Elme - Egy kis zsonglőrködés

         Egy kis zsonglőrködés a távoli múltból...         

         Az elme időnként furcsa játékot játszik velünk.

      Az elménk által tanulunk, s ez a tanulás ugyanúgy vonatkozik a lexikális tudás elsajátítására, a matematikai képletek alkalmazásának tudományára, mint az életre vonatkozó ismeretanyag összegyűjtésére és alkalmazására. Életünk első időszakában a szülői befolyás a legfontosabb, és a gyermeki szeretet nevelői iránt teszi lehetővé azt, hogy megtanulja, amit meg kell. Megtanulja, mi a jó és rossz, helyes és helytelen, mi a fekete és a fehér, magas és alacsony – kialakul az értékítélete, amit önmagára és másokra is vonatkoztat. Óriási befogadóképessége teremti meg az alkalmat arra, hogy elsajátítsa azt a tudást, amit szülei az életben maradás feltételeiként megfogalmaznak, és végtelen bizalma „istenei” iránt nem tűr ellentmondást. Látszik tehát, hogy az elme nagyon nagy mértékben befolyásolja életünket, és szükséges ahhoz, hogy élőlényként felvegyük a harcot a világgal, ki tudja, mennyi generáció óta már?

        Ám az elme időnként furcsa játékot játszik velünk.

       Miután az alapokat lefektették és a gyermek mozgatórugóinak gyökerei már kialakultak, folytatódik a szocializáció, és kinél hogyan sikerül. Van, aki könnyen beilleszkedik, van, aki bezárkózik, van, aki féktelen élvhajhászatban leli örömét, másokat a karrier éltet, és még sorolhatnám. Ez teszi oly’ sokszínűvé világunkat, a személyiségnek ez a csodálatos készsége a variációkra, hiszen valamennyien emberek vagyunk, nagyobb a hasonlóság közöttünk, mint gondolnánk, és mégis mennyi és mennyi virág ez a kertben? Mert akárhány kamillát megvizsgálhatsz, két egyformát nem fogsz találni. És ez a csodálatos. Így nem egyhangú az élet.

         Mi a baj akkor az elmével?

         Csupán az, hogy… hazudik.

      Az elme nem más, mint egy tökéletesen kidolgozott rendszer, amely önmaga világában csodálatosan működik: addig tanul és alkalmazkodik, amíg meg nem tanulja, amire szüksége van a túléléshez, és utána a tanultakat alkalmazza. Megtanulja felismerni az örömforrásokat, amit tanítottak neki, elhelyezi magát a világban, elsajátítja azokat a fogásokat, amikkel ki lehet kerülni a fájdalmas szituációkat, tehát mindenre alkalmas. A szocializáció/nevelés révén a jó és rossz fogalompáros köré építi fel saját világát, és utána ehhez ragaszkodik.

          Miért hazudik az elme? Hogyan hazudik?

       A gyermeki bizalom olyan adomány, amely szükséges az élethez, de amely kétélű fegyverré válhat. Mivel a gyermek mindent adottnak és biztosnak vesz, amit tanítanak neki önmagáról és a világról, utána ehhez igazodik… és mindent ehhez viszonyít. Az elme nagyon jól használja ezt az eszközt, és skatulyákat hoz létre, mint a számítógép a fájlokat. Az alapok lerakása után minden új információt a skatulyákba helyez, azokba a dobozokba, amelyeket a korai időszakban kialakított: mindennek megtalálja a helyét. Az elme mindent megtesz azért, hogy a tanultakat sikeresen alkalmazza, és csupán rendszerben képes gondolkozni. Egy rendszerben pedig mindennek megvan a maga helye.

          Miért mondom mindezt? Mert vizsgáljunk meg csak egy optimista és egy pesszimista embert! Ugyanabban a világban élnek, ugyanaz a nap süt rájuk, mindkettejükre ugyanúgy hull az eső, ugyanúgy érintkeznek emberekkel. Akkor mi a különbség? Csupán az, hogy ugyanazokat az információkat más-más dobozokba teszik, sőt, esetleg teljesen más ingereket fognak. Az a pozitív inger, ami öröm az optimistának, esetleg elkerüli a pesszimista figyelmét, mert nem tanult meg figyelni rá, amennyiben pedig felhívják rá a figyelmét, mindent megtesz azért, hogy berakja a „rossz” skatulyába – és megmagyarázza önmagának és másoknak, miért is nem jó az az inger? Ami pedig a pesszimistának bizonyíték arra, miért van igaza, semmit sem jelent az optimistának, még ki is nevetheti azt az apróságot, ami a másiknak a véget jelenti.

          A világ olyan, amilyen. Rajtunk múlik, mit fogunk, mit érzékelünk belőle.

        A skatulya az elme egyik hazugsága. Kialakulása idején megtanulja, mire van szüksége – mivel bízik nevelőiben -, és ezek után ehhez viszonyítja az információkat a világból. Megszületése után ez az időszak valamiért a tudattalan tartományba süllyed, és onnan folyamatosan manipulálva irányítja az embert. Biztosan találkoztunk már olyan szituációkkal, amikor mi vagy valaki más a végletekig ragaszkodott a saját igazához egy dologgal kapcsolatban, és a végén már szinte görcsösen igyekezett fenntartani az elméletét, ami pedig ütközik a valósággal? Ez az elme játéka. Megtanulta, hogy az nem úgy van, és az ember az elme révén manipulálva magyarázza a saját igazát, nem adva belőle. Érthető, hiszen ő azt tanulta régen, hogy ennek így kell lennie… És inkább vállalja a nevetségessé válás kockázatát is, csak ne adja meg magát. Esetleg mégis enged, de belül akkor is önmagának ad igazat.

       Ez az elme önigazolása. Mivel a programjai szerint meg vannak adva az egyenletek eredményei, igyekszik úgy működni, hogy az egyenlet tagjai kiadják a megfelelő véget. Érdekes, nem? Készen van a megoldás, már csak az egyenletet kell hozzá megírni. Tudom, elég bizarr gondolat, de mégsem annyira hihetetlen. Csak az embernek időnként oda kell figyelni, milyen végkövetkeztetésekre jut, és megvizsgálni, hogyan jutott el oda? Fantasztikus élmény végigkövetni, mit elkövet az elménk csak azért, hogy igaza legyen!

         Mégis vannak olyan információk – hiszen a világunk, hála az égnek, tele van csodálatos ingerekkel! -, amelyek borítanák a rendszert. Mi történik ilyenkor? Nos, életbe lép az elme önvédelmi mechanizmusa, a szűrő. Úgy működik, mint egy vírusirtó, mely folyamatosan szűri a belépő fájlokat. A kiépített védőhálónak hála nem kerül be a rendszerbe olyan információ, amelyet az elme nem tudna feldolgozni, mert kizárta, nem tanulta meg értékelni, és emiatt borítaná az egyenletek végeredményét. Inkább be sem engedi… Képzeljünk el egy depressziós embert! Nem tud örülni annak az élménynek, ami öröm másnak, mert az elméjében futó egyenletek szerint az életben nincs oka az örömnek, a vidámságnak, ezért nem engedi be azokat az ingereket, amik felvidítanák. - Egy másik lehetőség szerint mire az inger bejut, addigra már átdolgozza a szűrő, így már, úgymond, emészthető lesz. Amennyiben pedig bejut egy olyan élmény, amelyet nem tud értékelni, berakja a „kivétel erősíti a szabályt” skatulyába, és halad tovább.

          A legerősebb fegyver viszont az elmének az önvédelemre az elkerülés.

          Az elkerülés kényelmes és biztonságos. Az információ bejövetelének lehetőségét is kizárja, ezáltal az elme biztonságban tudja magát, nem kell mindenféle alternatív megoldásokat találnia arra, hogy korrigálja a programokat. Mert képzeljünk el pl. egy rasszistát: mikor fog ő olyan műsort nézni, könyvet olvasni, amely azokról szól, akiket ő megvet és lenéz? Mikor fog szóba elegyedni azokkal, akik gyűlöletének tárgyai? Gyűlölete és önigazolása addig biztonságban van, amíg nem kerül személyes kontaktusba azokkal, akik ellen gondolatai és érzelmei szólnak. És nem azt mondom, hogy ez gyávaság, mert szerintem nem az. Csupán egy önvédelmi mechanizmus. Mint az állatok, akik menekülnek a tűz elől: minek mennének közel, ha tudják, hogy megégethetik magukat? – A rasszista egy szélsőséges példa volt a szemléltetés végett, viszont az elménk így működik. Gondoljunk csak az életünkre: hány ember van, akikhez nem állunk nyitottan, akik ellen pajzsot emelünk fel, akiket igyekszünk elkerülni, akiket folyamatosan szapulunk… És nem kell nyíltan tennünk, elég, ha azt gondoljuk. Végignéztük már, miért csinálunk ilyet vajon?

          Persze, hányszor! Csak kérdezz meg valakit (esetleg magad!), miért nem kedveli ezt vagy azt az embert, tájat, érzelmet, gondolatot… Parádés magyarázat-köteget kapunk válaszul: bunkó, hülye, nem lehet vele beszélgetni, nagy a feje, hülyeség, nem befogadó, ilyen meg olyan – nagyon sokat fel lehet sorolni. Az esetek többségében van némi igazság, de azt ki merem jelenteni, hogy távol áll az igazságtól. Mert felületesen és könnyedén ítélünk, hiszen így könnyen megmaradunk saját igazunk tudatában.

          Az ítéletek, amiket oly’ könnyen osztogatunk, egyrészt teljesen alaptalanok, másrészt az elme egy újabb taktikáját leplezik le: a viszonyítást. Mindent és mindenkit, önmagunkat, másokat, környezetünket viszonyítunk valamihez. Nem tudjuk önmaga pompájában szemlélni a világ eseményeit, az embereket, érzelmeket, növényeket, természeti jelenségeket, mert folyamatosan viszonyítunk. Kicsi, nagy, ilyen, olyan. Mindig megtaláljuk a számunkra megfelelő szót ahhoz, hogy leírjuk, milyenek is vagyunk valójában. Mert azt mondják, amikor véleményt mondasz valamiről, akkor saját magadról is mutatsz egy képet.

          Nem tudom, ki mondta ezt először, de teljesen igaza volt!

          Ugyanis a viszonyítás a nevelésünk során alapozódik meg bennünk, és később ezt finomítjuk tovább: ideológiát gyártunk hozzá, megmagyarázzuk, és az évek során szépen beáll, stabil alappá válik személyiségünkben. Megtanuljuk, mi a jó és rossz, és ez lesz az értékmérőnk. Először saját magunkra vonatkoztatva találkozunk a viszonyítással, hiszen szüleink és a világ elvárását fogadjuk be, formálódunk általa, majd később ez annyira részünkké válik, hogy másokat is ehhez fogunk viszonyítani, tehát ezt adjuk tovább. Belső értékmérőnk fogalmazza meg az ítéleteket, amiket másokra kirovunk… De a megértéshez az is hozzátartozik, hogy amit kapunk mástól ilyen formában, az ő világa, a saját magáról alkotott és fenntartott képe. Hiszen ahhoz méri saját magát is! Sőt, elsősorban saját magát.

          És ez a viszonyítás az, ami megakadályoz minket abban, hogy önnön csodájában szemléljük a világot és minden részét: önmagunkat, egymást, virágokat, hegyeket… Mivel saját magunk is viszonyítva vagyunk egy képhez a fejünkben, amit megalkottunk, sok-sok szépséget és csodát kirekesztünk az életünkből. Felnőve bezárkózunk a saját világunkba, előítéleteinkkel, ideáinkkal, és ezáltal a világ egy kis szegletét érezzük a magunkénak, míg a csoda hatalmas része kívül esik a látókörünkön.

           

         Skatulyák, elkerülés, szűrő, viszonyítás, önigazolás… Mindezekből számomra az csapódik le, hogy minden ember igyekszik megteremteni magának azt a környezetet, amiben jól érzi magát, hiszen azt keresi, amit az elméje diktál. Ez még rendben is van így. Ám ez az az erő, amely a saját képére akarja formálni a világot, egyes esetekben kirekesztve belőle azt, aminek befogadására képtelen, akár teljes elpusztítására törve.

        Mégis nyugodt vagyok. Az elménk ugrálhat, amennyit csak akar, és formálhat kedvére a képére, a világ túl nagy és csodás ahhoz, hogy maradandó károsodást okozzunk neki. Az elménk játékszereiként csupán saját magunkat rekesztjük ki abból a csodából, amit az élet, a határtalan terek, a különbözőség gyönyörűsége, a változás fantasztikuma jelent.

        Nem akarom ledegradálni az elmét. Nagyon fontos része az életünknek, nélküle nem lehetnénk azok, akik vagyunk. Az elménk a túlélés nagyon fontos eszköze volt évmilliókon keresztül, hiszen az a tanulás, ami által azzá válunk, akik vagyunk, nem mehetne végbe nélküle. Ám nem mindegy, hogy megelégszünk a tudásunkkal és élünk bele a világba, vagy pedig tanulunk tovább, és megnézzük, milyen és mekkora a világ, és mennyi gyönyörűséget tartogat még a számunkra azokon túl is, amit eddig annak hittünk? Ezáltal válhatunk tudatossá.