Idelenn - Vers

Amikor anyám méhe kilökött még nem tudtam,

Hogy csatatér lesz szülőhazám.

Amikor az első korty levegőtől sírtam nem tudtam:

Sok könny lesz még ezután.

Amikor anyám emlőiből szoptam a tejet még nem tudtam,

Hogy meg kell becsülnöm

Minden egyes cseppjét az éltető nedűnek,

Mert sokáig éhen kell csücsülnöm.

Amikor az első szívdobbanást éreztem még nem tudtam,

Hogy halál lesz a vége.

Amikor vigyorgó reggelimet ettem nem sejtettem,

Hogy magány lesz ebédre.

Amikor táncoltam és bohóc voltam nem tudtam,

Hogy mire jó a játék!

Amikor az első pofont kaptam eszembe sem jutott,

Hogy mennyi lesz, mi fáj még.

Két anya közt lubickolva nem sejtettem,

Hogy nagy lesz az ára.

Két apa között félúton nem gondoltam:

Egy sem lesz vacsorára.

Amikor álmodoztam még nem sejtettem,

Hogy hiányomat élem,

Amikor először megijedtem még nem tudtam előre,

Hogy a lelkem olyan, mint a vérem.

Ádám voltam a Paradicsomban, akit emberi vére

Kiűzött Édenből.

Káin voltam, a Száműzött, mert megöltem

Vérem a véremből.

Ember lettem, mert a farkam azt mondta:

Ember vagy, nem angyal!

Nem voltam tovább jó, mert ember lettem.

Ember, szabad akarattal.

Részem lett a jó s a rossz. Nem tudtam előre,

Bármennyit is láttam,

Hogy a rossz birtokában önmagamat bántom,

És mindent megbántam.

Akartam más lenni, mint vagyok, mert nem tudtam előre,

Hogy ez hiú ábránd!

Hiszen minden vágyam magam ellen fejsze,

Amivel gyökereim vágják.

Ki akartam tépni a szívem, csak azért,

Hogy ne fájjon!

Azt akartam, hogy ne legyen lélek, hogy ne legyen,

Ami az eszem elé álljon!

Kívántam, majd gyűlöltem az Istent, mert nem hittem el,

Hogy hagyja, hogy ez legyen!...

Mert az Istenre fogtam mindent, amit ember az emberrel

Megtesz. Veled, velem.

Túl sok volt látni az értelmetlen életek hadát.

Kellett hozzá Isten,

Hogy elviseljem a nyomorúságos halált,

Amit életnek nevezünk itt lenn.

Vágyakozás - Vers

Ha a szemed tenger lenne,

Delfinként merülnék meg benne.

Merülnék, míg meg nem halok,

S magukkal visznek az angyalok.

Ha a bőröd paplan volna,

Fejtetőmig beburkolna.

Ott aludnám örök álmom

Elnyúlva egy mohaágyon.

Ha a hangod muzsikálna,

Én lennék az, aki játssza

Dallamát egy örök dalnak…

Hallgatnák, míg meg nem halnak.

Ha a szíved holdfény lenne,

Érte mennék az egekbe.

Összegyűjtném egy kosárba,

Elvinném egy kis szobába,

Hogy ragyogjon éj-homályban -

Világítson a magányban,

Míg megbékélve, örök harcban,

Meg nem áld a kárhozatban.

Semmivers - Vers

Miért a hegedű, ha nincs, ki játsszon rajta?

Miért legyen zene, ha nincs, aki hallgatja?

Miért ketyeg az óra, ha nem kell az idő?

Miért legyek férfi, ha nincs mellettem nő?

Miért épít házat, aki nem lakik benne?

Miért akar előbb aratni, mint vetne?

Miért legyen küszöb, ha nincs, aki átlépje?

Gyermek az anyjából halálba miért jönne?

Miért legyen bőr, ha nem érinti senki?

Miért kiabáljak, ha nincs válasz rá semmi?

Miért nyissam a számat, ha nincsen, aki etet?

Miért adjam el magam, ha nincsen, aki szeret?

Miért legyen ujjam, ha nem foghatok vele?

Miért legyen szívem, ha megbénulok bele?

Miért legyen tüdőm, ha nincsen levegő?

Miért legyek áldozat, ha nem lehetek verő?

Miért legyen lábam, ha nem tudok járni?

Miért legyen szívem, ha egyet tud – fájni?

Miért legyen pénzem, ha úgyis elpusztulok?

Miért fussak most, ha egyszer megbénulok?

Miért panaszkodjak, ha zártak a fülek?

Miért lássalak téged, ha szíved őskövület?

Miért táncoljak, ha nem tapsol senki?

Miért adjak magamból, ha nem veszi meg senki?

Miért érintselek, mert nem vagy ott, ha kell?

Miért könyörögjek, ha szíved nem ér el?

Miért szólna a szám, ha füled van bezárva?

Miért sírjak neked, ha szívem van lerázva?

Miért legyen falevél, mely lehull, ha jön a tél?

Miért legyen bátorság, ha szívem fut és fél?

Miért legyen a szem, ha nem szabad látni?

Miért legyen a kés, ha nincs vele mit vágni?

Miért legyen a fa, ha nincs, aki szüretel?

Miért legyen motor, ha soha nem üzemel?

Miért essen az eső, ha nincs alatta föld?

Miért legyen piros, ha nincs mellette zöld?

Miért legyek e földön, ha nem szeret senki?

Miért legyek e földön, ha tovább lehet menni?

Miért legyek testnek börtönébe zárva?

Miért legyek madár egy rideg kalitkában?

Miért írjak nektek, ha nem olvassa senki?

Miért meséljek viccet, ha nem neveti senki?

Miért öljelek meg, ha nem sirat már senki?

Miért vagyok e földön, ha nem szeret már senki?

A Gyűlölet Napja - Novella

A GYŰLÖLET NAPJA

            Fekete alakok másztak elő a járda alól, ahová el akart bújni. A kék ég vörösre változott, majd sötét lánggal égni kezdett. Rohant, szúrt a tüdeje, fájt az oldala. Kapkodni kezdte a levegőt, inaszakadtából rohant volna, de lábai ólommá változtak. Maga mögött érezte a gonoszt, mely el akarta rabolni az életét… ÁÁÁÁ!

            Valami megmozdult… valami… A sötétség fátyla fellebbent egy pillanatra, fény hasított az éjszakába. Hideget érzett, de kellemesebb volt a meleg, így újra elborította a rettegés. Előtte óriási tömbház emelkedett. Feltépte az ajtót, majd elkezdett rohanni a lépcsőn. Egy emelet… két emelet… három emelet… Egy oroszlán vicsorgott rá a harmadikon, éppen el tudta kerülni karmos mancsát, és rohant… Emeletek, fájdalom, nehéz… Tudta, hogy mögötte vannak. Ha felér, nem lesz semmi baj… Fent vár a fény!

            …mámi… ház? Igen, mintha fel… És rohant. Most már az oroszlán is loholt utána. Ő hátranézett. A nagymacska alig lemaradva követte, szájából zöldes nyál fröcskölt az üvegre.

Ne!

Az utolsó lépcsőfordulóban elborította a sötétség. Megnyílt alatta a föld…

Mi van? Mi nyílik meg? Milyen oroszlán?

            Nem valami iszonyatos sípszó kergeti?

            -A pontos idő: reggel hét óra! Kellemes napot!

            …

            Ez az istenverte óra – dünnyögte Atol, miközben kidugta kezét a párna alól. Lenyomta a gombot. A hang elhallgatott, de Atol még nem mozdult egy darabig. Pár pillanattal később, amikor már tudatosult benne, hogy ébren van, visszahúzta karját a melegre. Mocorgott. Hol is járt? Valami városban mászkált, azután megnyílt a föld, volt valami oroszlán is… Valami zöld réten szalad, körülötte virágok… Mi ez? Felhők? Esni kezd. A fene enné meg…

            -JÓ REGGELT!

            A félálomba villámként hasított bele az ismerős hang. Atol felemelte a fejét, erre az utolsó kép is elillant, mint egy csalóka tündér. Mire a fiú felkészült volna, már rajta is feküdt, kiszorította belőle a szuszt ez a törpe, akivel meg kell osztania életének napjait. Nevetett, kacagott, Atol barna haját borzolta össze, ami most nagyon nem esik jól!

            Mi a fenének kell minden nap ezt csinálnia?

            Hiszen minden nap ezt teszi! Évek óta már, hogy Atol öccse reggelente birkózással kezdi a napot, mintha egy kis reggeli torna lenne. Ezután a fiú felfrissülve kel ki az ágyból, megmosakszik és leül reggelizni a szüleivel. Mi van ma vele? Morog, ingerült.

Leparancsolta testvérét az ágyról, míg ő maga megpróbált magához térni, és fejben utánajárni, mi a nyavalya történhetett, amiért a mosolynak még a gondolatára is feláll a hátán a szőr…

            A fehér plafont bámulta, amíg a hátán feküdt. Fél füllel hallotta, amint öccse  anyjuknak panaszolta, milyen furán viselkedik a „tesó”. Mintha édesanyja szavait is hallotta volna, amint próbálja megmagyarázni a kisfiúnak azt, amit még úgysem érthetett, hogy a bátyja nehezen viseli ezt a napot. Minden év egy napját. Egyetlenegyet.

            És ennek most jött el ismét a reggele.

            Atol étvágytalanul turkált az ételében. Undort érzett. Az utóbbi napokban egyre kisebb lett a gyomra, és most érte el azt a szintet, amikor már nem volt képes ételt befogadni. Kedvetlenül matatott a tojásban, szétkente a sárgát a tányéron, miközben gondolatai minduntalan elkalandoztak. Nem tudott figyelni semmire, egyedül ez a szűnni nem akaró zaj – öccse szüntelen fecsegése – kötötte össze a valósággal. Miről magyarázhat már megint?

            -… és akkor jött a kisbojtár, aki elkapta a nyulat, kettéhasította, abból kirepült egy madár, azt elkapta, annak a szájából kiesett egy skatulya, abban pedig benne volt a hét darázs. És akkor a kisbojtár fogta azt a skatulyát, és elment a palotához, amiben a sárkány lakott. És akkor a sárkány meg akarta ölni, de a kisbojtár elővette a skatulyát, mire a sárkány megijedt, és akkor a kisbojtár szétmorzsolta a darazsakat…

            Az öt éves fiúcska az ujjával meg is mutatta, hogyan cselekedett a kisbojtár. Egyébként is sokat gesztikulált, ha pedig belemelegedett, akár el is játszotta, amit hallott az óvodában. Máskor Atol is szívesen belement a játékba: volt ő már sárkány, griffmadár, öregapó, de ezen a napon már csak a gondolat is hányingert keltett benne, hogy ilyen gyerekes idétlenségekkel kellene foglalkoznia.

            Öccse befejezte a mesét, és elkezdte lapátolni magába a félig elhűlt rántottát. Anyjuk pár lépéssel arrébb mosogatott. Hiába, ebből a nyugodt derűből őt nem lehetett kizökkenteni. Vajon azért, mert újra testvérük lesz…? Atol megrázta a fejét. Nem, amióta emlékszik, anyja mindig ilyen volt. Mindig mosolygott szeme-szája, egész lénye. Ők tehettek akármit, nem tudott megharagudni rájuk. Igen, voltak pofonok – de mindig tudták, érezték, hogy szeretik őket.

            -És neked milyen volt az éjszakád, nagyfiú?

            Atol morgott valamit az orra alá. Most nem akart beszélgetni.

            Mégis kinyitotta a száját, amikor magán érezte édesanyja tekintetét.

            -Nem túl jó – dünnyögte, és gyorsan felállt, hogy elkerülje a további kérdezősködést. – Egyébként sem vagyok nagyfiú! Ne nevezz így!

            Lehajtott fejjel el akart oldalogni, tüntető módon otthagyva a tányért és a széttrancsírozott reggelit az asztalon. Azonban hiába akart elkullogni. Elkapta öccse szúrós pillantását, aki mereven nézett rá, majd megszólalt.

            -Nem illik így beszélgetni édesanyával!

Atol megtorpant. Kioktató hang volt, de a szem mást sugallt. Ez nem egy minden lében kanál kis hülye hangja volt, hanem egy olyan emberé, aki nagyon komolyan gondolja.

-Nem tanultad meg? A tányért pedig vidd oda anyához, légy szíves!

            Az első megdöbbenést követte az a mélyről feltörő harag, ami sokakat taszított már romlásba. Az az igazi, elemi, még a primitív ösztönvilágból fakadó agresszió, amely oly’ sok keservet okozott már. Ezért nem tudta teljesen átjárni. Ezért, mert eszébe jutottak a tanultak, amit lépten-nyomon hallottak, úgy otthon, mint az iskolában. Nem élte át sokszor, de amikor közelgett, akkor úgy érezte, szétszakad, nem bírja elviselni a nyomást, és ki kell ordítani a dühöt magából. Nem tudta megtenni, mert nem tudott ordítani. Helyette, szinte észrevehetetlenül, könnyek futottak ki a szeméből, és végtelen szomorúságot érzett.

            Gyűlölte magát. Gyűlölte magát, mert rosszra gondolt. Rosszat akart tenni.

            De nem tudja…

            A FENE ENNÉ MEG!

            Már azt sem tudta, kimondta-e, vagy csak a fejében dörömböltek a hangok, mert ki akartak törni a börtönből. Nem értette, mi van vele, nem értette, miért van szükség erre az átokverte napra, amikor minden összedől, amikor az állati lét ismét közelbe kerül… Évek óta már, hogy zavar van, mert nem tudja, miért kell ilyen marhaságokat csinálni. Elrontják az ember napját, a szünetet… Tessék, még bőg is!

            Öccse megdöbbenve nézett utána, még a szája sem mozgott, pedig tele volt tojással. Anyja odament a kicsihez, megsimogatta a fejét, az pedig kikerekedett szemmel meredt elrobogó bátyja után. Egy pillanat múlva belenézett a kedves lény meleg, barna szemébe. Remegés futott át a testén, szája sírásra görbült. Könnyfátyol jelent meg nagy szemein.

            -Val… valami rosszat mondtam?

            Édesanyja csak mosolygott, magához szorította az aprócska fejet, gyengéd csókot lehelt a hajára. De, hogy mit mondott, azt az idősebb fiú már nem hallotta.

            Fájdalom. Fájdalom, vér és halál. Gyűlölet.

Atol nem tudta magát kivonni az érzelmek hatása alól, pedig fizikai fájdalmat okozott neki. A trideó előtt ülve elsüllyedt a fotelben. Semmi nem létezett rajta és a térbeli képeken kívül. Régi filmek felújítva, versek, eredeti hang- és képanyagok bombázták gyilkos szereikkel.

Csontváz-emberek. Tetovált karok. Üres szemű rézbőrűek, akik a hajdan nagy és erős civilizációk leszármazottaiként mocskos lakókocsikban tengették mindennapjaikat, amíg el nem jött értük a halál… Vagy elébe nem mentek. Vallásháborúk. Keresztre feszített emberek. Rabszolgafelkelések. Karóba húzás. Megalázott gyerekek. Megerőszakolt asszonyok, lányok, akiknek ártatlanságát már semmi sem hozhatja vissza. Az emberi elme borzalmai, a betegség, amelyet meg kellene gyógyítani. Atomgombák. Fertőzött százezrek. Dagadt pénzemberek és csontig lesoványodott katonák, akik az orosz sztyeppen harcoltak azok helyett, akiknek az érdekükben feláldozták elméjüket, testüket, boldogságukat. A hazug ideák. A primitív félemberek, akik majmok módjára acsarognak, de istennek tetsző cselekedetként dicsőítik minden mozdulatukat, amik kínokat okoztak…

            -Ne menjenek el! Hamarosan folytatjuk!

            Ha el lehet veszíteni az életkedvet, akkor most sikerült. Atol évről-évre egyre kevésbé bírta ezt a látványt, de ez a mai volt a mélypont. Miért nézte mégis, amit nem volt muszáj? Volt számára valami kegyetlenül hátborzongató a múltban, ami leláncolta a képernyő elé, és arra kényszerítette, hogy végignézze, hiába gyűlt közben valami benne.

            Miért kell a gyűlölet?

            Atol nagyot sóhajtva felállt, de közben majdnem összeesett. Megrázta a fejét, s kikapcsolta a készüléket. Jó lenne túlélni ezt a napot! Nem, csóválta meg ismét a fejét, jobb lenne elfelejteni. Elfelejteni mindent, hogy tiszta lappal indulhassanak. Miért kényszerítik őket, hogy újra átéljék a borzalmakat?

            Csend volt a házban. Öccse biztosan a szomszéd gyerekkel szórakozott, édesanyja lepihenhetett. Nem baj, legalább nem zavarja senki. A fiú fel-alá bóklászott egy darabig, de gondolatai elől nem tudott menekülni. Miért kényszerítik őket arra, hogy visszagondoljanak? Mire jó ez az egész? Halottak, véres testek, a múlt kísértetei, amik már napok óta gyötrik, és most teljes erővel letámadják. Miért nem lehet békében, szeretetben élni? Miért kell a fájdalom? Igazán abba lehetne már hagyni… Túl kellene lépni bizonyos dolgokon.

            Addig-addig törte magát és kergette sötét gondolatait, mígnem észrevette, hogy az udvaron sétál. Feltekintve édesapját pillantotta meg, amint szeretett virágait ápolja. A feneketlen óceán felszínén megcsillant a napfény. Atol arca megenyhült, tekintete tisztább lett, halvány mosoly jelent meg ajkain. Szerette a virágokat, sokszor apjával együtt gondozta, locsolta, simogatta őket. Apja elmondta neki, hogy a növények érzik a szeretetet, amellyel hozzájuk ér, amellyel vigyáz rájuk, sőt, még a beszédet is értik, vagyis érzik az abból áradó érzelmeket.

Nagyon szép kertjük volt. A növények meghálálták a gondoskodást.

            Amint átjárta szívét némi meleg, egyből megkeményítette magát. Újra elöntötte a hideg, összevonta szemöldökét. És az ilyen szép pillanatokat kell megölni – miért? Hogy emlékezzenek. Hogy újra átéljék a borzongást, a kételyt, az értelem halálát, a vért, a fájdalmat. Atol mindig azt hitte, az emberek, akik körülveszik, értelmesek. Ezek szerint mégis van bennük némi kivetnivaló. Jó nagy kivetnivaló.

            Felhorkantott.

            Undorító volt az egész. Őrület volt, ami körülvette. Biztosan mindenki meg van bolondulva. Érezte a levegőben a negatív energiát, ami szállt felé, s kezdte körülvenni, meg akarta fojtani, le akarta kötözni, míg mozdulni sem bír…

            -Áh! Itt vagy, fiam? Miért nem szóltál?

            Megmerevedett a hangra, de visszatért. Apja már újra a virágaival foglalatoskodott.

            -Az öcsédet keresed? A szomszédban van. Nem hallani a hangját… Biztosan nagyon leköti valami a figyelmét. – Halk kuncogás. – Nincs kedved segíteni egy kicsit? Ráférne a barátainkra egy kis társalgás.

            A teste megmozdult, de az elme egy kicsit később újra ura lett a testnek. Nem, ma gyűlölnie kell! Nem lehet pozitívan gondolkozni! Ha rálépett az útra, akkor végig is megy rajta, hiába érez valami óriási gombócot a torkában, mint eddig soha. Hiába érezte úgy magát, mintha egy kalapáccsal gyomron vágták volna, hiába érezte, amint hideg veríték üt ki a bőrén, hiába tudta, hogy most nem tudna megszólalni.

            Apja végre megfordult. Szeme elkerekedett, arcáról lefagyott a mosoly, ahogy meglátta sápadt, remegő, izzadó gyermekét, kinek tekintetében láz csillogott. Felemelkedett.

            -Valami baj van, fiam? – kérdezte komoly aggódással a hangjában. – Nagyon rosszul nézel ki. Nem érzed jól magad?

            Kinyújtotta a karját, de a fiú elhúzódott. Hátralépett, majd akkora erőfeszítéssel, amibe belecsikordultak a fogai, kipréselt egy szót az ajkai között.

            -GYŰLÖLLEK!

            Nedves szemein keresztül alig látott. Gyors léptekkel haladt az utcán, nem egy embernek nekiment, nem egy járókelőt fellökött, ahogyan menekült.

            Gyűlöllek!

A szó, mely kergette, lassan fogást talált rajta, és elkezdte fojtogatni. Hiába magyarázta magának, hogy ezt kellett tennie, valahol tudta, hogy ez nem igaz. Ez nem erről szól. Megalázta magát, szembeköpte és bántotta a családját, az embereket, akik szeretettel ölelték mindig körül… Mi a fene van a világgal? Megdörzsölte a szemét, szipogott egy sort, de közben robogott tovább. Mi történik vele? Félmajmok jelentek meg lelki szemei előtt, vicsorogva meg akarták ragadni, és magukhoz rántani a szürke mocsárba. Nem engedhette… Vagy már meg is tette?

            Undorító!

            Elkezdte vakarni a bőrét, hogy lekaparja magáról a szennyet, ami megfertőzte. Valahol érezte, hogy nem normális, amit csinál, hogy nevetséges… Vagy inkább szánalomra méltó… Hogy sajnálni lehet…

            -Hé! Hagyd már abba! Mi a fenét művelsz?

            Valaki elkezdte rázni, amitől lassan foszladozni kezdett a bíbor köd, ami elöntötte. Barátját látta meg kibontakozni a háttérben, aki a két vállánál fogva rángatta.

            -Jól van… Jól van már… - motyogta Atol gyengén, s elhúzódott. – Semmi bajom, csak… Csak ez az átokverte nap! Tudod!

            Barátja összehúzott szemmel fürkészte.

            -Biztos?

            -Persze. Jaj, engedj már el! – horkant föl Atol ingerülten, mire a két kéz lesiklott róla. A fiú körbenézett. Emberek mentek el mellette, kérdő vagy szánakozó kifejezéssel az arcukon. Próbált róluk tudomást sem venni, de tudta, mit művelt pillanatokkal ezelőtt. Elöntötte a szégyen.

            -Úgy viselkedtél, mint egy őrült. – Barátja feszült hangján érződött az aggódás. – Jó, hogy én találtam rád, nem a mentők. Mi a fene ütött beléd?

            Hogy mi ütött belé? Még maga sem tudta.

            Elege volt.

            Megvonta a vállát, próbált flegmának tűnni.

            -Tudod, mi a bajom? Ez a baromság, ami körülvesz. Ez a sok idióta, ez a nap, amivel torkig vagyok. Folyamatosan ömlik a hülyeség, a trideóból, a telekomból, az újságok is a múlton rágódnak…

            Elkerekedett a szeme.

-Még én vagyok hülye? Te mi a francot csinálsz?

            Barátja elvigyorodott. Atol csak most vette észre, hogy hosszú éve óta legjobb és leghívebb társa fekete egyenruhában feszít, nyakában vaskereszt fityeg, s a zubbonya ujját vörös karszalag díszíti, amiben fehér alapon fekete horogkereszt virít. Elhűlten meredt a fiatalemberre, aki felvette tányérsapkáját.

            -Tudod, mi van rajtad? – kérdezte zavartan. – Tudod te, minek a szimbólumát viseled? Tudod te, hány ember halála…!

            Hangja kezdett felerősödni és elvékonyodni. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint valami „hisztérika” (ez a kifejezés nagyon régről ered), de ez a nap sok volt eddig is, most pedig… A legjobb barátja parádézik SS-egyenruhában!

            -Jól van már! Nyugi! – csitítgatta a szőke fiú. – Mi ütött beléd? Atol! Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy elment a józan eszed!

Végignézett magán.

-Egyébként ezért kerestelek. Voltam nálatok is, de édesapád azt mondta, valahová eltűntél, talán beteg is vagy. Órák óta kereslek, most pedig, amikor megtalállak, nekem támadsz.

            Atol nehezen fogta fel a szavak értelmét.

            -Miért kerestél te engem? – A szavak lassan gördültek le a szájáról.

            Újra a jellegzetes vigyor.

            -Nem tetszik a szerelésem? Gondoltam felölthetnénk a cuccot, mint annak idején a Hitlerjugend-egyenruhát. Tudod, amikor még kicsik voltunk. Milyen jó móka volt masírozni! Nem emlékszel? Igaz, te évek óta nem vagy magadnál ilyentájt, de talán már felnőttél végre. Na?

            Atol nem tudott válaszolni. Semmi mást nem látott, csak a kilőtt tankokat, a bajuszos figurát, akinek a hathatós közreműködésével 55 millió ember halt erőszakos halált, aki segített romba dönteni egy világrészt… Árvák, nyomorékok, csontvázként meredező házak, a csont-emberek, a buldózerrel gödrökbe temetett milliók…

            Arcából minden szín kifutott. Remegve hátrált.

            -Mi van veled? – Immár ingerült volt a kérdés.

            -Ne… Neee…

            Az elhaló hang nem sok jót ígért. Barátja utána nyúlt, de a mozdulat elszakította az utolsó szálat is. Atol megfordult, és elkezdett rohanni. Nem tudta, hová, csak egyet tudott: el onnan, el onnan, ahol kigúnyolják a halottakat…

            Barátja megdöbbenve állt egy darabig. Egyáltalán nem értette, mi történt a fiúval. Végül megvonta a vállát, és csatlakozott egy társasághoz, amely az Internacionálét énekelte, tagjai vörös csillaggal díszített sapkát viseltek, és műanyag géppuskákat cipeltek a vállukra akasztva.

            Atol pedig csak rohant.

            Teljesen kifulladva állt meg, és az iszonyat teljesen letaglózta. Egy óriási kivetítőn, amely teljesen betakarta egy toronyház falát, nagyban jelent meg mindaz, amit otthon megunt a trideón, és kinyomott. Festmények, képek, beszámolók, kisfilmek, mozifilmek, amiket megőrzött az emlékezet, a gondos kezek és a szerencsés véletlen, hogy be lehessen mutatni. Vér ömlött a falakról. Óriási arcok meredtek hipnotikusan a tömegre, millió ember lendítette karjait, tapsolt ütemre, s közben pondrónyi férgek küldtek halálba fiatal embereket. Megcsonkított hullák, megerőszakolt nők, síró kisgyerekek, zokogó árvák, szenvedő öregek, kiknek már könnyük sem maradt, csupán merev arcuk és tekintetük árulja el a fájdalmat, ami a lelket szaggatja. Atombombák, zuhanóbombázók, gyilkos robotok, őrült orvosok beteg kísérletei, az állatfajták, amik az embernek köszönhetik végzetüket. A helyéről kifordult föld, amikor fajtársak mészárolják egymást nagyipari módon… Undorító, zsíros pacákok, akik abból éltek, hogy jóvátétel néven sarcoltak ki vagyonokat az elkövetők unokáitól… A bosszú, a kegyetlenség, a vérgőzös indulat…

            És a cinikus hit, amely könnyeket fakaszt. Körmenetek, imádságok, katonákat megáldó papok, perverz atyák, Miatyánk, robbantás, önigazolás, véres Biblia. Mészárlások, amelyeknek gyerekek az áldozatai. Alkoholisták, kábítószerfüggők, gyógyszermániások, beteg elmék, zsarolások, kínzások, betegségek, háborúk, fegyverek, amik árából gyógyítani lehetett volna… Mindez a kín, szenvedés zenei aláfestéssel, esetleg csak a döbbent csend, az elviselhetetlen gyermekzokogás…

            Atol képtelen volt eltépni tekintetét a kivetítőről, amely megpróbálta bemutatni mindazt a szörnyűséget, amiket az ember elkövetett. A fiú arcán patakokban folyt a könny. És tudta, hogy nem maga a tett a legszörnyűbb, hanem annak az igazolása. Mert bármit követett is el az ember, egyet tudott.

            Megmagyarázni a szörnyűséget is.

            És nem ő volt ott egyedül. Több ezer embertársa figyelte kimeredő nyakkal a borzalmakat, a szenvedést. És voltak ott náci egyenruhások, mások a Vörös Kmerek szimbólumaival, amerikai telepesek pisztollyal és lasszóval, spanyol dragonyosok, azték harcosok, zulu hősök, római legionáriusok, maszkok, amik a régi idők „nagy” politikusait ábrázolták. Királyok, hóhérok, pápák, papok, terroristák, bűnözők, „nagy idők nagy alakjai”, ahogyan magukat nevezték. És ez az egész bizarr, bomlott elméből kipattant óriási tömeg egyedekből állt, akik néma csöndben figyelték a fájdalmat, a kínt, a gyűlöletet…

És sírtak. Volt, aki némán könnyezett, mások a földre vetették magukat, úgy zokogtak, sokan egymás kezét fogták, láncot alkottak, élő láncot, és úgy néztek szembe az emberi borzalommal.

            Amikor Atol már nem bírta a lelkéből feltörő könnyeket visszafojtani, amikor kiszakadt kebléből a panaszos kiáltás, és amikor már csak azt vette észre, hogy magához tér, és felállt a kövezetről, vörös, duzzadt szemein keresztül észrevette barátját, aki ott állt előtte, és akinek arca már fénylett a sok sírástól… Akkor észrevette, mekkora a különbség az egyenruha és az ember között.

            Megdöbbenve nézett vissza a kivetítőre. Az utolsó síró gyermek is eltűnt, és meglátta a tömeget, azt a tömeget, amely az épület előtt állva, nyakát nyújtva felfelé figyel, szenved, sír…

            Könnyeznek a gyilkosok!

            Már esteledett, amikor Atol belépett az ajtón. Kint elhalt a zaj, mindenki hazament. Elcsendesedett a város. Ahogy levette a cipőjét, megcsapta az orrát a füstölő illata. Hangokat hallott a nappaliból.

            A kitárt ajtó mögött a kandalló barátságos, meleg fénye fogadta. Ámuló, vörösre sírt szemein keresztül meglátta szüleit, állandóan mosolygó, kedves szüleit, de ott voltak a szomszédok is, a család barátai, rokonok, sőt, az egyik fotelben ott ült barátja is, aki szélesen rámosolyodott.

            És valamennyien egyenruhát viseltek. Egy-egy tömeggyilkos rendszer szimbólumát.

            Mostanra elhagyta minden ereje. Térdre rogyott. Apja, aki Sztálin „generalissimus” kitüntetéseit hordta zubbonyán, odasétált hozzá, és leguggolt mellé.

            -Nem tudok gyűlölni – suttogta halkan a fiú.

            Édesapja elmosolyodott.

            -Nem is kell.

            Ő csodálkozva emelte apjára fáradt tekintetét.

            -De hát… Ez a nap… A Gyűlölet Napja…

            -Ez a gyűlöletre való emlékezésnek az ideje – válaszolta a „generalissimus”. – Ezen a napon megemlékezünk őseinkről, akik borzalmakat követtek el. Megemlékezünk az elkövetőkről és az áldozatokról.

            Atol összerezzent.

            -De én… Én azt hittem, hogy… gyűlölni kell…

            -Nem, fiam. Emlékezni kell a gyűlöletre, nem átadni magad a gyűlöletnek.

            A férfi lassan felállt, vele együtt fia is.

            -Akkor ezért mosolyogtatok…

            -Igen – válaszolt halkan az anyja. – A gyűlöletre való emlékezés nem jár együtt azzal, hogy neked is fájdalmat kell okoznod. Mert te ezt tetted, immár évek óta, de nem szólhattunk neked. Saját magadnak kellett felismerned, milyen a fájdalom, a szenvedés, a kín, látnod kellett és tapasztalnod a saját lelkedben, hogy el tudd fogadni. Nem magadévá tenni… csak befogadni. Tudnunk kell, honnan jövünk, hogy többé ne kövessük el. Megbocsátunk, de nem felejtünk.

            -Akkor miért vannak ezek a ruhák? – kérdezte Atol szipogva.

            Barátja válaszolt.

            -Emlékszel, hogy ezeken az estéken soha nem lehettünk szüleinkkel? Mindig korán lefeküdtünk, mint egy átlagos napon, csupán azt éreztük, hogy valami nem olyan, mint máskor. A kivetítőn is most először láttuk meg, mivel jár a gyűlölet – most már itt lehetünk. A ruhák mindazt szimbolizálják, amire emlékezünk. És éjfélkor levesszük, egybegyűjtjük, azután betesszük a kandallóba, hadd égjen el a szenvedés, a fájdalom, ahogyan égtek azok, akik sírtak…

            -Ahogyan az is fontos, hogy ilyenkor emlékezünk azokra is, akik, tudatlanságuknál fogva, nem tudták, mekkora fájdalmat okoznak – vette át a szót az apja. – Nem csak az áldozatok előtt hajtunk fejet, hanem az elkövetők előtt is. Mert minden cselekvő áldozat is volt egyben: saját emberségének és tudatlanságának a rabja.

A férfi odalépett a kanapéhoz, amire kiterítve ott hevert egy SS-Totenkopf egyenruha, sapkával, szíjjal. Egyedül fegyver nem volt mellette. Összeszedte, és ünnepélyesen átnyújtotta a fiának.

            -Most már felnőtt vagy, fiam – mondta remegő hangon. – Kérlek, viseld ezt a szimbólumot, és sírd el azok könnyeit, akik valahol szenvedtek, amiért ők képtelenek voltak az együttérzésre…És emlékezz velünk!

            -Sziasztok! Megjöttem!

            Atol ledobta táskáját, ahogy szokta, majd befordult a konyhába, és egy cuppanós csókot nyomott édesanyja arcára.

            -Milyen napod volt?

            A fiú leült, maga elé húzott egy tányért, de nem szedhetett a gőzölgő levesből, mert öccse máris az ölébe fészkelte magát.

            -Mi a helyzet, kisöreg? – szólt Atol, majd úgy megcsikarta a gyereket, hogy az a nevetéstől fuldokolva, vergődve és visongva menekült a karjai közül. Nevettek.

-Tessék…? Ja, képzeljétek, ma tanultunk az iskolában a Szeretet Ünnepéről.

            -Nocsak!

            Atol most már éhes volt. Elővette a merőkanalat, közben beszélt.

            -A tanár úr mesélt arról, hogy a korabeli feljegyzések szerint, jó pár ezer évvel ezelőtt az emberek megtartották a Szeretet Ünnepét. Valami „Megváltó” születését ünnepelték.

Atol kezében megállt a kanál. A fiú elgondolkozva meredt maga elé.

-Vajon miért kellett megünnepelniük a szeretetet? Hogy is mondta a tanár úr? Valahogy így: „Az akkori emberek parancsba kapták, hogy szeressenek. Mi azért szeretünk, mert tudjuk, milyen jó.” Már nem volt időm megkérdezni, mit ért rajta. Meg aztán ez is: Szeretet Ünnepe! Hogy lehet valamikor „jobban” szeretni? Vagy szeretsz valakit, vagy nem. Nem így van, anyu?

            Édesanyja abbahagyta a mosogatást, és leült a fiúval szemben.

            -Így van, fiam. Vagy szeretsz valakit, vagy nem. De miért kellett nekik a szeretetet megünnepelni? Ezek voltak azok a szerencsétlen emberek, akik azokat a borzalmakat elkövették, amiről tanultatok, és amit már te magad is láttál. Az életük nagy részét kitöltötte egymás gyűlölése, a harag, a kín, az elégedetlenség, egymás tiprása, mardosása. Felismerték, hogy ez így nem jó, de primitívségüknél fogva nem voltak többre képesek, csupán arra, hogy egy évben egyszer megpróbáltak félretenni minden haragot, és egymásért lenni.

            A fiú félrenyelt. Köhögött.

            -H…Hogy micsoda… Khhh… Úh! Egy évben egy nap? Hogy bírtak így élni?

            -Tudósaink még mindig keresik erre a kérdésre a választ – válaszolta az anyja. – Jómagam sem tudom felfogni, hogyan lehettek képesek így leélni egy életet… Nem hogy évezredeket!

            A fiú nyelt.

            -Borzasztó.

            -Az. – A nő elgondolkozni látszott. – Mi megemlékezünk a gyűlöletről, hogy el ne feledjük. Ők vajon azért tartották meg a Szeretet Ünnepét, hogy el ne feledkezzenek erről az érzésről? – Majd újra elmosolyodott, és ebben a mosolyban semmi erőlködés nem volt. Maga előtt látta életerős, intelligens, érző fiát.

            -Vége van azoknak az időknek…

            Atol megborzongott. Egy pillanatra mintha visszautazott volna azokba az évezredekbe, amikor még erőszak volt, harag és bűntudat. Amikor az emberek egymás segítése helyett a háborúval voltak elfoglalva. Amikor nem volt megértés, amikor a legjobb lehetőség a közöny volt. Amikor hazudtak, amikor gyűlöltek.

            Tudta, hogy nem ő utazott vissza. Csak azok az élményei törtek fel, amiket tegnapelőtt élt át.

            Megrázta a fejét, ami egy pillanat alatt kitisztult. Ragyogó szemmel nézett körül. Olyan jó volt élni! Olyan jó volt az anyja mellett lenni, aki szereti! Olyan jó volt látni az öccsét, aki erősödik, eszesedik és nő! Olyan jólesett a meleg, ami körülvette!

            Jó volt kiemelkedni belőle.

            Túl nagy volt a sötétség a másik oldalon.

Pügmalion és Galatea - Görög rege remix

Görög rege, egy kicsit másképpen...

PÜGMALION ÉS GALATEA

            Küprosz szigetén boldogan élt a jó Pügmalion király. Erénye és tisztasága körülragyogta őt, fényéből bőségesen jutott népére és országára is. Élete és kormányzása tetszett mind az isteneknek, mind az embereknek. Árnyat adó olajfák teremtek a királyságban, páratlan bronzművek dicsérték a mesterek kezének munkáját. Karcsú hajók szelték a vizeket, s vitték hírét a jó királynak.

            A szép és tiszta királyért nők százainak szíve epekedett, de ő nem választott hitvest magának. Bár királyok és pásztorok lányai vágytak a szerelmére és sóhajtoztak utána, Pügmalion szívében nem gyúlt szerelem, ajkait nem feszítette szerelmi vágy kínzó sóhaja. Azzal, ami a szívében élt, a test nem kelhetett birokra. Az, ami a lelkének tetszett, hús börtönében enyészet volt csupán. Mocsoktalan lénye nem talált párt magának a halandók között, akiket megvetett gyengeségük és könnyen csábuló lelkük miatt.

            Pügmalion rejtett vágyait, lelkének hívó szavát vésővel és kalapáccsal hozta világra. Termékeny ereje hol apró, hol vad ütésekben mutatkozott meg, s asszonya fehér márvány volt, mit kedvére formálhatott. Pügmalion, a jó király vágya saját erénye és tisztasága volt, s mivel emberben társát nem találta, kőbe véste minden óhaját. Nem volt párja a szobrainak, amiket az istenek dicsőítésére faragott, s amikben igazán kedvét lelte.

            Pügmalion, az isteneknek kedves az égiek társaságára vágyott. Nem volt könyörtelenebb üldözője az igazságtalanságnak, a rútságnak, a csalfa, sánta hazugságnak. Kíméletlenül eltiporta a bűnt, a tisztátalanságot, s hirdetője volt a legnemesebb erényeknek, amiket szeretnek az istenek.

            Egy nap új szobor faragásába kezdett. Munkáját remegő ajak, feszítő belső vágy kísérte. Elhatározta, hogy minden jót s erényt megformál, amit anyag csak elviselhet. Aphrodité kegyeit kérte, hogy munkáját jól végezhesse, és szinte nem is pihent, hogy a nagy istennő ünnepére elkészülhessen a mű, ami, tudta, a legszebb lesz mind közül, amit valaha alkottak.

            Lelkesen, s mégis remegve, az összpontosítástól feszült arccal faragta a szobrot, aminek hófehér elefántcsont adta burkát. Apránként hántotta le róla a felesleget, mint ahogyan asszonyát bontja ki a ruhából az ifjú férj, izgatottan, mégis rettentő óvatossággal. Ütésre ütés következett, s a király nem pihent. Szemét nem hunyta le, nehogy tovatűnjön a látomás. Nem evett s nem ivott, hogy testét ne szennyezze anyag, amíg munkájának végére nem ér. A legtisztább és legszebb művet akarta, méltó ajándékot hőn szeretett istennőjének.

            Amikor elkészült, maga sem hitte el, amit megalkotott. Megrendülve állt a kecses, tündöklő szobor előtt, ami oly híven tükrözte lelke látomását, hogy Pügmalion szeme fátyolos lett a könnytől. A legszebb, legszentebb lény bontakozott ki az élettelen anyagból. Finom homloka maga volt az Erény, hullámzó haja a Szépség. Könnyedén ívelő orra magán hordozta a Lágyság érintését, gömbölyű vállain a Kecsesség nyugodott. Szemei, a nemlétben is oly élő szemek a Tisztaságtól ragyogtak, bőre – hiszen bőrként csillogott az elefántcsont – a Finomság gyermeke volt. És lényéből, amely ellenállhatatlanul vonzotta Pügmalion sóvár tekintetét, maga a legszebb Szerelem áradt: az a méltóságteljes, könnyed, mégis komoly érzés, mely egy pillanat alatt lángra lobbantotta a király tiszta szívét, és lelke legmélyéig felperzselte őt.

            A király szerelemre gyúlt keze munkája iránt. Nap-nap után kelmébe öltöztette, ételt rakott elé, ujjaival simogatta, de csak óvatosan, nehogy összekoszolja érintésével. Csókolni nem merte, bár szíve sokszor ki akart szakadni a mellkasából. Úgy érezte, hogy megalkotta a Tökélyt, és imádta lelkének látomását, a csodás nőt. Bár Aphroditének készült a szobor, Pügmalion gondos munkája nyomán annyira élőnek tetszett, hogy istennőjeként nem tudta elképzelni. Sokszor látni vélte, mint mozdul meg az anyag, bár csak a fény játszott vele. A király nem egyszer várta, hogy szólásra nyíljanak az emberi ajkak, ám a rideg elefántcsont konok némaságra ítélte magát. Pügmalion ágyba fektette, bársonnyal takarta, virágfüzéreket akasztott a nyakába, és figyelmessége minden apró jelével elhalmozta teremtményét, amely lassan a bűvkörébe vonta őt.

            Eljött Aphrodité ünnepe, és az istennő arannyal futtatott, virágokkal díszített oltárán a király meggyújtotta az áldozati tüzet. Lányok táncoltak fehér ruhában, meztelen talpuk selymes füvön suhant. Az életöröm, a vidámság és a bőség ígérete mosolyt csalt az arcokra. Hamarosan elővezették az aranyozott szarvú bikát is, amit Pügmalionnak, a királynak kellett felajánlani az istennő számára. Pügmalion sápadt arccal, szívében olthatatlan vággyal ragadta meg a kést, majd lecsapott vele. Kívánnia kellett, boldogságot és üdvöt kérnie népének, ám ő e helyett hitetlen rajongásban nyögte szavait:

            - Nagy Istennő! Ha van igazi hatalmad a világ felett, adj nekem feleséget, aki olyan, mint az elefántcsont!

            És az áldozati tűz háromszor felcsapott, mert Aphrodité megjelent az ünnepségen, s így tudatta a királlyal, hogy meghallotta szíve óhaját. Az istennő, az emberi szív titkainak tudója jól ismerte Pügmalion leghőbb vágyát, hogy teremtményét ölelhesse.

            Amikor Pügmalion hazatért, az ágyon, a szobor helyén egy élő nő feküdt bársonnyal betakarva, nyakában virágkoszorúval, lába előtt kagylókkal és ékszerekkel. A mellkasa lélegzete ritmusára emelkedett, elefántcsont színű bőre lágy meleget sugárzott. A király felkiáltott, s erre a lány felébredt. Gyönyörű, élő fekete szemei a királyt keresték. Az igéző tünemény, kihez foghatót még nem látott a föld, s kinek szépsége olyan erényeken nyugodott, amikre a legtöbb ember csak vágyakozni mer, így szólt a királyhoz:

            - Aphrodité emberré tett, mert meghallotta epekedő szíved kívánságát. Asszonyod vagyok. Anyám kiemelt a kőből, hogy élő társa legyek szerelmednek.

            Pügmalion leborult a földre, úgy rebegett köszönetet a hatalmas istennőnek.

            A lakodalomra mindenkit meghívtak. És jöttek is sokan, mert kíváncsiak voltak az asszonyra, aki elnyerte a jó király szívét. Magasztalták a szépségét, a jóságát, kedves szavait. Az asszony, akit Pügmalion Galateának nevezett el, nemes, fennkölt tisztasággal foglalt helyet férje oldalán, és mindenki csodálta őt, csodálta Pügmalion keze munkáját, és a Nagy Istennő hatalmát.

            Senki nem volt boldogabb a királynál. Éjjel, amikor levette asszonya fejéről a virágkoszorút, remegő kezekkel simította végig a bársonyos bőrt, és mocskosnak érezte magát, amiért meg akarja érinteni, mocskosnak érezte szíve óhaját, hogy eggyé váljon a megtestesült Erénnyel. Galatea oly gyönyörű volt, szája oly finom, hangja oly kedves, szíve annyira tiszta, hogy Pügmalion félt bemocskolni saját testének szagával, sós izzadtságával. Végül mégis összefonódtak a szerelemben, és Pügmalion vágya beteljesülhetett.

            Galateánál nem volt szeretőbb, odaadóbb és erényesebb hitves. Egész nap a palotában fonta a fonalat, szőtte a kelméket, míg ura ítélkezett, adót szedett, tette mindazt, mit egy királynak tennie kell. Minden este meglátogatta asszonyát, és leghívebb testőreivel vigyáztatta a nőt, akit ő álmodott, s akit neki adott a hatalmas istennő, Aphrodité.

            Galatea sokat ült egyedül, és nem egyszer epekedve nézett ki palotája ablakán. Figyelte a nyüzsgő tömeget, amit nem érinthetett meg, hallgatta a hangos beszédet, amit nem érthetett. A lakodalom óta nem tette ki a lábát a palotából, és hozzá sem engedtek be senkit a hű testőrök. Galatea szeretett volna beszélgetni, de a harcosok nem szóltak hozzá. Emberi szóra vágyott a szíve, de csak urával beszélhetett. Meg akarta osztani népével mindazt, ami benne lakozott, ám Pügmalion bezárva tartotta őt.

            - Miért nem engeded, hogy kimenjek? – kérdezte egy éjjel. – Miért nem engeded, hogy embereket lássak, érezzem a szagukat, halljam a szavaikat, lássam az életüket? Miért akarod, hogy a harcosaid némán tűrjenek és elnézzenek mellettem, amikor hozzájuk lépek? Kérlek, mondd el, hogy megértsem!

            - Az emberek gonoszak – mondta Pügmalion. – Odakint harag, bosszú, kéj és erőszak várna rád. Az kint a sötétség, míg te vagy a fény, ami beragyogja az életet. De ne félj! Én majd vigyázok rád. Nem engedem, hogy az emberek beszennyezzenek sóvár vágyaikkal.

            Galatea szerette volna érteni, de nem értette. Ahogyan azt sem értette, miért vágyik abba a világba, amit kedves és tiszta férje rútnak, nyomorultnak és álnoknak nevezett. Kínzó kétségei közepette, amik nem múltak el, anyjához, a jó istennőhöz fordult.

            - Kedves Aphrodité! Mondd, miért nem enged ki a férjem, a jó Pügmalion király, hogy gondozzam és ápoljam népemet? Miért nem akarja, hogy a fény, ami beragyogja életét, másé is legyen? Miért zár el a világ elől, és miért kell magányban élnem?

            Az istennő meghallotta a kérdést, és egy éjjel válaszolt.

            - Pügmailon király szeret téged, kedves lányom. Óv és félt, mert saját vágyait ültette beléd, amiket nem látott senkiben. Te az ő szívének legmélyebb óhaja vagy. Csak az övé. Nem akarja, hogy beszennyezzen bármi, ami ott kint is lehet, mert fél, hogy akkor emberré válsz.

            - Hiszen ember vagyok, anyám! Emberré tett a hatalmad és Pügmalion vágya. De mi a tisztátalanság? Mi a szenny? És mi a vágy? Mitől óv a jó király?

            - Pügmalion tiszta – oly tiszta, mint a harmat. Nem talált magának társat, ezért alkotott szobrot. De a lakodalom óta megváltozott, mert sejti, mit is tett. Gyanítja azóta, hogy beléd hatolt: hús és vér lettél.  Mert emberré váltál. Már nem az vagy, akire vágyott. Nem az vagy, akit megalkotott. Élő, lélegző, vágyakozó ember vagy, nem pedig hideg szobor.

            Galatea hosszan gondolkozott ezen, de nem talált megnyugvást. Hogy ember lenne? Természetesen. Attól fél Pügmalion, hogy ő maga szennyessé válik, és olyan lesz, mint mások? De ugyan milyen? És miért válna olyanná? Egyáltalán milyenné?

            Anyja válaszolt kínzó kétségeire.

            - Az, mire Pügmalion vágyott, a legnemesebb Erény, a legfennköltebb Szépség, a legkecsesebb Harmónia, a legragyogóbb Tisztaság. Megalkotott téged, emberi létének legszebb alkotását, emberi lelkének leghívebb látomását. Általad vélt megigazulni önmaga előtt, saját emberi oldala előtt. Ő ezt akarja látni benned: együtt kíván élni a megtestesült Eszménnyel. S attól fél, hogy kiderül – emberi testben a Szellem nem lehet egyeduralkodó. Mert az embernek élnek a vágyai, amik sokszor letérítik az igaznak vélt útról.

            A királynő kérdései egyre inkább kétségekké váltak, ahogyan teltek a napok. Palotája falait, a csodás ékszereket egyre inkább börtönnek érezte. Oda vágyott, ahonnan sokan az ő helyére szerettek volna kerülni. Nem értette magát. Szerette férjét, és nem tudta elképzelni, hogy miért fél Pügmalion. Ő csak jót akart neki, és el sem tudta képzelni, miért kell börtönben élnie.

            A szíve kifelé vágyott.

            Egy napon döntést hozott. Ki akart menni a palotából, hogy emberekkel érintkezzen. Vágyott a napfényre, a szél simogatására, a harsány életre. Unta már a lant játékát, a finom szőttesek puha érintését, az arany karperecek csörgését hallani. Ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy megossza magát másokkal. Arra vágyott, hogy a Pügmalion által alkotott eszmény ura elvadult, rossz népét is megérintse. Ám a kapuban őrök álltak elé, és lándzsáikkal eltorlaszolták az utat. Galatea nem értette.

            - Csak ki akarok menni, hogy szétnézhessek – mondta.

            - Királyunk, a jó Pügmalion megtiltotta, hogy kimenj – szólt az egyik őr.

            Galateát érthetetlen erő szállta meg. Látása elhomályosult, vére vadul dobogni kezdett a fülében.

            - Engedjetek ki! Parancsolom! Én a királynő vagyok!

            - Bocsáss meg, úrnőm, de a király megtiltotta.

            Galatea fejét ismeretlen nyomás öntötte el. Vad érzés kerítette hatalmába. Nem értette, mi történt vele, csak annyit tudott, hogy neki kell mennie ezeknek a hitvány alakoknak, el kell törni a lándzsáikat, és át kell bújni közöttük. Mit képzel ez a Pügmalion?

            - Engedjetek el! Engedjetek el! – kiáltozott, ám a harcosok a két karjánál fogva cipelték vissza a szobájába, és rázárták az ajtót.

            Galatea órákon keresztül sikítozott, kiabált, majd sírt és elaludt. Álmában Aphrodité látogatta meg.

            - Mi történt velem? – kérdezte a királynő. – Milyen veszedelmes erő ragadott magával? Miért akartam elsöpörni őket a föld színéről? Hiszen csak férjem, a jó Pügmalion király akaratát teljesítették! És miért vágyok ki innen, amikor ez ellenkezik férjem akaratával? Megőrjít ez a kétség, lelkem tapasztalatlansága!

            - Szabadságra és kibontakozásra vágyó lényed hív, hogy megmutassa magát, hiszen arra született – válaszolt az istennő. – Az ellenállás pedig kiváltotta benned a haragot. A kétségbeesett haragot. Nem engedtek a vágyadnak, ezért támadtál.

            Galatea sírt.

            - De miért? Mi bennem ez a kérdés, ez a kétely, ami itt zúg, kavarog, de aminek szavát nem ismerem? Azt már tudom, hogy haragszom. De miért önt el harag, ha a férjemre gondolok? Mi történik velem?

            Aphrodité megsimogatta lánya hullámos haját.

            - Úgy érzed, hogy nem szolgáltattál okot erre a bánásmódra. Hiszen szereted az urad, ő mégis börtönben tart téged. Úgy érzed, hogy nem bízik benned. Úgy érzed, hogy fél, és félelmének te vagy az oka. Ez az érzés, amit még nem ismertél, de aminek, ember lévén, birtokában vagy. Ez a bizalmatlanság.

            Pügmalion feldúlva érkezett. Harcosai elmesélték neki, hogy mi történt. A jó király szívét félelem reszkettette meg, de haragos dölyf ült ki az arcára.

            - Mit képzelsz magadról? – kérdezte hitvesét. – Parancsot adtam, hogy nem hagyhatod el a palotát! Rrre megtámadod a harcosokat, akik az akaratomat érvényesítik!

            Arca egészen eltorzult, és furcsa, vörös színben pompázott. Galatea rémülten figyelte az átváltozást, ezt az ismeretlen férfit, de nem adta meg magát.

            - Miért nem engedsz ki? Miért nem mehetek az emberek közé? Vágyom közéjük, akarom őket!

            - Ezt már megbeszéltük.

            - Nem… nem bízol bennem?

            A bizonytalan kérdés széttörte Pügmalion maszkját. Nagyra tágult szemekkel, félig nyitott szájjal bámulta feleségét, aki alig hallhatóan rebegte kétségeit.

            A király asszonya lába elé borult. Átölelte két térdét, úgy zokogott.

            - Óh, kedves Galatea! Szerelmem! – kiáltotta. – Nem benned nem bízom, hanem az emberekben! Ők azok, akik hozzád akarnának érni, akik szót kérnének tőled, akik sötét gondolatokat ültetnének el fejedben. Ott kint hazugság van, számítás, csalfaság, hiúság, kéjvágy. Neked arra nincs szükséged!

            - Nem bízol bennem.

            A fagyos szavak Pügmalion szívébe döftek.

            - Ember vagyok – folytatta Galatea. – Kérdéseim és kétségeim vannak. Rengeteg dolog van, amitől óvsz, amitől féltesz. Ezért aranyketrecben tartasz, meg ne érintsenek, be ne szennyezzenek. De azt sem tudom, mitől kellene félnem! Hazugságot, számítást, csalfaságot, hiúságot, kéjvágyat említettél… Ezeket én nem ismerem! Mutasd be őket nekem! Légy te az iránymutatóm! Légy te az én fényem, óh, jó Pügmalion! Mutass utat, és engedj emberként élnem – hiszen embernek akartál engem.

            Galatea letérdelt a férfi elé. Oly odaadón könyörgött, oly megérintőn esdekelt, oly szép volt, mint a hajnal. Pügmalion szíve ellágyult, ujjaival a puha, selymes hajszálakon játszott.

            Ám egyszer mintha villám csapott volna belé. Galatea mély, sötét tekintete vonzotta, mint egy örvény.

            Hiszen embernek akartál engem!

            - Nem! – Hirtelen mozdulattal állt fel. – Nem mehetsz ki! Nem engedem. Nem engedem, hogy a fényedre, az erényedre a rossz, a kicsinyesség legkisebb árnyéka is vetüljön.

            - De a fény elűzi az árnyékot, Pügmalion!

            A királynő szenvedélyes kiáltására a király távozása volt a válasz.

            Galatea a földre borulva zokogott.

            - Óh, anyám! Miért adtál vágyat, ha keserv az ára? Miért adtál szívet, ha kétely lakik benne? Miért epekedek az után, amit az én kedves férjem távol akar tőlem tartani? Hát vedd el tőlem, kérlek, óh, Hatalmas Istennő! Vedd el a vágyat, a kételyt, az akaratot! Vedd el, hogy olyan legyek, amilyennek Pügmalion szeretni szeretne.

            Aphrodité megjelent.

            - Pügmalion embert akart – mondta. – Azt akarta, hogy élj, bár nem gondolta végig a kívánságát. Hiszen életeddel együtt jár a vágy, a kétely, az akarat. Nem lehetsz ember emberség nélkül. Nem vehetem el azt, ami részed, hiszen akkor megszűnnél embernek lenni.

            - De akkor mit tehetnék?

            - Tedd azt, amit jónak látsz. Emberi léted joga a boldogság keresése. És én azt akarom, hogy boldog légy.

            Galatea szipogott egy sort, majd felállt. Aphrodité addigra eggyé vált a levegővel. A királynő dacosan felvetette fejét.

            - Legyen hát! Akkor is megmutatom. Megmutatom Pügmalionnak, hogy nem kell féltenie.

            Addig-addig okoskodott, míg egy nap olcsó, hitvány szövetbe öltözve, egy kosárral a hátán, mint bárki a konyháról, ki nem szökhetett az udvarra, majd onnan a városba, ami a várfalak alatt terült el. Galatea orrát megcsapta a szabadság illata. Mosolyogva nézett szét. Bámulta a fehér, bodros felhőket, bőrét a tenger sós levegője simogatta. Ámulva hallgatta a nyüzsgést, a beszédek tarkaságát. Hamar letette a kosarat, és álmatagon kószált a házak között. A valóság, az élet minden pillanatát úgy szívta magába, mint egy újszülött anyja illatát. Valósággal megbódult a szabadságtól.

            Emberekkel beszélgetett. Szépsége, kedvessége, belső ragyogása adomány volt azoknak, akik érintkeztek vele. Mosolya nyugtatott, szemének tükre az istenek boldogságát ajánlotta fel a halandóknak. Hamarosan szájtáti, csendes emberek sora követte, akiket magával ragadott mindaz a szépség, amit Pügmalion álmodott bele egyszer egy szoborba.

            Galatea harmóniát teremtett, és megnyugtatta a lelkeket. Egy haldokló kúszott hozzá, hogy láthassa, érezhesse, és mosolyogva búcsúzott el az élettől. Gyermekéért aggódó anyát nyugtatgatott, síró gyermek talpából húzta ki a tövist. És Galatea boldog volt. Adakozó erénye és tisztasága balzsam volt az élet igája alatt görnyedő emberek számára. Puha érintése erőt öntött a fáradt tagokba, kedves lehelete fájó szívekre volt gyógyír.

            Az emberek hamarosan rájöttek, hogy a királynő van közöttük, és gyermeki örömmel követték, fel-felcsapó kiáltások közepette. Az egyszerű ruhába öltözött, eddig rejtegetett asszony felbukkanása csodás esemény volt.

            És sokáig nem is maradhatott titokban.

            Galatea egy sebesült katona lábát kötözte be éppen, imádók hadával körülvéve, amikor a harcosai élén megjelent Pügmalion, a jó király.

            - Mit csinálsz? – kérdezte parancsolón.

            A királynő felnézett férje bosszús, remegő arcára.

            - Adok – szólt. – Adom mindazt, mit te adtál nekem.

            Nyitott, ragyogó arca a király beszűkült haragjának ellentéte volt.

            - Megtiltottam, hogy az emberek közé jöjj!

            - Mégis kijöttem.

            Pügmalion nagy levegőt vett.

            - Most azonnal velem jössz!

            Galatea tovább folytatta a kötözést. Körülöttük néma, bizonytalan tömeg.

            - Nem hallod? Most!

            A királynő erőt vett magán.

            - Csak ha viszel. A népemnek szüksége van rám.

            Pügmalion magán érezte alattvalói kérdő tekintetét. Felesége ellenállása tűrhetetlen sértés volt, s mindezt ilyen nyilvánosság előtt! A királyt elfutotta a méreg.

            - Harcosok! Fogjátok meg, és hozzátok be a palotába!

            A rideg, hideg kőfalak között Pügmalion úgy tombolt fékevesztett haragjában, mint egy megvadult kutya. Felborította a szövőszéket, letépte a drága kelméket a falakról. Galatea remegve, de büszkén állt előtte.

            - Mit képzelsz magadról? – kiáltotta a király. – Ellenszegültél a parancsomnak! Kimerészkedtél! Bárki bánthatott volna! Bárki!

            - De senki nem bántott! Nem láttad, jó Pügmalion? Kedvesek voltak és szerettek! Olyan jó volt adni nekik! Nem is tudtam, hogy ennyire szükségük van rám.

            - Ne beszélj! – Pügmalion szédült. – Nem ismered őket! Nem tudod, mennyi szenny lakozik a szívükben, mennyi sötét gondolat kering a fejükben. Azt hiszed, hogy egy alkalom után már tudsz mindent? Ezek tolvajok, esküszegők, becstelen valamennyi! És te kimész hozzájuk… Hogyan védhetnélek így meg?

            Galatea nem értette.

            - Tolvajok? Esküszegők? Becstelenek? Kéjvágyók? Csalók? Hazugok? De férjem! Ezek szerencsétlen, kedvességre, egy jó szóra, egy mosolyra vágyó emberek, akik örültek az érintésemnek! Az én népem jó! Kikről beszélsz, Pügmalion? Kiket látsz te odakint?

            A királynő irtózatos pofont kapott. Feljajdulva kapott az arcához, és térdre rogyott. Soha nem érzett még fizikai kínt. Megdörzsölte fájó orrát, és megrémülve vette észre a vért.

            - Élvezted, ugye? – Pügmalion tombolt. Úgy terpeszkedett asszonya felett, mint egy hóhér. – Élvezted, hogy belemerültél. Jó volt simogatni a harcos lábát, mi? Úgy kelletted magad, mint egy szajha a kikötőben! Láttam mindent. Dörgölőztél hozzájuk, magadba ittad minden szavuk. Ezt akartad? Ugye ezt akartad? Ellenem fordultál, pedig én bíztam benned. Én teremtettelek! Én vagyok az urad! Mikor érted már meg végre?

            Galateán korbácsként csaptak végig a szavak.

            - Soha nem tettem ellened, uram. Mindig szerettelek, és szeretlek most is. És te teremtettél. Te teremtettél ilyennek. Adni akarok, és nem csak neked. Én is ott voltam, jó Pügmalion, és én is láttam, én is éreztem. Fürödtek bennem. Akartak engem. Jó volt nekik, hogy ott vagyok…

            - Elég!

            Pügmalion felemelte ökölbe szorult kezét.

            - Szajha vagy, mint az összes nő. – Valósággal köpte a szavakat. – Nem elég egy férfi, egyből az összes kell! Fürödtek benned, igen. Láttam kéjsóvár tekintetük. Igen, akartak téged. De nem a lényed… Csak a tested kívánták.

            Utolsó szavai keserűen hagyták el ajkait. Végül nem ütött újra. Leengedte kezét, és távozott.

            Galatea szeméből könnyek potyogtak.

            - Ez a féltékenység – hallotta anyja szavait. – Az egyeduralom. A kisajátítás. Pügmalion téged csak önmagának teremtett, senki másnak.

            - De… miért haragszik? – Galatea lelke nyugtalanul hánykolódott. – Miért ütött meg?

            -Mert a szemébe mondtad. Kérdésed szembesítette azzal a részével, aminek ellenében hozott létre téged. Nemes erényében mindenki mást rossznak, hazugnak, csalfának gondol. Olyan mélyre temette saját emberségét, saját sóvár vágyait, hogy mindenkiben saját titkainak eltorzult tükörképét látja. Pügmalion fél saját esendőségétől, ezért mindenki más saját emberi árnyoldalát mutatja meg neki. Ezzel szemben a te néped kedves, szeretetre vágyó emberekből áll, akik simogatásra és érintésre vágynak. Megmutattad a férjednek a saját félelmeit, amikkel képtelen együtt élni. Ezért űzi, hajszolja és irtja őket.

            Galatea hallotta anyja szavait, de nem értette.

            - De ez így nem jó! Semmi olyasmire nem gondoltam, amire ő. Szajhának nevezett… Nem szeret már. Nem szeret engem. Szajha vagyok. Ő teremtett, és én elrontottam. Szajha lettem.

            Galatea szerette Pügmaliont, aki életre hívta őt, de már úgy gondolta, hogy nem tud mihez kezdeni kusza érzéseivel. Vágyott a kedves, jó Pügmalionra, de mindig csak rosszat tett neki, pedig jót akart. Elhaltak benne anyja kedves szavai, megszűnt benne a mosoly, ami az istenek boldogságát idézte meg az Olümposzról. Bűnt követett el, és Pügmalion már nem szerette őt. Nem feküdt mellé, ha hazajött, nem vágyott a társaságára. A királynő úgy érezte, hogy valóban bemocskolta magát, és már nem érezte magát méltónak arra, hogy elnyerje a királya figyelmét. Erénye és tisztasága bűnné vált a szemében, kedvessége méreggé változott. Adni akarása keserű, hányingert keltő érzéssé torzult.

            Galatea, akit meg nem nevezett és érthetetlen bűntudat marcangolt, fel-alá járkált a palota folyosóin. Végül belépett abba a szobába, ahol Pügmalion őt alkotta, és ahol emberré vált. Azóta nem járt itt, amióta felébredt. Most sem tudta, miért kereste fel a születése helyét. Talán választ szeretett volna kapni egy ki nem mondott kérdésre. Talán megigazulást, új reményt keresett.

És abban a pillanatban, amikor szétnézett a lobogó mécsesek fényében, térdre zuhant.

            Egy embernyi márványtömb állt a szoba közepén. S a durván faragott kőből halványan kibontakozó alak egy gyönyörű nő aprólékosan kidolgozott arcát viselte magán. Pügmalion újra alkotott, új eszményt teremtett magának.

            A királynő sikoltozva rohant el.

            Galatea lassan szajhává vált. Igyekezett azoknak örömet szerezni, akik vágytak rá, de csak titokban tehette meg. Ha szajha volt (márpedig Pügmalion ezt mondta), akkor úgy is kellett viselkednie. És nem egy harcos, aki vigyázott rá, ölelte karcsú testét. Nem egy szeretője volt, akinek igyekezett mindazt megadni, amit férjének szeretett volna. Szerették a testét, szerették azt a belső ragyogást, ami még mindig benne volt. Adni akart, de minden adakozáshoz bűn és szégyen tapadt. Fénye egyre tompább, egyre fakóbb árnyalatot öltött, ahogy Galatea sorvadt el.

            Igyekezett vigyázni szeretőire, míg egyszer Pügmalion, akit rágott a bűntudat és a vágya asszonya után, rá nem nyitott, amikor a királynő éppen az egyik testőr karjaiban vonaglott. A fagyott pillanatban Galatea meglátta szeretett férje kifejezéstelen arcát, a döbbenetet, és hirtelen mérhetetlen undor fogta el saját maga iránt.

            A felségsértőt a király katonái a helyszínen felkoncolták. A királynő megsemmisülve húzta maga köré ruháját, és képtelen volt felnézni. Tudta jól, mit követett el.

            A király szája remegett a visszafojtott dühtől.

            - Száműzlek – mondta. – Nem élhetsz itt tovább.

            A királynő nem állta meg, hogy utána ne szóljon.

            - Az… az a másik majd jobb lesz, mint én?

            Pügmalion megállt egy pillanatra, úgy válaszolt, hogy vissza sem nézett.

            - Sokkal jobb.

            Galatea magára maradt. Letekerte magáról a ruháját, és anyaszült meztelenül a szobája közepére állt. Kitárta a karjait, és lehunyt szemmel imádkozott.

            - Nagy Istennő, Aphrodité! Kérlek, vedd el az életem! Változtass vissza azzá, aki voltam! Hadd legyek újra elefántcsont, mert csak úgy kellek Pügmalion csont szívének! Hadd ragyogjak, s hadd legyek újra az, aminek a király megálmodott. Mert ő a Szépséget, az Erényt, a Kecsességet, a Lágyságot szereti, nem engem.

            Az istennő megjelent.

            - Valóban ezt akarod? – kérdezte.

            Galatea arcán könnycseppek gördültek alá.

            - Szeretem őt, anyám. És azt akarom, hogy boldog legyen. Ha nem tehettem boldoggá emberként, hátha boldoggá teszem szoborként.

            Pügmalion sokáig dúlt-fúlt magában. Haragja órákig tartotta a markában. Lement a műhelyébe, hogy folytassa a munkát, de nem tudta kezébe venni a vésőt és a kalapácsot. Undorodott, ahogy nézte a márványtömböt. Nem tetszett neki az arc. Nem volt benne élet. Üresen ásítottak a szemek. Csak egy kődarab volt, semmi több.

            Addig kószált üres magányban, míg a hajnali órákban asszonya szobája felé vitték a léptei. Maga sem tudta, mit akart ott. Azt magyarázta magának, hogy megnézi, Galatea elindult-e már, vagy még a palotában lebzsel.

            Ám az asszonya már nem volt sehol.

            Pügmalion kétségbeesett sikollyal rohant oda a rezzenéstelen, hideg elefántcsont szoborhoz, ami egy lehunyt szemű, széttárt karú Galateát ábrázolt. Arcán könnycseppek fagytak meg a dermedt mozdulatlanságban, s mérhetetlen fájdalom és olthatatlan szeretet ötvözete ragyogott rajta, mintha még mindig élne.

            A király bőgve esett térdre a szörnyűséges csoda láttán. Sírva akarta megérinteni a szobrot, de nem mert hozzáérni, annyira gyönyörű volt.

            - Szoborként embert akartál. Megkaptad. Emberként a szoborra vágytál. Megkaptad.

            Aphrodité kemény szavai csattantak a király mögött. Pügmalion hétrét görnyedve nyüszített a földön.

            - Add… add vissza nekem őt!

            - Nem lehet. Ő akart elmenni. Ez az ő döntése volt. Azt akarta, hogy boldog légy. Úgy gondolta, hogy majd boldog leszel egy szoborral az oldaladon, ahogyan mindig is szeretted volna. Most már csak a tied. Nem élhetett emberként… Mégis itt maradt emberi mivoltában. És sokkal szebb, mint amilyennek valaha is megalkothattad volna.

            - Igen, igen! Tudom… Csak add vissza… kérlek…

            - Egyszer neked adtam, de te eldobtad. Ő már nem lehet a tied. Végül mégis elvesztetted őt. Elvesztetted, mert bemocskolódott. Óh, Pügmalion! Hát nem látod, hogy te magad mocskoltad be abban a pillanatban, hogy a magadévá tetted? Azzal mocskoltad be, hogy mocskosnak érzed magad. Saját szennyes gondolataid hajszoltak. Hát nem érted, hogy minden egyes lépésed ehhez a naphoz vezetett? Galatea nem értette, te nem mertél vele szembenézni, egyedül én tudtam. Nem kellett az ember, akivé vált általad, akitől félsz, akit gyűlölsz magadban. Nem kellett az esendőség, a halandóság, a vágy, az akarat, amivel birokra keltél, de amit nem tudsz legyőzni. Ezért addig hajszoltad, míg végül lelkiismeret furdalás nélkül elűzhetted őt. Mert már nem szeretted. Azóta nem szeretted, hogy először belé másztál, és, legalábbis szerinted, megfosztottad a tisztaságától.

            Pügmalion hallgatott. Szíve hevesen vert, arcáról hideg izzadtság csorgott alá. Valami tompa zúgás a fejében tudatta vele, hogy Aphrodité távozott, miután magához vette a lányát, akit a művésznek adott, de akire az alkotója méltatlannak bizonyult.

            A király őrült nyüszítése messzire kúszott a folyosókon, és lidérces álmokat szült az alvóknak. Pügmalion szívszorítón zokogott, majd elbődült, mint egy vadállat, és a földhöz verte magát. Bőrét vakarta, ami viszketett, mintha hangyák masíroznának alatta. Viszketett, mint az emberre száradt vér, verejték és por.

            Fájdalma olyan rettenetes tébolyt szakított ki belőle, amilyet még nem látott a világ. Eltorzult arccal rohant le a műhelyébe, és őrült erejű ütésekkel zúzta szét készülő szobrát, amely szépségben és kecsességben meg sem közelítette Galatea ragyogását. A király könnyes szemekkel, átkozódva verte a márványt, amíg apró szilánkok nem maradtak belőle.

            Mintha elmúlt volna a téboly a rombolás után. Pügmalion némán figyelt, de már nem zúgott a feje. Hideg, szenvtelen nyugalommal vette tudomásul, hogy elpusztította a kínja okozóját, amely soha többé nem állhat ő és a királynője közé. A földre dobta a kalapácsot, és visszasétált Galatea hálószobájába. Észre sem vette, hogy harcosai rettegve figyelik lépteit, hallgatják érthetetlen motyogását.

            Pügmalion, a jó király lágyan kezébe vette Galatea eldobott köntösét, és a hófehér vállakra terítette. Gyűrűket húzott az elefántcsont ujjakra, oly féltő gonddal, mintha attól rettegne, hogy egy óvatlan pillanatban eltöri a szobrot. Arany karpereceket kattintott a karcsú karokra, illatos növényekkel dörzsölte be kedvesét.

            Így, miután illő módon feldíszítette asszonyát, óvatosan megragadta, és nagy erőfeszítések árán levitte a trónterembe, ahol a széke mellé állította a ragyogó nőt, a legszebbet és legnemesebbet az összes között.

            Ettől kezdve együtt uralkodtak. Együtt ültek a trónon és utaztak a királyságban, hogy felkutassák és elpusztítsák a bűnt az Erény és a Tisztaság nevében. És Pügmalion boldog volt, hogy olyan asszony lehet mellette, akit az istenek adtak neki, aki magán viseli az összes erény jeleit, s akit soha nem fog bemocskolni a halandó hús, a test kéjvágya, a romlottság, a hazugság és a visszafojtott vágy. Halála napjáig imádta őt, és az utolsó óráig együtt fegyelmezték romlott, hazug, erkölcstelen, tolvaj népüket.