A halhatatlan pitypang - Mese

            Tavasz, ez a harsány, pimasz kamasz, aki üde életkedvével és harsogó életörömével rügyet fakasztott, és új életre keltette a természetet, elvégezte az iskolát. Most már komolyabban, érettebben látott neki a feladatának, hogy megtartsa és megerősítse mindazt, amit létrehozott.

            Nyárrá változott.

            Ha kellett, édes, dús felhőket kergetett a mezők fölé, hogy hűs permettel öntözzék kedves gyermekeit. Ha arra volt szükség, izzasztó, ragyogó napfényt küldött, s annak simogató érintése nyomán mind az apró, mind a hatalmas növények életerővé varázsolták a vizet és a levegőt. Az Élet nyüzsgő műhelye egy pillanatra sem pihent meg. Mindenki tette a dolgát – ki nagyobb, ki kisebb sikerrel, ahogyan az már lenni szokott. Mindenki benne volt, mindenki jó helyen volt, és mindenkire szükség volt.

            Még azokra a pitypangokra is, akik Péterke és Évike udvarán növögettek. Törékenyek voltak. Alig látható, kicsiny bibéjük zöldje épphogy elütött az alattuk elterülő fűszőnyeg színétől. Egy csoportban nőttek ott, ahol felébredtek Tavasz könyörtelen, követelőző és ellenállhatatlan parancsának engedelmeskedve a hosszú álom után.

            Együtt éltek, egymásba kapaszkodtak, és, bizony, egymást támogatták a nagyvilágban. Hiszen gyengék voltak, ráadásul színtelenek, így az udvar színpompás versenyében nem vehettek részt. Még az egyszerű, aranyló gólyahírek is pompásabbnak tűntek náluk, a díszes köntösben és felcicomázva hajlongó virágokról már nem is beszélve, akik büszkén, erősen és öntudatosan beszélgettek egymással, és kinevették kevésbé szerencsés társaikat.

            Sarolta és lánytestvérei félénken, szégyenlősen próbáltak megbújni a gyönyörű dámák között. Míg a pazar szépségű virágok már túlestek a beporzáson is, hiszen az udvarlóik, a méhek és darazsak örömmel kortyolták a nektárt a virágokról, nekik csak a szél maradt társul, aki vagy beporozta őket, vagy nem.

            Saroltának és a húgainak szerencséjük volt, mert a szél mindenkit megérintett, ezért nem maradtak gyermekek. Nőttek, növögettek, míg végül eljött az ideje annak, hogy ők is megmutassák magukat. Remegve, mégis bizakodva próbálgatták a szárnyaikat, és azt a napot várták, amikor kiderül, mi is rejlik az egyszerű, zöld köntös alatt.

            De, jaj, mi történt!

            A csoda, amire annyira vágytak, bús, szomorú valóságot szült. Mit fedett ugyanis az egyszerű ruha? Apró, alig libegő, fehér pamacsokat, amik talán még jobban elszomorították a pitypangokat, mint a levetett köntös. Fájó csalódottságuk mégsem törhetett az egekig. Pedig de szerették volna a világba kiáltani fájdalmukat! Azonban éppen az tartotta vissza jajkiáltásukat, ami eddig is csendre intette őket: nem akarták, hogy bárki észrevegye a szegénységüket, és kigúnyolja őket.

            Parányi Röpke éppen az udvar felett repkedett. Kicsinyke, mégis hatalmas szíve örömmel táncolt az élet melódiájára. Az alant elterülő zöld és tarka szőnyeg büszke virágok és erős fű zajától volt hangos. Röpke hallotta és látta azt, amit az emberek nem: az Élet folyamatos növekedését. Recsegés, zsongás, rostok nyúlása, bibék pattogása. Köntösök suhogása, ajtók csapódása. A virágok nagy kortyokban nyelték a vizet, és illedelmesen táplálkoztak. Egy helyütt tornagyakorlatokat végeztek, máshol egymással tereferéltek és kacagtak, mégpedig oly hangosan, hogy Röpke önkéntelenül is nevetni kezdett. Az aranyló napsugarak áldó érintése alatt remegett és izzott a levegő, és a fény meleg burokkal vonta be a kerteket.

            Egy helyütt azonban méla csend bántotta a parány fülét. Közelebb repült a pitypangok kicsiny csoportjához, akik suttogva, magukban pityeregve, és egymást simogatva bújtak nénjükhöz, Saroltához, aki magába fojtva keserűségét, vigasztaló szavakat súgott nekik.

            -Ne féljetek! Ne aggódjatok! Így is szépek vagytok! Így is csinosak vagytok! Hagyjuk meg a fennhéjázó diadalt azoknak, akik a magányukból szépséggel és harsányan akarnak kitörni! Hiszen mi szeretjük egymást, és ez a mi szépségünk. Itt vagyunk egymásnak, és ezt nem veheti el tőlünk senki.

            Nyugodt, biztató szavai végül megnyitották a csalódás vaskapuját, és húgai abbahagyták a szipákolást. Sarolta magához ölelte a szeretteit, és engedte, hogy a testvérei megmártózzanak szíve melegében. S miközben a kis virágok a vállára borulva élvezték nővérük gondoskodását, Sarolta az ég felé fordította könnyben ázó arcát.

            „Jaj, mily nehéz sors! Menyire szeretnék sírni én! Mennyire szeretnék megtörni, panaszkodni, menyire szeretném világgá kiáltani szívemnek panaszát! Hiszen én is ragyogni vágytam, én is színpompás köntösre akartam cserélni szegényes gúnyámat… S mit kaptam a zord gyermekkorért cserébe? Az álom szertefoszlott, és én még csak nem is bánkódhatok, hiszen a húgaimnak nagyobb szükségük van rám most, mint eddig. Nem kesereghetek!”

            Maga sem tudta, várt-e választ szívének kimondatlan kérdéseire, egy válasz mindenesetre érkezett. Parányi Röpke szíve megindult, ahogyan végighallgatta a pitypang biztató szavait, miután csak a kétségbeesett, szomorú arcot láthatta. Röpke nem hallotta, de hallani vélte Sarolta panaszát. A könnyektől fénylő arcban felismerte a pitypangok örök kételyeinek jelét, ugyanakkor, bár már sok szomorú pitypangot látott, mélyen megérintette Sarolta gondoskodó szeretete.

            -Egyet se félj, kis virág!

            Sarolta maga is meglepődött azon, hogy valaki kedvesen szólt hozzá. Húgaival együtt félénken nézett fel, és szájuk meglepett kiáltásra nyílt, amikor megpillantottak egy parányt, aki mosolyogva lebegett felettük. Annyira meglepődtek, hogy elfelejtettek meghajolni a Virágok Gondozója előtt.

            -Jól szóltál a testvéreidhez! – mondta Röpke. – Az igazi szépség belül lakik, és a ti szépségetek az a szeretet, amit egymás iránt éreztek. Nagy szerencsétek van, amiért együtt lehettek! Láttam testvéreiteket egyedül szomorkodni, méla magányban bánkódni torznak vélt testük hibái miatt. Láttam őket szinte megfulladni hiú virágok ostoba és gőgös koszorújában. De láttam őket kacagva szállni, és vígan nevetni, amikor végül levetkőzték a testüket, és olyan varázslattal ajándékozták meg a világot, amire ezek a nagy, buja, földhöz ragadt virágok nem képesek! Ne aggódjatok! Ne féljetek! Eljön még a ti időtök is!

            A kis pitypangok megilletődve hallgatták a Virágok Gondozójának gyógyító szavait.

            -Te pedig, Sarolta, aki igazi segítség vagy a bajban, csak büszke lehetsz magadra, amiért ilyen körülmények közepette is ügyelsz a testvéreidre, és kedves gondolatokkal nyugtatod őket. Igazán jó testvér vagy!

            Sarolta meghatottan hajolt meg. Maga sem akarta elhinni, hogy egy parány megdicsérte őt! Félve emelte fel a fejét, de mire felnézett, Röpke már nem volt sehol. A pitypangok el sem hitték volna, hogy itt járt, ha az előbb nem látták volna mindannyian, és nem hallották volna azt az egyre távolodó, furcsa muzsikát, ami a parány szárnyának könnyed játékából született.

            Röpke röpke látogatása elkísérte őket. S bár úgy halványult az emlék, ahogyan teltek a napok, a nehéz időkben, a színpompás virágok kegyetlen gúnyától övezve, kétségekkel a szívükben, fehér, fonnyadt tollbokrétájuk miatt szégyenkezve időnként eszükbe jutott a parány mosolya. Egyre többet beszélgettek róla, egyre többször emlegették fel a látogatását. Leginkább Sarolta volt az, aki vágyódó, szomorú húgait csitítgatta a Virágok Gondozójának bizonyságával.

            -Emlékezzetek! Azt mondta, hogy varázslattal fogjuk megajándékozni a világot. Erre emlékezzetek! Ez adjon tartást a nehéz időkben! Ez az ígéret legyen velünk. Mert én hiszek a paránynak, kinek szívében nem honol gúny, és kinek szívében nem lakik aljasság. Tartsatok ki, testvéreim! Jönnek még jobb idők!

            Saroltát eleinte kételyek gyötörték, amikor a húgait csitította, és csupán testvéri szeretetétől áthatva emlegette fel nekik a parány ígéretét. Így történhetett meg az a furcsaság, hogy annyiszor elmondta Röpke szavait, míg végül már ő maga is egyre jobban hitt a parányban. Még később a hite mozdíthatatlan, hegynyi sziklává változott. Egyre kevésbé érdekelte a többi virág tarkabarka dölyfe, fennhéjázó ostobasága. Bár ő és testvérei nem lettek színpompásak, hiába foszlott le róluk a fehér tollas pamacs, ami csupán hitványnak tetsző, szürkés-fehéres, gyér koronának adta át a helyét, ami újabb kacajra fakasztotta az udvar szépségkirálynőit, Sarolta büszkén, felvetett fejjel hirdette Röpke ígéretét.

Szára megerősödött, és a húgai úgy növekedtek alatta, mint a kiscsibék anyjuk szárnyai alatt. Egyszínű-seszínű, ritka koronája, mitől olyannak tűnt a feje, mintha idomtalanra nőtt volna, nem egyszer volt céltáblája ragyogó virágok hideg élceinek, de ő csak Röpkére gondolt, emiatt nem érhették el a gúnyos nyilak.

Szél szárnyán, zümmögő legyek pletykáinak köszönhetően terjedt a pitypang híre, aki büszke magára, és töretlen hittel várja a jobb napokat. Bogarak, darazsak és méhek keresték fel Saroltát és családját, hogy megismerkedjenek azzal a virággal, aki felemelt fejjel áll nagy nyomorúságában, és arra a napra készül, amikor egy varázslattal megajándékozza a világot.

Sarolta példája másokat is bátorságra és kitartásra ösztönzött. A hírek szájról-szájra terjedtek, és sok-sok pitypanghoz eljutottak, akik magányos, szürke életüket élték, amiben már nem volt kilátás, nem volt jövő, és nem volt szépség. A földhöz kötött kis lények bogarak és rovarok által üzentek egymásnak, és csak arra a napra vártak, amikor „egy varázslattal megajándékozzák a világot”. Még Fülöp, az Esti Kósza is beszállt a hírek terjesztésébe, és messzire vitte a pitypangok várakozásának és törhetetlen hitének meséjét.

Teltek, múltak a napok, a hetek. Az udvaron, sőt, az egész utcán és a környéken is valami kába izgatottság lett úrrá. Sarolta kitartásának, bátorságának és hitének híre messzi földekre eljutott. A pitypangok alig visszafojtott remegéssel várakoztak, figyeltek, és az izgatottságuk más növényekre is átragadt. Míg más virágok már fáradtak, a színüket vesztették, vagy egyszerűen csak elhullottak az élet csapásai alatt, a pitypangok szívébe erőt öntött Sarolta hite. Erősödtek, izmosodtak, és szürkés koronájuk alig észrevehetően ragyogni kezdett a fényben. Gyengéd szél simogatta őket, száruk büszkén egyenesedett a zöld pázsit fölé.

Így várakoztak napról napra, hétről hétre.

Egy napon, amikor a pitypangok már nagyra nőttek, és az emberek világában hamarosan elközelgett az iskola napja, gyerekek tömege zúdult az udvarra. Eljöttek Péterkéhez, hogy együtt legyenek a szünet utolsó napjain, és még utoljára játsszanak egymással. Hatalmas visongó, üvöltő embergyerek-had özönlötte el a világot, és a virágok félve húzták össze magukat.

-Csináljunk hóesést! – kiáltott Péterke. Szétnézett az udvaron, és amikor meglátta a legnagyobb pitypangot, nagyot kiáltott. Saroltához ugrott, lehajolt hozzá. Fenyegető árnyéka sötéten emelkedett a pitypang fölé, aki remegő szívvel, de tartással nézett szembe a sorsával, hozzon bármit. Húgai reszketve bújtak hozzá, mert megijedtek a rettenetes szörnyetegtől, aki kinyújtotta a karját, és…

Szörnyű sikoltás zúgott végig a kerten, mint iszonyú hullámverés. Sarolta testvérei kiáltottak fel abban a pillanatban, amikor Péterke egy erőteljes rántással eltépte Sarolta életének fonalát. Bogarak, rovarok és virágok kiáltottak fel a szörnyű vég láttán, ami lesújtott a bátor és törhetetlen pitypangra. A büszke növény, a törhetetlen hitű Sarolta azonban még a halálában is egyenes gerinccel állt elpusztítója kezében. Szörnyű, hatalmas arcot látott maga előtt, ami csak még nagyobbra kerekedett. Sarolta kicsinyke szíve utolsókat dobbant, mégis olyan tartással nézett szembe a halállal, hogy még később is meséltek róla azok, akik a tanúi voltak. Már nem reménykedett a varázslatban. Tudta, hogy eljött a vég… Csak azt akarta, hogy a húgai is emelt fővel nézzenek szembe az elmúlással, és ne féljenek.

Példát akart mutatni.

Péterke nagy levegőt vett, és olyan szélvihart fújt ki a száján, amihez képest Fülöp még a legkomiszabb napjain is szánalmas próbálkozás volt csupán. Sarolta feje lebicsaklott, szárából fehéres nedv csöpögött a földre.

És ekkor – láss csodát! -, Sarolta megsokszorozódott!

Egyszerre volt fent és alant. Egyszerre kapta fel a lég, és egyszerre kapaszkodott bele az ember-gyerek izzadt pólójába. Az egyik szemével a szomszéd ház falára pillantott, míg a másikkal a testvéreit láthatta, akik a váratlan látvány hatására féktelen örömben kiáltoztak, és éltették a varázslatot.

Egyszeriben az egész udvar életre kelt, és Sarolta után kiáltozott.

Míg ő maga először nem értette, hogyan lehetséges egyszerre több helyen lenni, több dolgot látni és érezni egyszerre, és részekre szakadva mégis egyben maradni, a virágok és a bogarak látták, mi történt. Sarolta oly sokszor ócsárolt és gúnyolt szürke, pihés bóbitái lefoszlottak a fejéről, és a napfényben fürdő, csodálatos hópelyhek gyanánt terültek szét a légben. A gyönge szellő felkapta őket; némelyiket magasra húzta, míg másokat hagyott a föld felett lebegni, mintegy üzenet és bizonyosság gyanánt a lent maradottaknak.

Sarolta egy pillanatban, amikor meglátta saját magát a többi pehelyben, megértette, mi történt. Olyan hatalmasat kurjantott, hogy csoda, amiért az emberek nem hallották meg! Hiszen meghalt, de a halála árán sok-sok új életet nyert! És mindegyik apró élet, az összes aprócska pihe ő volt, Sarolta. Az, ami a földön lehetetlennek tűnt, most már könnyednek és természetesnek tetszett: ott lenni mindenhol, látni és hallani száznyi szemekkel, érezni száznyi szívvel, fürödni száz helyen, és a szél hátán lebegve utazni.

A pitypangok pedig? Ők, akik eddig remegve húzták össze magukat a gyerekek láttán, és egész eddigi életükben éppen csak megbújtak a színpompás virágok mögött, most a nyakukat nyújtogatva kínálták fel magukat, hogy mihamarabb részesüljenek a varázslatban. Kiabáltak, zsongtak, hajladoztak, és egymás elé tolakodtak, hogy áldozatai legyenek a hatalmas, puha kezeknek. És a gyerekek sikítva, rohangálva tépték el a gyenge szárakat, és kacagva fosztották meg a pitypangokat a tollbokrétájuktól, akik a pillanat fájdalma után féktelen örömmámorban úszva váltak darabokra, és keveredtek össze egymással.

A virágok, a bogarak, a rovarok, a fák és a füvek, akik nem ismerték a telet, most végre megértették a pitypangok varázslatát. Tejfehér szőnyeg úszott a levegőben, ami beterítette a leveleket és a gyerekeket, felmászott a házak falán, majd felemelkedett. A pihék kacagtak, úsztak a boldogságban, és testük terhét letéve olyan könnyedén fürödtek a levegőben, mintha ez lenne a természetes közegük, és nem a föld sara.

A pitypangok varázsától elámulva egyszer csak felkiáltott az egyik rózsa, a kert egyik büszke királynője, aki eddig arra sem méltatta a kis virágokat, hogy szót váltson velük:

-Repülnek a virágok!

Valóban repültek. Szél szárnyán utaztak, belekapaszkodtak a levegő láthatatlan szemcséibe, egyre feljebb és egyre messzebb tornászták magukat. Körülvették Saroltát, megelőzték, közé keveredtek, és Sarolta, csak úgy, mint a társai, a hosszú várakozás utáni megkönnyebbüléssel adta át magát az üdvözült érzésnek. Még látta, hogy Parányi Röpke is közéjük veti magát, és széles mosollyal hajtja őket messzire, még magasabbra… Aztán Sarolta felemelkedett, átlendült a kerítésen, és egy olyan világba repült, ahol még nem járt soha.

Elhagyta az otthonát.

Sokáig utazott – hol a többiekkel, hol társ nélkül, néha másokba kapaszkodva, máskor pedig teljesen egyedül, mégsem aggódott soha. Hiszen egyszerre több helyen járt, mivel több volt belőle, mint valaha álmodhatta, és össze volt kapcsolva valamennyi részével. Mindenki ő volt, mindenkinek a szemével látott, mindenki, aki az ő pihéje volt valaha, ő volt maga.

És ekkor már emlékezett.

Emlékezett arra a régi napra, amikor, nagyon régen, a tavalyi nyáron, ugyanígy elrepült. Tudta, hogy egyszer már szétszakadt, de csak azért, hogy temérdek részben szülessen újjá. Sőt, most már azt is lehetségesnek tartotta, hogy a tavalyi nyár előtt is megszületett, és az előtt is, egészen a világ kezdetéig, amikor az Első Pitypang megszületett. Ez az Első Pitypang volt Sarolta, és ő is lesz mindig Sarolta, ahogyan mindig is ő volt Sarolta. Új helyeken, új földeken, lassan meghódítva a világot. Hol egyedül, hol a testvéreivel, hol könnyen, hol nehezebben, de csak azért, hogy azt tegye, amiért megszületett: hogy megossza a világgal azt a varázslatot, amire csak a pitypang képes…

A halhatatlanságot.