles szúrást érzett az ujjain. Belekapott a virág egyik apró tüskéjébe, ami fájdalmas sebet ejtett rajta.

„Milyen gyenge, és mégis van tüskéje” – gondolkozott Röpke, miközben vérző ujját szopogatta. „Biztosan így akarja magát megvédeni.”

A virág közben lecsillapodott, és lehajtotta a fejét.

-Kérlek, ne haragudj! – suttogta. – Látod, milyen vagyok? Te vagy az egyetlen, aki kedvesen szól hozzám, én mégis téged szúrlak meg! Ostoba vagyok és rossz! Rossz virág vagyok! Biztosan ezért vagyok itt! Büntetésből tett le itt a szél, távol mindenkitől, hogy ne bánthassak másokat! Lehet, hogy jobb is nekem itt! Inkább legyek egyedül, minthogy gonoszul bánjak másokkal! Hogy tudtam megszúrni egy parányt? Óh, én ostoba! Ostoba! Ostoba!

Röpke dermedten és némán állt. Valósággal a földre nyomta a virágból sugárzó indulatáradat. A szomorúság és a harag között őrlődő virág láthatóan nem is törődött többé vele, hanem méla magányba süllyedt, miközben folyamatosan ostorozta magát.

Röpke lassan hátrált a virágtól, végül felrepült a kerítésre. Ott már várt rá Fülöp, aki érdeklődve figyelte apró társát és a virágot. Pont akkor érkezett, amikor Röpke leszállt az oszlop mellett, így látott és hallott mindent.

-Hogy vagy, kis barátom? – kérdezte csintalan szemekkel. – Úgy látom, te is találkoztál a magányos virággal.

-Igen – mondta Röpke. Kicsinyke erszényéből varázsport vett elő, és vérző ujjára szórt belőle egy keveset. A vérzés elmúlt, a fájdalom elillant. Röpke gyógyult ujját nézegette.

-Bárcsak ilyen egyszerű lenne minden! – morfondírozott hangosan, és lenézett a kis virágra. – Mondd csak, Fülöp, te tetted le itt ezt a virágot?

Fülöp felnevetett.

-Ugyan már, Röpke! Hogyan tarthatnám számon az összes magot, akit magammal viszek? Te talán számon tartod az összes csillagot, amik az égen pislognak? Amúgy sem én teszem le őket. Velem jönnek, majd kiszállnak valahol, aztán földet érnek, elbújnak, táplálkoznak és kibújnak. Még hogy én legyek a hibás! Ugyan már! Nos, merre utazzunk ma?

Röpke alig hallotta a kérést.

-Tudod, mi volt a legfurcsább? – mondta inkább magának, mint a társának. – Amikor azt mondta, hogy azt hitte, mesebeli lények vagyunk mi, parányok. Még nem találkozott eggyel sem közülünk! Hitted volna, hogy van ilyen?

-Sok furcsa dologgal találkoztam már hosszú utam során – szólt Fülöp. – Ez is csak egyike ezeknek, semmi több. Annyi minden van a világon, mit foglalkozzak én éppen ezzel az egy virággal, aki ráadásul folyamatosan sír?

Röpke felcsattant.

-Azért mondod ezt, mert olyan könnyű az eszed, mint a tested. Fülöp! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen és hanyag? Itt sír ez a virág, álló nap és éjjel, mert nincs vele senki, és te csak megvonod a vállad, és nem teszel semmit!

Fülöp könnyedén nevetett.

-De hiszen Kósza Szél vagyok! Mi mást tehetnék? Nem tehetek mást, csak azt, ami a lényemből fakad. Könnyed vagyok, gondtalan és kíváncsi. A komoly dolgok másokra tartoznak. Nos, kedves barátom, merre utazzunk ma? Nem érek rá sokáig beszélgetni, mert már bizsereg a vérem. Érzem, hogy mennem kell.

Röpke összevont szemöldökkel gondolkozott.

-Igazad van, Fülöp. Nem tehetsz mást, csak azt, ami a lényedből fakad. Viszont én sem tehetek mást, csak ami a lényegem. Te gondtalanul fütyörészhetsz, engem viszont megríkatott ez a virág.

-Ezek szerint nem jössz velem ma este.

Röpke a fejét ingatta.

-Akkor jó búslakodást! – kiáltotta Fülöp, és leugrott a kerítésről. Röpke csak nézett utána, és látta, merre jár, mert a fűszálak lehasaltak előtte, a por pedig magasba emelkedett, majd alászállingózott, ahogy Fülöp jókedvében felemelte, majd elengedte a földet. Sokáig hallatszott még vidám kacagása.

Parányi Röpke egész éjjel a kerítésen ült és gondolkozott. Majd eljött a hajnal, és végre döntést hozott. Odarepült Fintához, a kis gólyahírhez, és vidám dalával felkeltette. Finta nagyot nyújtózott, és megfürdött a harmatban. Ettől egyből felébredt, és a parányra mosolygott.

-Jó reggelt, Röpke!

-Neked is, Finta! – Röpke fel-alá repdesett, úgy kereste a szavakat. Zavarban volt, ugyanis olyasmire készült, amit még nem tett soha. – Figyelj rám, kedvesem! Nagyon szeretlek téged, és nagyon jó téged gondozni. De… Az a helyzet, hogy találtam valakit, akinek nagyobb szüksége van rám. Arra kérlek, hogy engedj el a szolgálatból!

Röpke megkönnyebbült, amikor a kérése végére ért, Finta viszont csodálkozva nézett vissza rá.

-Óh… - Ennyit tudott mondani. Nem éppen ilyen napról álmodott az éjjel! Nagyon szerette Röpkét, és sokat fejlődött azóta, hogy a kis parány gondozta őt. Ezért nem akarta elengedni. Azonban az is az eszébe jutott, milyen galádul érezte magát, mielőtt megérkezett hozzá a testvérpár és Parányi Röpke. Így végül fejet hajtott a parány kérése előtt.

-Elengedlek, Röpke! Köszönök mindent, és kívánom, hogy sok örömöd teljen az új virágodban!

Röpke hálatelt szívvel ölelte meg a barátját, és ragyogó szárnyakkal repült át a poros úttest felett. A kis virág már felébredt, és komoran, vigyázva nyitogatta tépett szárnyait. Nagyon rossz éjszakája volt, és nagyon sokat bosszankodott amiatt, hogy elkergette a parányt. Éppen ezért alaposan meglepődött, amikor a felkelő Nap első sugarai megcsillantak Röpke szárnyain.

-Jó reggelt! – köszöntötte őt a parány vidáman.

-Te… te vagy az, Röpke? – kérdezte megilletődve. – Miért… miért jöttél vissza?

Röpke leszállt, és meghajolt előtte.

-Azért jöttem, hogy gondozzalak. Ha te is azt kívánod, akkor vigyázok rád. Leszedem rólad a harmatot, letörlöm rólad a port, megerősítem a szárad, és énekelek neked, hogy vidám legyél.

A kis virág azt hitte, hogy álmodik.

-Te… azért jöttél, hogy… nekem segíts? – hebegte.

Röpke látta, hogy ez a beszélgetés sokáig elhúzódhat, és már nagyon bizsergett a munkakedve. Válasz nélkül hagyta a virág kérdését, és munkához látott. Leszedte a harmatot a testéről, és megitatta vele a virágot. A kis zsákjából gyógyító port szedett elő, azzal hintette be a tépett leveleket, hogy gyorsan gyógyuljanak. Gyengéd simogatása nyomán lekerült a por és a kosz a virág nyeszlett testéről. Varázslatos dalt énekelt, és a virág, akinek fájt minden porcikája, könnyezett a gyönyörtől, amiért gyengéd ujjak értek hozzá, és ütlegek helyett simogatást kapott.

-Fáj? – kérdezte Röpke, aki nagyon óvatosan gondozta a növény törékeny testét.

-Nem… Jólesik… - motyogta a virág.

Röpke most, a napfényben látta csak, milyen elhanyagolt a kis virág, aki, mint kiderült, Egykének nevezte magát. Nagyon vékony, szinte cérnaszálnyi volt a szára, a levelei pedig olyan aprók, hogy alig lehetett rajtuk harmatot találni. Kicsinyke fején apró kék szirmok nőttek. A szára olyan gyenge volt, hogy alig bírta tartani a kis fejet és a leveleket: ott hevert alig valamivel a föld felett, és a hátával a betonoszlopnak támaszkodott. Egyke volt a földön, egyke volt az utcában… Mégis, most már volt valakije. Egy parány, akiről álmodni sem mert.

Röpke napról napra dolgozott. Sok munkája volt, mert a virágot nagyon nehéz volt jó kedvre deríteni. Egyre csak szomorkodott, és csak ritkán nyílt a szája nevetésre. Röpke énekelt neki, gondozta, ápolta, de a virág nem nőtt, nem ragyogott. Vékony szára nem tudta tartani a testét. Hiába próbálkozott napról napra, nem tudott felemelkedni a földről. Ott virágzott a föld felett, a betonoszlopnak támaszkodva, és egyre csak azon kesergett, hogy nem jó helyre került, és nem olyan szerencsés, mint mások.

-Nagyon hálás vagyok neked, amiért velem vagy, Röpke – mondta egyszer, amikor ismét eluralkodott rajta a sírhatnék. – De hiába teszel mindent! Látod, hogy gyenge vagyok! Ilyennek születtem. Szegény, kietlen földön ütöttem tanyát, éppen annyi erőm van csak, hogy életben maradjak. Kicsik a szirmaim, aprók a leveleim, vékony a testem… Bár lehetnék nagy és erős, mint mások! Meséltél nekem azokról a virágokról az árokparton és az árokban! Óh, bár lennék én is oly nagy, erős és sudár, mint ők! Vagy legalább ne lennék egyedül! Mert inkább elviselném apróságom is, ha mások között lennék… Ha virágok között lehetnék!

Ezen Röpke nem tudott segíteni. A virágot nem tehette arrébb, pedig a szíve szerint megtette volna, ha ezzel enyhíthetett volna Egyke szívének keserűségén. Igaz, hogy Egyke már nem volt poros, nem volt koszos, és a gyerekek is sokkal ritkábban bántották, mióta Röpke vigyázott rá. Hiába! Lelkéből egyre csak ömlött a fájdalom. Rosszabb óráiban nem győzte átkozni az életet, ami egy betonoszlop mellé és egy kőkerítés elé rakta őt, hogy egész nap csak azt nézze.

Röpke még ezt is elviselte volna. Hanem a legrosszabb az volt, amikor Egyke mérhetetlen bánatában arról beszélt, hogy nem érdemli meg Röpke állhatatos munkáját, végtelen türelmét, odaadását és szeretetét.

-Miért rám pazarolod a munkádat, kedves? – kérdezte oly sokszor. – Menj olyan helyekre, ahol van értelme a munkádnak! Keress magadnak olyan virágot, aki meghálálja a gondoskodásodat! Látod? Hiába teszel bármit, hiába ügyeskedsz, hiába énekelsz olyan szépen, hogy belesajdul a szívem, nem adhatok neked olyan szépséget, amit megérdemelsz! Nem adhatok, mert nem tudok adni!

És olyan keservesen zokogott, hogy Röpke nem bírta hallgatni. Ilyenkor a kis parány elrepült, fel a magasba, ott őrlődött magában a kis virág miatt, aki csak keseregni tudott magányában és gyengeségében. Röpke érezte a virág fájdalmát, hiszen ő is megismerte a szomorúságot és a kilátástalanságot, amióta nem a nyüzsgő árokparton, hanem a zord, kietlen föld felett dolgozott, és egyedüli társa egy magányos virág volt. Ettől függetlenül azonban nem értette Egykét. Nem értette, hogy a gondoskodása ellenére miért nem erősödik, miért nem szépül, miért nem fejlődik!

Voltak olyan alkalmak, amikor a legszívesebben magára hagyta volna ezt a nyöszörgő növényt! De aztán lenézett, meglátta a kis árvát, elszégyellte magát, és visszasomfordált.

Már szürkült a nyár, és közeledett az ősz. Röpke annyit dolgozott, mint még soha, de Egyke nem izmosodott, nem erősödött. Az egyre vadabb és hidegebb szelek fonnyasztották a leveleit, a testét a földre nyomták. A bő esőzések miatt nem egyszer a fulladástól kellett megvédeni, mert a felázott, poros föld fekete latyakká változott, amiben Egyke elmerült. Nem hozott termést, gyenge maradt, és már a bogarak sem keresték fel.

Röpke erősödő fásultsága és növekvő kétségbeesése egy hideg őszi napon hirtelen haragba csapott át. A harcias őszi szelek hátán útra kelt, és meg sem állt a Parányi Királyságig. Ott elment a Palotába, a Parányi Király elé állt, és meghajolt.

-Nocsak, Röpke! – mosolygott a Király. – Mi szél hozott ide téged? Látom, harag van a szívedben. Mondd csak! Mi az, ami nyomja a szíved?

Röpke megnyugodott a kedves szavak hallatán. Haragja távozott, és csak valami érthetetlen szomorúság támadt a helyén. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, majd felvetette a fejét, és megszólalt.

-Királyom! Parány vagyok. Paránynak születtem. Létem értelme és szívem boldogsága, ha egy virágot gondozhatok! Szeretek vigyázni rájuk, szeretem őket a saját szépségükben füröszteni, és szeretem, ha ragyognak. Úgy szeretem, amikor boldogok! Úgy szeretem, amikor mosolyognak, amikor szépek, amikor megosztják a szépségüket másokkal!…

De itt már zokogott. Patakokban folytak a könnyei. Röpke a kezébe temette az arcát. Maga sem értette, miért érez így, és nem értette, hogy mit érez.

Könnyű kéz érintette meg a vállát.

-Találkoztál egy magányos virággal – mondta a Parányi Király, és megölelte Röpkét. – Így van?

A kis parány szipogott, és bólintott.

-Nem könnyítem meg a dolgod, Röpke, mert nem tehetem. – A Parányi Király gyengéden felemelte a kis parány fejét. – Bár tehetném! De nem minden virág születik gazdag földre. Vannak, aki aszott földön ütnek tanyát. Vannak olyanok, akik betonrepedésekben találnak hazát maguknak. Némelyeknek nem olyan élet jut, mint másoknak. Némelyek magányba, kietlenségbe, sivárságba születnek, míg mások magva gazdag földekre hull.

-De ez… nem igazságos… - kesergett Röpke.

-Nem tudom, hogy igazságos-e? Mindenesetre ez a dolgok rendje.

Röpke kibontakozott az ölelésből.

-Van egy virágom, aki… Aki nem erősödik! Hiába teszek bármit, nem szépül! Kicsinyke és gyenge a teste, fakó a virága, és nem tud ragyogni. Folyton kesereg, szomorkodik, és nem adja nekem a szépségét! De miért?

A Parányi Király arcáról egy pillanatra eltűnt a ragyogó mosoly.

-Te ezt azért nem érted, Röpke, mert mindenkiben a jót és a szépet látod. Ez nagyon jó dolog! Ezért vagy képes elvégezni a dolgod. Te azért vagy a világon, hogy mindenben a szépet és a jót lásd. De éppen ezért nem ismered a világ másik oldalát. Nem néztél még olyan tükörbe, ami csak rosszat mutat. Nem néztél még olyan tükörbe, amiben csak csúnya, szürke, rossz dolgokat láttál. Nem láttál még olyan lény szemével, aki nem lát a világban mást, csak magányt, fájdalmat, és félelmet. A virágod azért nem erősödik és azért nem szépül, mert nem látja önmaga szépségét. Elképzel valamit, hogy milyen szeretne lenni, és csak azt látja, hogy nem olyan. És miközben megvalósulatlan vágyai fényének kábulatában él, nem lát önmagára. Azzá akar válni, aki nem lehet, és közben elfelejt azzá válni, aki lehetne.

-De miért? – kiáltott fel Röpke.

-Miket mondott neked magáról?

Röpke elgondolkozott.

-Mondott… Mondott olyat, hogy rossz virág, mert tüskéje van, és azt bántja, akit nem akar. Olyat is mondott, hogy ostoba. Azt is mondta, hogy nem érdemli meg a gondoskodásomat, mert… Mert nem adhat nekem olyat, amit megérdemlek. Azt mondta, hogy nem tud nekem adni, mert nincs mit adnia!

A Király bólintott.

-Magányban nőtt fel, ezért a magány tükrén keresztül látja önmagát. És valahányszor belenéz a tükrébe, nem lát semmit. Miért? Mert soha nem volt olyan virág mellette, akiben megláthatta volna saját magát. A saját szépségét, a saját értékeit. Olyan régóta él magányban, hogy még a te gondoskodásod sem volt képes áttörni a falat, amivel körülvette magát.

Röpke a fejét vakarta elkeseredésében.

-De akkor mit tehetnék? – kérdezte. – Hogyan adhatom oda neki a szépségét?

-Sehogy – mondta a Király. – Mindent megtettél, amit tudtál, mégsem értél el semmit. Van ez így! A magányos virágnak nem lehet segíteni. Mindig egyedül volt, nem ismeri a társaságot. Egyet tehetsz csak, Röpke! Bízz benne! Higgy benne! Higgy az erejében, higgy az életében, és engedd el a kezét.

Röpke megköszönte a gondolatokat, és, bár nem igazán értette, miért kell így tennie, szót fogadott a Királynak. Visszatért Egyke mellé, és, szomorúan bár, de elbúcsúzott tőle. A kis virág láthatóan megrendült, és legörbült a szája, Röpke mégsem érzett nagyobb szomorúságot felőle, mint ami amúgy is uralkodott rajta.

-Isten veled, Röpke! Köszönök mindent! És, kérlek, bocsáss meg, amiért nem lehettem jó virágod!

Röpke a könnyeivel küszködve tért vissza az árokpartra, ahová az utóbbi időben az ősz már leterítette nedves, színpompás köntösét. Tarka falevelek takarták be a fáradt gyepet, és alig néhány virág bújt még meg az árok mélyén. Az összes parány ott sertepertélt a maradék virágok között, és mindent megtettek, hogy széppé tegyék az utolsó napjaikat, mielőtt véget nem érő álomra hajtják a fejüket.

Röpke is csatlakozott a csapathoz, és folyamatosan dolgozott. Közben egyre csak Egyke járt a fejében, a magányos virág, akin nem lehet segíteni, akinek el kell engedni a kezét.

Egyke magába zárkózva, dideregve hevert az őszi hidegben. Ha eddig az volt a baja, hogy forró beton égette a hátát, hát most megkapta a hideg beton jeges leheletét! Fázott, egyedül volt, és nagyon-nagyon szomorú. Gyökereivel mohón kapaszkodott a földbe, hogy még egy kicsit élhessen, mielőtt eljön érte a vég. Nem akarta elhinni, hogy ennyi volt az élete! Nem akarta elhinni, hogy erre a nyomorúságra született, és hogy nem jutott neki más, csak keserv, magány és gyengeség!

Egyke úgy kapaszkodott az életébe, mint még soha. Ahogy egyre hidegebbre fordult az időjárás, a teste úgy barnult, a levelei úgy fonnyadtak, de ő nem halt meg. Az utca túloldalán már elhallgatott az árokpart millió nyelven beszélő tömege, a parányok is hazatértek, ám Egyke még mindig dacolt a hideggel és az éhséggel. Ott didergett a hidegben, egyedül a rideg földben, és nem mert elaludni, mert attól félt, hogy akkor nem ébred fel többé.

Aztán visszatért a meleg egy időre. Egyke felengedett egy kicsit, és sütkérezett a gyenge napfényben. Jólesett a meleg törődött testének. Minden sejtjével a Nap felé törekedett, hogy magába szívjon mindent, ami életben tarthatja őt még egy darabig.

-Nézd csak, anya! Milyen érdekes virág!

Egykét megütötték a hangok. Riadtan pillantott fel. Két hatalmas embert látott, akik éppen őt nézték. Egyke nem győzött átkozódni magában, amiért nem figyelt, és kiszolgáltatta magát a sütkérezés közben, de már nem volt mit tennie. Rettegve várta a gyilkos csapást, és már előre felkészült a fájdalomra, ami végső kétségbeesésbe és halálba taszítja.

Péterke leguggolt, de vigyázva, hogy az árnyéka ne vetüljön rá.

-Hogyan lehetséges ez, anya? Hiszen virágok már nem nyílnak ilyenkor!

-Ez minden bizonnyal egy kései virág – válaszolt az anyukája, és leguggolt a fia mellé. – Nézd csak! Milyen aprók a levelei, milyen fonnyadt a teste, de hogyan nyújtózik a Nap felé még mindig! Még mindig élni akar! Ez a csodálatos a virágokban. Látod? Bár a földhöz van szegezve, a Nap felé fordul, mintha oda akarna menni hozzá. Nem adja fel! Amíg egy kicsinyke lehetőség is van, addig életben marad! Nagyon szívós virág lehet.

Egyke alig hitte el, amit hall. Megfeledkezett a félelméről, a fájdalomról. Az ember-anyuka dicsérő és elismerő szavai oly őszinték voltak, hogy a kis virág valósággal megdermedt tőlük. Ő, akit az emberek csak rugdostak és megtéptek, nem hitte volna, hogy ilyen szavakat hall majd egy emberi lénytől.

Péterke megsimogatta a száraz leveleket, és Egyke teste felhevült.

-Szegényke! – mondta a kisfiú. – Közel és távol nincs egy barátja sem! Nézd, milyen kemény a föld, és milyen száraz! Egész évben itt kellett lennie egyedül? Milyen szomorú lehet! Vajon milyen lett volna, ha nem itt nyílik ki, hanem máshol, jobb helyeken?

Egyke szeméből halvány könnycsepp indult útnak Péterke szavaitól. Végre volt valaki, aki megértette a szíve fájdalmát!

-Nézd meg a dolog másik oldalát is, Péterke! – mondta az anyukája. Péterke csodálkozva nézett fel – nemkülönben Egyke, aki minden idegszálával figyelt.

-Milyen másik oldalt?

-Vajon hány magot sodort ide a szél? Vajon hány mag került ebbe a sivár, kemény földbe? Mégis csak ez az egy virág volt képes megmaradni itt, a beton és a kő világában. Ki tudja, milyen kemény küzdelmeket kellett megvívnia azért, hogy életben maradjon? Ki tudja, milyen nehéz dolga lehetett? Mégis itt van, és virágzik! Szerintem ő az utcában a legerősebb virágok egyike! Mert könnyű gazdag földön virágozni! De ilyen körülmények közepette is virágba borulni… Ez az élet igazi varázslata!

Nem csak Péterke és Egyke hallgatta az anyuka szavait. Röpke, aki nem tért haza a többiekkel, hanem szeretettől és kíváncsiságtól gyötörve az utcában maradt, titokban az oszlophoz repült, amikor látta, hogy a két ember leguggol a kis virág mellé. A kis parány csodálkozott az ember szavain, aki olyan nézőpontból látta és láttatta Egyke helyzetét, amire még ő, a picinyke Parány sem volt képes.

-Látod? – folytatta az anyuka. – Ő most virágzik, amikor már csendes a természet, és lassan kifakulnak a színek a világból. Egy parányi színfoltja az életnek, aki még ilyenkor is megajándékoz minket a színek varázslatával. Egy igazi túlélő! Egy nagyszerű növény, aki megmutatja nekünk, hogy bármilyen körülmények közepette virágba lehet borulni.

Péterke felpattant, és kimeredt szemekkel bámulta a virágot.

-Nézd, anya! Nézd! Meghallott téged!

Valóban ez történt. Az ember-anya szavai utat nyitottak Egykéhez, aki csak egyre vágyott: odaadni a saját szépségét, megmutatni az erejét és a büszkeségét ennek a lénynek, aki szépeket mondott róla, és mosolygott rá. Kinyújtóztatta a tagjait, megremegtette a leveleit, és tágra nyitotta apró szirmait. Olyan nagyra, amilyenre csak tudta.

Az ember-anya csillogó szemekkel figyelte az élet varázslatát.

-Igen – mondta. – Biztosan meghallotta. Hiszen a virágok hallanak minket! Nekik is szükségük van szeretetre.

Az anyuka felállt, megfogta Péterke kezét, és elindultak a járdán. Röpke, aki a kerítésen üldögélt, csak nézte az anyukát, aki megtanította őt arra, hogy más szemmel is lehet nézni ugyanazt a dolgot. Kellemes meglepetésként érte, hogy az emberektől tanulta meg azt, hogy egy látszólag rossz dolog egy másik tükörben nézve még akár jó is lehet. Most már kezdte megérteni azt, hogy mit is mondott neki a Parányi Király.

Röpke megrázta magát, és odarepült a kis virághoz, aki a kései ősz meleg fényében sütkérezett, és ragyogott a boldogságtól. És sírt. De most már nem szomorúságában, hanem az örömtől. Röpke megölelte kis barátját, aki büszkén, felvetett fejjel könnyezett, és az emberek után nézett.

Röpke elgondolkozott.

-Mire képes egy-két jókor odahelyezett, megfelelő gondolat és kedves szó! – morfondírozott. – Dolgozhattam hónapokig, akarhattam jót neked, hiába. Erre jön egy ember, aki egy perc alatt csodálatos lényt varázsolt belőled. Ez a varázslat, Egyke! Hiszen ragyogsz!

Vidám csilingelés hallatszott a kerítés felől. Röpke felkapta a fejét, és még Egyke is a hang forrása felé nézett. Nem más ült a kerítés tetején, mint a Parányi Király, aki széles mosollyal röppent fel, és szállt le melléjük.

-Érted már, Röpke? – kérdezte a Király. – Érted már, mi a magányos virág varázsa? És érted te is, Egyke?

A kis virág meghajolt a király előtt.

-Igen. Értem már! Megérte élni, megérte kitartani és küzdeni napról napra! Bár nem az történt, amire vágytam, mégis boldog vagyok, mert ragyoghatok. Ki hitte volna, hogy egy ember fog megérinteni? Ki hitte volna, hogy egy embernek akarok majd ragyogni? Ki hitte volna, hogy mindaz, ami miatt egész életemben sírtam, a saját erőmmé és büszkeségemmé változhat egy pillanat alatt?

-És így változik meg a nézőpont! – mondta a Király mosolyogva. – Minden, ami a hátrányod volt, előnnyé változott. Minden, ami a gyengeségedet igazolta, erővé változott át. Minden, ami miatt szégyenkeztél, most már büszkévé tesz. Ez az igazi varázslat! És ezt te tetted, Egyke! Te mentél végig az úton. Az emberek csak segítettek benne. Az igazi varázsló te vagy!

Röpke csak nézte a Királyt, és végre összeállt a fejében a kép.

-Te tudtad előre! – kiáltotta. – Tudtad, hogy ez fog történni!

A Király megrázta a fejét.

-Nem tudtam, mert nem látok a jövőbe. De ismerem a magányos virágokat, és ismerem az erejüket. Bíztam Egykében. És mit tanácsoltam neked is, Röpke? Azt, hogy bízz benne, és engedd el a kezét.

Sokáig beszélgettek még, és csodálták Egyke boldog, büszke ragyogását, aki valósággal fürdött a kései napfény záporesőjében. A kis virág táncolt a parányoknak, akik énekeltek a táncához, majd útra keltek távoli hazájukba, hogy téli álomra hajtsák a fejüket.

Egyke azonban még azok után is táncolt, hogy egyedül hagyták. Táncolt és ragyogott, mert megértette azt a nagyon fontos dolgot, hogy a szépség és a ragyogás nem a körülményekből fakad. Ott lehet az aszott földön, a fagyban, vagy akár még a hóviharban is, ha akad olyan, aki hajlandó arra, hogy megmutassa. Egyke számára már nem az volt a fontos, hogy mit kapott az élettől, hanem az, hogy mit tudott kihozni belőle. Mert születhetett gyenge földbe, téphette vihar, emberi kéz, lehetett gyenge a szára, kicsi és fonnyadt a levele, élni akart és ragyogni, amíg tehette. A saját élete csodájában akart fürödni. Magába akarta szívni a napfényt, és élni, és élni, és élni akart ott, ahová született, és addig, amíg teheti.

Lehetett bármilyen nehéz a helyzete, minden egyes mozdulata, létének minden egyes pillanata üzenet volt. Egy harsány kiáltás, amit mindenki meghallott, aki meg akarta hallani.

És az üzenet nem volt más, mint az élet diadala. Az öröm győzelme a körülmények okozta fájdalom, a belső gazdagság győzelme a veszteség, a szépség győzelme a magány és a szeretetlenség torz tükörképe felett.