A grófnő - Novella

Nem tartom magam gyáva embernek. Sokszor előfordult az életemben, hogy bátorságom miatt hatalmas zűrökbe keveredtem. Bátorságom ráadásul makacssággal párosul, és ez egy igen kényelmetlen együttes lehet, ha az ember rosszra használja, vagy önmaga ellen fordítja. Makacs bátorságom miatt tanultam meg hazudni is, hiszen egy akaratos gyerek leginkább a színészet mesterségében remekel, amikor el akarja kerülni a büntetést.

De most nem hazudok.

Elmesélek egy történetet, ami arra tanított meg, mi az igazi bátorság. És arra is, hogy az ember hazudhat, de önmagának soha ne hazudjon.

1987 őszét írtuk akkor. Tizenkilenc éves voltam, frissen férjezett asszony. Nem szerettem a férjem, de a házasság nagyon jó lehetőség volt arra, hogy elszabaduljak otthonról. Szabad akartam lenni, kibújni végre szüleim fojtó, szárnyakat lekötő szeretetéből. Úgy véltem, tanultam szüleim hibáiból, és meg akartam mutatni, hogy lehet máshogyan is élni az életet, mint ahogyan ők tették.

A fiatalos dac, az életigenlés és a fiatalokra jellemző mindent jobban tudás állapota segített abban, hogy életet váltsak, és fejest ugorjak az ismeretlenbe.

Akkori férjem katona volt a Dunántúl nyugati részén, így én, a bihari gyerek a lehető legmesszebbre kerültem szülőhazámtól. Még arra is hajlandó voltam, hogy a főiskolán átjelentkezzek levelező szakra, és az utolsó évet az iskolától távol végezzem el.

Na, mondtam magamban, eljött az én időm!

Úgy emlékszem, hogy a Dunán, a vén, lusta, sok titkot ismerő Dunán való átkelés után kezdett bennem tudatosulni, hogy az álom lassan valóra válik. Lágyan ívelő dombok váltak ki a lapályból, oldalukon szelíd szőlő termett. Régi otthonom, az álmatag puszta a múlt ködébe veszett, amint szemem előtt kibontakozott a sváb, magyar és szláv gazdák szorgos kezeinek nyoma. Apró, fehér falvakon utaztunk keresztül. Kedves gyümölcsfák bólogattak felém, úgy köszöntöttek, mint régen látott ismerőst. A hegyoldalakon lezúduló patakok gyöngyös habot vertek a köveken, az erdők zöldje szinte láthatatlanul olvadt bele a művelt földek végtelenébe. Éreztem, sőt tudtam, hogy a világnak, kicsiny hazámnak ez a hullámzó szeglete lesz az a hely, ahol végre megtalálhatom azt, amit oly régen keresek!

A megérkezés óriási élmény volt. Zigivár egy csodálatos völgyben fekszik Zala-megyében. Népesnek mondható lakossága most is kitesz néhány tízezer főt. Festői látványt nyújtottak a hegyoldalra felkúszó házak, s a völgyben csörgedező patak medre úgy vágta ketté a települést, mint gerinc az emberi testet. Zigivár régi település volt, már a középkori oklevelek is megemlékeztek róla.

Az albérletet is megfelelőnek találtam. Nem volt nagy, de elég két embernek. Kicsiny ház volt, ami mélyen benyúlt egy domb oldalába. A technika diadala volt ez a természet felett, egy konkvisztádor véres győzelme az indián birodalmakon. Én mégis úgy éreztem akkor, hogy nem háború ez, hanem a természet és az emberi tudomány békés összeolvadása.

Tökéletes hely volt, ahol újrakezdhettem az életem.

Azonban lehetett bármilyen szép is a város ódon épületeivel, a színházzal, a múzeummal, a kedves patakkal, a mosolygós házakkal, hamar meguntam az előadásokat, kimerítettem a könyvtár adta lehetőségeket, és egy hónap múlva már álmatagon, céltalanul csatangoltam az utcákon, a réteken, a lankás domboldalakon.

Munkám nem volt, iskolába nem kellett járnom, a kis lakás rendben tartása és a főzés-mosás-takarítás hármassága sem rabolt el tőlem annyi időt, hogy ne nézzek valami elfoglaltság után. Férjem azonban egy mereven konzervatív nézetet képviselt, és többször elég nyomatékosan és durván adta a tudtomra, hogy nem akar dolgozó nőt maga mellé. A nő legyen otthon és végezze otthon a dolgát! – mondta. Valami félreértelmezett becsületkánon mondathatta ezt vele, vagy akár csak a férfi hiúsága, amely a tenyerén akarja hordozni a nőt, ám ebből idővel csupán annyi valósul meg, hogy anyagi függőségbe taszítja párját. A kezdeti lelkesedés elmúlik, nem jön több virág, és lassan a konyhára valót is úgy kell kikönyörögni a ház urától, aki saját világában élve nem vesz tudomást a valóságról.

S én, a makacs, akaratos gyerek, az ifjú, törekvő asszony éltem hétköznapjaim. Igazi, házhoz és férjhez kötött asszony lettem. A lelkemben vibráló szabadságvágy beleütközött a valóság durva falába. Sokat veszekedtünk a férjemmel, aki alig volt otthon, de abban sem volt köszönet. Képtelenek voltunk az együttélésre. Én szerettem mozogni, ő otthon ülni. Én álomra vágytam, míg ő beleragadt a szürke valóságba. Alig adott haza valamennyi pénzt, s én nem költhettem magamra. Mindennel el kellett számolnom. Be voltam zárva a házba, de egész lényem szabadságra vágyott.

Miért nem változtattam? Talán azért, mert nehéz volt szembesülni azzal, hogy tévedtem. Talán azért, mert az ember hajlamos arra, hogy belekapaszkodjon az álmaiba, és még akkor is elhiteti magával, hogy jól döntött, amikor a valóság már az orrát dörgöli a falba. Talán az is közrejátszott a döntésemben, hogy valahol bűntudatom volt, amiért érdekből mentem férjhez, és tudtam, hogy férjem segített abban, hogy elmeneküljek otthonról – bár erről neki nem volt tudomása. Segédeszközként használtam valakit, akinek hazudtam az oltárnál, és ez a tudat levakarhatatlanul kapaszkodott a lelkiismeretembe.

Voltak barátaink, mégis magányosan éltem. A lelkemben égő vágyat nem osztottam meg senkivel, mert nem értették volna meg. Férjem barátai katonák voltak, asszonyaik csendes, megtört nők, akiket lenéztem megalázott helyzetük és vágyaik feladása miatt. Most visszanézve nevetségesnek tűnik akkori igyekezetem, hogy megóvjam lelkem fényét és fantasztikus vágyaimat, és ezért megvetettem azokat, akik ugyanolyan helyzetben voltak, mint én. Annyira óvtam különállóságom és sérült öntudatom, hogy másokon töltöttem ki az iránt érzett dühömet, hogy magam sem vagyok különb náluk.

Nem tudtam, mert nem akartam beilleszkedni.

Egy szó mint száz: egy hónap elteltével tovatűnt az álom szabadsága, és rám szakadt a magány. A napi ritmus őrjítő monotonitásából igyekeztem menekülni, amikor egyre hosszabb sétákat tettem a városon kívül. Meglátogattam az őszi napfényben még éppen virító réteket, a színpompás erdőket, és lábammal a lehullott falevelek tengerében tapostam. Szinte fuldokolva kapkodtam a vidéki levegőt.

Nem a testem, hanem a lelkem szomjazott.

Szabadságra vágyó lényem az ország másik végén ugyanolyan szolgaságba került, ami elől oly vaktában menekült el néhány hete. Magányos kóborlásaimban társakra vágytam, hogy legyen kivel megosztani sivár, álmatag életem. Öregemberekkel beszélgettem, akik padokon üldögéltek, és régi időket emlegettek fel. Barátaim voltak a rétek, a földek, a szél, a sápadt napfény. Sétáim során egyre messzebbre jutottam a várostól. Vidéki kutyák ugatását hallgattam, kószáltam az érett ősz napfényben fürdő rétjein, és hallgattam a fáradó természet halk neszezését. Az egyre hosszabb séták során ismerkedtem meg a halkan susogó fákkal, amik között keskeny ösvény vezetett fel egy dombra, messze a város poros unalmától, vakító fényétől, hazug zajától, szüntelen fecsegésétől.

A fák magas, büszke törzse rendíthetetlenül tört az ég felé, egymásba kapaszkodó ágaik testvérekként fonódtak össze. Sokszor gázoltam a halott levelek közé, csendes szomorúsággal hallgattam a még suttogó ágak csendes dalát. Ilyenkor magam mögött hagyhattam a napfényben fürdő réteket, a feketén pihenő földeket, amik mélyen magukba zárva őrizték a gabonát. Kiléphettem sivár, semmilyen érdekes jövőt nem kínáló életemből, és álmodozhattam egy olyan világról, amely csak a szívemben és a fejemben létezett.

Ez az ösvény vezetett arra a borzalmas helyre, amely csodával kecsegtetett, de e helyett keserű, szánalmas valósággal ajándékozott meg.

Az egyik fárasztó és veszekedős napon ismét magas barátaim közé keveredtem. A sűrű fák félhomályt teremtettek, és szemem csak lassan szokott hozzá a vakító ragyogás utáni szürkeséghez. Süket csend zuhant rám, ami először szinte bántotta a fülem, de egy pillanattal később már barátaimként köszöntöttem a halkan susogó fákat. A korábban zsongó élet színorgiáját és szüntelen nyüzsgését néma, mozdulatlan álmosság vette át. Szívembe mély melankólia költözött, ahogyan azonosultam a télre készülő fákkal, akik lassú, szomorú dalt suttogtak, melyet csak nekem írtak, s amely a velőmig átjárt.

Az arany, a barna és a bíbor színeiben fénylő szőnyegen lépkedve egyszerre kapuhoz jutottam. Soha nem kószáltam még ilyen messzire. Csodálkoztam, hiszen eddig nem vettem észre kerítést. Gyorsan kiléptem a fejemből, ahol eddig bujdokoltam. Figyelmesebben szétnézve azt kellett látnom, hogy csupán a fák és a bokrok sűrű, kusza szövevénye akadályozott meg abban, hogy a valaha csodálatos kovácsoltvas kerítés megajándékozhasson szemet gyönyörködtető hullámainak látványával. Ám mostanra a ragyogás megkopott, a büszke vasrudakat mohó és irigy ágak és gyökerek fonták körül, a talapzat pedig mélyen a földbe süllyedt már.

Kíváncsiságom felülkerekedett, kirántott mélabús magányomból. Az unott háziasszony, a vágyódó lélek helyét a felfedező kíváncsisága és rettenthetetlensége vette át. Közelebb lopóztam az ormótlan kapuhoz, amely úgy állt előttem, mint a titkok birodalmának délceg őre. A gyönyörű mintákat követő acélrudak között kukucskálva elvadult kertet láttam, szomorúan bólogató fákat, s egy kövezett ösvényt, mely bokrok sűrű erdején utat törve kanyargott egy házhoz, mit alig láttam a burjánzó növényszövevénytől. Azt észleltem, hogy hatalmas épület lehet, mert a fák által takart részletek mindig falban folytatódtak.

A kertben néma csend honolt. Mintha még a szél sem fújt volna, vagy elkerülte volna ezt a csodát, amely érdekes ékszerként hevert előttem a haldokló szocializmus végvonaglásai közepette. Megérintett, mint semmi más, amióta Zalába értem, és ez felkeltette vonzódásomat e helyhez.

Sétáltam a kerítés mentén, de semmi jelét nem találtam annak, hogy vajon kié lehet ez a ház. A vasrudak messzire nyúltak, nagy udvart öleltek körbe, amit nem láthattam a száraz növényektől. Elgondolkoztam. Úgy tudtam, hogy a legtöbb nemesi kúriát az állam évtizedekkel ezelőtt kisajátította, és különféle intézményeket ültetett a hajdani hálószobák és fogadótermek rengetegébe. Itt azonban semmi jelét nem találtam annak, hogy akár az állam, akár a tanács a sajátjának ismerné el a házat, melyen látszott, hogy régen épült. A kapu üres volt, még csengő vagy kolomp sem árválkodott rajta.

Hamarosan újra a kapu előtt álltam. Annyira örültem annak, hogy találtam valami érdekességet, ami végre elfordította tekintetem a magányról! S ami valami nem evilági lehetőségét mutatta fel. Csodára és élményre vágyó lelkem máris vadabbnál vadabb legendákkal színezte az ódon, elhagyatott épületet, egy tovatűnt múlt néma kísértetét. Hirtelen döntöttem, mint oly sokszor a múltban, és semmi nem tántoríthatott el.

Meg kellett tudnom, ki lakik ott!

Lassan, óvatosan fogtam meg a hatalmas kilincset, mely mellett egészen törékenynek és aprónak tűnt a kezem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de hamar tovaszállt a kényelmetlen érzés. Korábbi szerencsés végkimenetelű kalandjaim emléke adott erőt ahhoz, hogy átlépjek azon a határon, ami előttem feszült.

A kapu nyikorogva tárult ki előttem. A fű meghajolt lépteim alatt, s én a siker és bátorságom biztos tudatával hatoltam be az ismeretlen világba.

Hirtelen vad csaholás tört utat a fülembe.

Úgy emlékszem a másodperc töredéke elég volt ahhoz, hogy megkönnyebbült sóhajjal nyíljon mosolyra a szám. Az első pillanatban még oly rémisztő hang és a vérebek látomása, amik vérre szomjaznak, végül mulatságossá vált. Három kutya robogott felém, lógó hasuk szinte a földet söpörte. Csaholásuk ordító hangzavart keltett, fogaik metszőn villantak ki a szájukból, de semmi félelmetes nem volt ezekben a duci, szőrös tacskókban.

Mindig szerettem az állatokat, és azok is szerettek engem. Ráadásul tudtam is bánni velük. Így elmosolyodtam, kitártam karjaim, és most már körülöttem ugrált a három gyönyörűség. Szívem hatalmasra nyílt. Bundájukat simogattam, fülüket vakartam, ők pedig kilógó nyelvvel, önző gyerekek módjára törleszkedtek hozzám, hogy még többet kapjanak az érintésemből. Egymással veszekedtek, én pedig gügyögve szóltam hozzájuk, letérdeltem melléjük, ők pedig a porban fetrengtek előttem. Annyira vágytak a simogatásra, az érintésre, ami megható és humoros volt egyszerre. Valósággal élvezték a jelenlétemet, és eszük ágában sem volt kereket oldani a nyitva hagyott kapun.

-Szervusz!

A vékony, magabiztos hang áttörte az önfeledt játék által létrehozott burkot. Éppen az egyik barna foltos kutyus hasát vakargattam, aki félig lehunyt szemmel, nyelvét lógatva adta át magát cirógatásomnak. Felpillantottam.

Egy vékony, csontos nő állt tőlem néhány lépésnyire a kavicsos ösvényen. Arcát és testét ugyanolyan alaposan megrágta már az idő, mint színtelenre fakult, agyonhordott piros pulóverét és kopott, barna nadrágját. A hihetetlenül nőietlen és stílustalan öltözéket egy rongyos papucs egészítette ki.

Mégsem tudtam kacagni a furcsa látványon. A bodros, szőke paróka alól madárszerű arc ugrott ki, melyből metsző pillantással villant ki a szürke szempár. A rugalmatlan bőrön hosszú évek tapasztalatai vájtak mély árkokat. Láttam, mint lóg alá a szürkés bőr a karcsú kezekről, és ezek a kezek most az aszott testen húzták összébb a pulóvert.

A jelenség hihetetlen volt. Előttem állt egy idős, szegényes gúnyába öltözött nő, aki láthatóan egyáltalán nem ad magára, mégis… Mégis volt benne valami, amit nagyon kevés embernél érzékeltem csak. Széles, örömteli mosolya éles ellentétben állt szúrós, csillogó szemével, s tartása egyáltalán nem illett ahhoz az öltözékhez, amit viselt. Ilyennek lehetett elképzelni a mesék királyfiját, aki parasztlegénynek öltözik, de képtelen arra, hogy a személyiségét is levetkőzze. Mert ez a nő egy olyan múlt hangján szólalt meg, egy olyan múlt tartásával rendelkezett, ami egy pillanat alatt feledtette velem a nevetséges gúnyát, mit magára öltött.

Lassan felemelkedtem. Nem voltam alacsony lány, a nő mégis magasabbnak tűnt nálam.

-Elnézést kérek a zavarásért – szólaltam meg bátran. Tudtam, hogy fontos lehet a magabiztos fellépés. – Éppen erre jártam, és megláttam ezt a kaput. Felkeltette a figyelmem ez a csodálatos ház. Kíváncsi lettem arra, hogy ki lakhat itt. Kerestem csengőt vagy kolompot, de nem találtam. A kapu nyitva volt, ezért bejöttem.

-Óh, nem kell szabadkoznod! – mosolygott a nő. – Örülök, hogy találkoztunk. Ritkán járnak erre emberek, és oly régen volt, hogy valaki meglátogatott. Lassan telnek a magány napjai, és bármely látogató friss színt visz a szürke hétköznapokba… Leginkább akkor, ha ilyen kedves ember látogat meg!

Elmosolyodtam a tisztes vendéglátás szavait hallva.

-Köszönöm a kedvességét, asszonyom – mosolyodtam el, és kezet nyújtottam. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Láng Eszter vagyok.

Úgy változott meg a nő arca, mintha viharfelhők borították volna el a kéklő nyári eget. Kezemre sem pillantott, csupán metsző pillantása vált élesebbé, és eltűnt arcáról a meleg mosoly.

-Mióta nyújtanak nők egymásnak kezet? – kérdezte alig visszafojtott indulattal. – Nem értem, milyen proletár szokás ez, ami manapság dívik!

Nem sokszor fordult elő velem, de most elbizonytalanodtam. Nagyon hülyén éreztem magam a viszonzatlan barátság jelével. Ráadásul a nő gyors átváltozása kibillentett a meleg fogadtatás okozta kényelemből.

-Elnézést… Bocsánat… - dadogtam, és hirtelen újra kislánnyá változtam, aki az anyja vádló tekintete előtt magyarázkodik. – Nem akartam… Nem akartam megbántani. Én csak…

És közben szégyenlősen visszahúztam a kezem.

A nő megenyhülni látszott, mintha csak élvezte volna pillanatnyi diadalát.

-Semmi baj, drágám – csacsogta, ahogyan visszaváltozott kedves nénivé. – A társadalom rossz erkölcsei miatt nem haragudhatok rád. Azok a hitvány kom… De hagyjuk. Az én nevem Ostakovich Julianna. Gróf Ostakovich Julianna.

A rangjelzőt úgy nyomta meg, hogy majdnem felszisszentem. Gróf! Hiszen grófok nincsenek! Szemébe mélyedve ugyanakkor annak a bizonyosságát láttam, hogy ő ezt komolyan gondolja.

Összehozott már néhány érdekes emberrel az élet, de ez túltett mindegyiken. Néhány szívdobbanásig nézegettem a nőt, majd lemondóan leeresztettem a vállam. Némileg dühösen vettem tudomásul, hogy alighanem ismét egy bolonddal futottam össze. Különben miért hangoztatná a kommunizmus uralma idején rendíthetetlen különállását?

Végül azonban nem vágtam a szemébe a véleményem. A csalódás okozta harag elmúlt. Ha gróf, ha nem gróf, bolond vagy sem, nekem mindegy. Lehet, hogy egy elmegyógyintézetbe kerültem, de akkor vannak itt mások is, és akkor majd kiderül az igazság. Összeszorítottam a számat, amikor eszembe jutott az üres lakás a városban és magányom, amiből vágytam kitörni, és végül elmosolyodtam.

Úgy döntöttem, hogy maradok.

-Örvendek – szólaltam meg végül, és kicsit gúnyosan még pukedliztem is, ahogyan láttam a régi filmekben.

Nem csak gúny volt bennem. Bevallom hősiesen, vágytam is arra, hogy belemenjek a játékba. Annyira szorított a valóság, hogy kecsegtetett az illúzió lehetősége. Egy grófi élet! Egy grófi világ! Legalább addig sem kell kilátástalan jelenemben lennem. Szórakozni akartam.

-Úgy veszem észre, szeretnek a kutyák.

Olyan melegség lakozott a nő hangjában, hogy teljesen felengedtem előtte. Nem érdekelt tovább az igazság. Olyan nyitottságot kaptam tőle, mint senki mástól, amióta Zigiváron laktam. Ha bolond volt is, teljesen ártalmatlannak tűnt.

Megvakartam a kis szürke fülét, aki elnyújtotta száját.

-Nekem is volt kutyám – válaszoltam. – Nem ilyen apró, de ugyanilyen aranyos és okos, mint ezek.

-Kérlek, gyere beljebb! – invitált a néni. – Bár ereje van a napnak, azért jóleshet egy tea. Beszélgessünk egy kicsit!

-Örömmel! És köszönöm a meghívást.

A néni kedvessége megérintett. Most már nem is a kaland heve izgatott, elmúlt belőlem az izgatott vibrálás. A nyugalom, a mélabús magány, egy biztonságos, zárt és idegen világ halvány fénye melengetett. Valahogy úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Megköszöntem a kedvességet, becsuktam magam mögött a kaput, és a körülöttem nyargalászó kutyákkal együtt követtem a nőt, aki a kacskaringós ösvényen megindult a ház felé.

Furcsa érzés volt egy ilyen alak után sétálni. Annyira magával ragadott a lényében lakozó kettősség, hogy képtelen voltam levenni a szemem a hátáról. Egyszerre sugárzott belőle kedvesség és nemesség, tekintély és szomorúság. Csak néztem az egyenes tartást, a délceg járást, a sudár gerincet, és emlékemből régi filmek kockái villantak elő. A nő úgy billegett előttem, mint egy cseppnyi eleven múlt, amely bizonyságul szolgál egy hihetetlen történet igazáról. Mintha a megelevenedett történelem egy része vezetett volna a patinás, kopott ajtóhoz, mely kitárult a vékony ujjak érintésére.

Tényleg grófi leszármazott lenne? – kérdeztem magamtól. – De akkor mit keres itt?

Olyan tisztelettel és tekintéllyel viselte különállását, hogy egyre szimpatikusabb lett a hozzám való hasonlósága miatt, és bizalmam csak nőtt, ahogyan ott álltam az ajtó előtt. A néhány lépcsőfokon felhágva visszanéztem, és egy gyors pillantással körbefogtam a teret. A délutáni nap fényében kókadozó száraz virágok látványa összefacsarta a szívem. Mindenhol az elmúlás, az ősz vett körül, az ápolatlan, gondozatlan valóság… Egy valaha gyönyörű álom lelketlen, kiüresedett haldoklása.

Egyszer elfogy az erő. Egyszer nem jön el a tavasz a tél után.

Egyszer eljön a halál…

-Gyere, kedvesem! – szólalt meg a nő, és egyből kirángatott elmélkedésemből. A nyitott ajtó előtt állt. Széles mosolya, kedves türelme magyarázkodásra késztetett.

-Nagyon… nagyon szép ez a kert – suttogtam elrévedve.

Volt valami a levegőben, ami miatt vonzónak tartottam ezt a helyet. Hiába kókadoztak a fák, hiába sorvadoztak kóróként a szürke virágok, mégis hozzám szóltak. Hirtelen rám telepedett jelen életem hiábavalósága, lélektelen közönye. Az elhagyatottság és a magány a valaha viruló ifjúság, a vak és féktelen álmodozás mellett állt, és együtt éles ellentétet állítottak fel. Gyermek lettem egy pillanat alatt, aki a sorvadt és színtelen felnőtt világba érve ébred rá a keserű valóságra.

-Köszönöm, drágám, de ma már ez csak egy korhadó maradványa mindannak a ragyogásnak, ami valaha jellemezte ezt a kúriát – reagált a nő, és tekintete elhomályosult. – Nincs már sehol a szépség és a fiatalság. Azok az aljas kommunisták, azok a szemtelen parasztok elvettek mindent, ami valaha szép és értékes volt, s csupán hitvány utánzatokat hoztak létre, ami messze áll a gyönyörűségtől, a kacajtól Nem baj! Nem bírják már sokáig. Még néhány év, és üvöltve fognak menekülni, mint Kun Béla és komisszárjai.

Átváltozott, miközben beszélt. Bár arca rezzenéstelen maszk maradt, hangjából olyan düh, tekintetéből olyan gyűlölet sugárzott, ami megijesztett. Alaposan meg is lepődtem, hogy egy idegen előtt ilyen szabadon beszél a szocializmust vádoló gondolatairól. Először a rendszertől idegen cím, most pedig ez… Jobbja ökölbe szorult, s már azt vártam, mikor káromkodja el magát, amikor dühe elillant. Újra rám mosolyodott, és kezével felém intett.

-De nem illik a politika egy ilyen szép naphoz – váltott hangnemet hirtelen. – Gyere, tisztelj meg azzal, hogy szétnézel nálam!

Újra összezavart, és egyre inkább azt éreztem, hogy a nő normális, csupán végtelenül emberi. Azt a dühöt nem lehetett eljátszani! Azt az izzó gyűlöletet, ami a szeméből sugárzott, egyik színész sem lenne képes felidézni! Ámulva néztem rá, és egyre nagyobb csodálatot éreztem iránta. Az asszony iránt, aki rendíthetetlenül állt magában, miközben a világ körülötte gyökeresen megváltozott. De ő nem adta fel!

Egy csapásra a szívembe zártam.

Illedelmesen mosolyogva engedelmeskedtem a kérésének, és beléptem az ajtón.

Elakadt a lélegzetem.

Először az emeletre vezető impozáns lépcső ragadta meg a tekintetem, mely méltóságteljesen nyújtózott előttem. A falon festmények függtek, s a napfényt csodálatos, igényesen elkészített függönyök szűrték meg. A pompás, aprólékos faragással megmunkált bútorokon ritka vázák díszelegtek. Hímzett, csipkés szélű terítők borították a míves asztalokat. A kanapé a karosszékekkel és a kandallóval, miben hatalmas fahasábok égtek, úgy hatott, mintha az egész jelenet egy Horthy-korabeli filmből lépett volna elő. Egy szívdobbanás alatt a rabja lettem ennek a varázslatos világnak, s úgy mozdult meg a lelkem, mintha mindig ezt kerestem volna.

Még akkor is, ha enyésző világ volt.

Nem tudtam nem észrevenni a haldoklás ujjlenyomatait. A nő becsukta az ajtót, és a fogadószobára tompa félhomály borult. Hamarosan már kivehettem a falakon bizarr formákban felfutó penészt, a plafonon a vizesedés félreismerhetetlen jeleit. A házat áporodott, kellemetlen szag ülte meg. A festményekről ordított a kopottság, a függönyök szakadtan, álmosan lógtak az ablakok előtt. A padló recsegett-ropogott, és én mély tisztelettel fogtam vissza gyors lépteim.

Úgy éreztem, mintha régen látogatott szentélybe léptem volna be. Körülölelt a halott istenek szomorúsága, ami az ókori szobrok arcvonásain fedezhető fel. Régen meghaltak tisztelőik, régen nem vittek oltáraikra áldozatot, régen szólították meg őket. Csak emlékek már, amiket múzeumokban mutogatnak, pedig valamikor éltek és léteztek.

És a szentély őre, a papnő kecses tartással, ritmikus mozdulatokkal vezetett körbe, mutatott meg mindent, amire csak kíváncsi voltam. Nem beszéltem, de ő tudta, mit szeretnék látni. Nem kérdeztem, de ő minden ki nem mondott kérdésemre válaszolt.

Hihetetlen történeteket hallottam az Ostakovich-családról és a régi kúriáról. A nő szavai nyomán történelmi alakok, politikusok, jótevők és gazemberek jelentek meg a szobákban, hogy megmutassák magukat. Délceg katonatisztek szivaroztak és csizmás lábukat csapkodták össze, gyöngyös ruhájú, fonott hajú kisasszonyok arcán kélt pír, amikor táncra kérték őket. Nemesi vadászatok, ármánykodás és művészet szelleme jelent meg, szinte hallani véltem a muzsikát, amit a régen halott zenészek csaltak elő hangszereikből. A csodás, régi bútorok olyan emberek érintését hordozták magukon, akikről már nem tudott a jelenkor, de akik a múlt aktív és formáló erői voltak. Mindegyik személy a háború előtt létezett. Minden férfi és nő úgy elevenedett meg előttem, mint egy régi világ szelleme, hogy meséljen nekem mára feledésbe merült érzelmekről, tettekről, eseményekről.

A nő ragyogott mellettem, és emelkedett szívvel avatott be a titkaiba. Jómagam pedig némán, hangtalanul adtam át magam ennek a fantasztikus, nem evilági látomásnak.

Ámulva, könnyező szívvel lubickoltam a csodában, és hagytam, hogy az öregasszony felvezessen az emeletre, ahol hajdani hálószobák kopár, fehér falú maradványai köszöntöttek. Lelkem táncolt az örömtől, míg eszem nem győzött csodálkozni azon, hogy ez a magányos asszony megosztott velem minden emléket, keserűt és örömtelit, ami éppen eszébe jutott. Meg-megállt egy festménynél, elidőzött a képbe fagyott alakok előtt, és úgy beszélt róluk, mintha most is élnének. Egy szobába bevezetve ragyogva, lelkesülten mutatta meg, hol állt a bölcsője, melyik szekrénykén ült a gyermekkori macija, s így mesélte el, milyen bohókásan játszotta ki a nevelőnőt, amikor a nyári napokon itt időztek, és ő menekült volna a kötelező, korai reggeli elől. De vidám szavaiba szörnyű hazugság is vegyült. Mert már nem voltak szekrények, nem volt ágy, csak néhány poros, kopott szék, amik elárvulva álltak a sarokban, mint halott korok néma tanúi.

Egészen hihetetlen volt számomra a nő fantasztikus memóriája, ahogyan minden apró részletet elővett valahonnan, és úgy adta elő, mintha tegnap történt volna. Bár úgy gondoltam, hogy az idő minden bizonnyal kiszínezte a múltat, átadtam magam az önfeledt érzésnek, hogy egy varázslatos világban bujkálhatok sivár életem elől, és megfürödhetek egy soha vissza nem térő kor vonzó örvényében.

Önfeledten, őszintén adtam át magam a játéknak, és csacsogtam magam is, mint egy korabeli kisasszony.

Az öregasszony is egészen fellelkesült, és végül a karomba kapaszkodva sétált le az emeletről, hogy elfogyasszuk a teát. Teljesen átváltozott: egész lénye ragyogott, s még tartása is mintha egyenesebbé vált volna. Érintése túl bizalmas volt, ahogyan kart karba öltve sétáltunk, de nem akartam megbántani azzal, hogy kibontakozom az öleléséből. Annyira jó volt látni egy magányos nénit, aki végre kiöntheti a lelkét és mesélhet egy idegennek! Annyira jó volt segíteni abban, hogy ne kelljen tovább magában forgatnia egy halott világ csodálatos pillanatait! Mert ekkor már tudtam, hogy tényleg grófnő, tényleg nagy család magányos sarja, aki rendíthetetlenül és büszkén állta a történelem viharait.

És annyira jó volt belemerülni egy soha vissza nem térő álom színes pillanataiba! Olyan jó volt érezni, hogy ebben a kúriában emberek élnek, hogy hangos kacaj kél a falak között, emelkedett hangulat suhan végig a zsúfolt folyosókon! Beleborzongtam az érzésbe. Könnyfátyolos szemeimen keresztül látni véltem a grófok és grófnők sorát, akik mosolyogva, udvariasan biccentenek felém. Velük ittam a gyöngyöző pezsgőt, nagyreményű katonatisztek kértek fel táncra, és én szemérmesen lesütöttem szemem, amikor megfogták fehér kacsóimat…

A nő szavainak áradata nem fogyott akkor sem, amikor leértünk az alsó szintre, és én földbe gyökerezett lábbal reagáltam egy férfi felbukkanására. Az élmény hideg vízként hűtötte le lángoló álmodozásom. Jó negyvenes, munkásruhát viselő, kopaszodó, szakállas embert pillantottam meg, aki éppen újabb fahasábokat rakott a tűzre a kandalló mellett álló fonott kosárból. Nekünk háttal guggolt, de egyből felemelkedett, amikor megjelentünk. Az öregasszony láthatóan nem lepődött meg, én pedig gyorsan félreraktam ijedelmem. Hiszen csak nem gondolhattam, hogy ez a nő egyedül él! Bár nem beszélt az utóbbi évekről, botorság volt feltételezni, hogy teljesen magányos.

-Jó, hogy itt van, János! – A nő erélyes, telt hangja még engem is meglepett. – A kisasszony meglátogatott minket. Kérem, vegye elő a készletet, és főzzön nekünk egy teát!

A János nevű férfi, aki ezek szerint nem a férje volt, hanem valami segéd-féle lehetett, furcsa, régimódi meghajlással fogadta a parancsot, és hamarosan eltűnt a konyhában, ahonnan halk neszezés hallatszott. Furcsa, hideg érzéssel töltött el, amikor elmentünk mellette, de ez már tényleg csak túlfűtött fantáziám terméke lehetett.

A néni odavezetett a régi kanapéhoz, és leültetett egy karosszékre. Nagyon kényelmes ülés esett rajta, bár majdnem felpattantam, amikor megéreztem a nyikorgó rugókat a kopott szövet alatt. Hihetetlen szépség volt felhalmozva néhány négyzetméteren, de a nemtörődömség, vagy csupán a pénz hiánya miatt ez a csodálatos szeglete a világnak ugyanúgy magán hordta a múlandóság érintését, mint eddig bármi más, amit láthattam ebben a házban. A székek, a kanapé és a csodás asztal egyaránt vagyont érhetett valamikor, de mára csupán emléknek, bár valóban szép emléknek maradt meg.

A néni leült a másik székre, és fáradt, elégedett sóhajjal engedett egy kicsit feszes tartásán. Hamarosan megjelent János, aki egy egészen hihetetlen kocsin tolta a teáskészletet a kandalló mellé.

Egyik ámulatból a másikba estem. A csészék, az alátétek, a kanalak, a cukortartó, a teáskanna mind ezüstből voltak, kidolgozásuk neves mesteremberek szaktudását dicsérte. De nem térhettem magamhoz, mert János egy edényt vett le a kocsiról, vizet töltött belé, és egy igazi, régimódi teafőzőn kezdte forralni a vizet, a kandalló mellett!

-Köszönöm, János! Majd hívom, ha szükségem lesz magára!

Ha nem vonzott volna úgy ez a valótlan valóság, valószínűleg ekkor kezdtem volna fészkelődni a sok-sok idegen és bizarr élmény hatására. Így viszont csak ellazulva figyeltem, ölemben nyugtattam kezem, és mosolyogva hallgattam a történeteket, a nő szüntelen fecsegését, aki végül a forrásban levő víz füttyjelére feltápászkodott székéből, és a forró vizet átöntötte a míves kannába.

-Köszönöm, drágám – csacsogta fiatalosan, amikor leemeltem a fedőt a kannáról. – Látod, mennyi mindent magunknak kell intéznünk! Sehol nem találni manapság jó munkaerőt. Mindenki csak a pénzt követeli, de dolgozni… Azt aztán senki nem akar!

Szűrőt helyezett a csészéinkre. A teásdobozból néhány kanál teafüvet helyezett beléjük, majd rájuk tette a fedőket. Ültünk néhány percig, s én egy lélegzetvételnyi szünetben a függöny felé pillantottam. Meghökkenve vettem észre, mennyire elszaladt az idő. Odakint már a korai, őszi szürkület kezdett aláhullani, mint csendes lepel. Nem hittem volna, hogy a mesék közben órák teltek el a házban. Hiszen az udvart még meg sem néztük!

-Na, nézd csak! Hogy leszáll az este! Sötétedés után aztán nem illik egyedül kószálni, igaz-e? Mondd, drága Judit, nem maradnál itt éjszakára? Szívesen megvetek neked egy ágyat. Isten óvjon attól, hogy a népek a szájukra vegyenek egy kisasszonyt, aki kísérő nélkül sétál vidéken!

Csak egy pillanatra álltam meg a mozdulattal, ahogyan a teát kavargattam, majd tettem tovább a dolgom. Ám ebben a szörnyű pillanatban nagyon sok minden átfutott a fejemen, és darabokra tört előttem a színes, hihetetlen álom. Remegni kezdett a lábfejem. Fel sem mertem pillantani. Gyorsan nagyot kortyoltam a tűzforró teából, amely alaposan megégette a nyelvem.

Bemutatkoztam! És nem Judit a nevem!

-Nono! Vigyázz magadra, kedvesem! Nem illik habzsolni a forró italt! Édesanyád igazán megtaníthatott volna rá.

Kierőszakoltam magamból egy hazug mosolyt, majd egy drága kendőbe töröltem égő nyelvem. Közben vetettem egy pillantást a nőre. Ez az egy pillantásom viszont többel ajándékozott meg, mint remélni mertem.

Az öregasszony őszinte, baráti mosolyával és csillogó tekintetével.

Ám a szemében nem lelkesedés ragyogott, hanem valami teljesen más.

A többit már nem kellett hallanom ahhoz, hogy remegni kezdjek, mint a nyárfalevél.

-Egyébként hogy van drága édesanyád, az én szeretett nővérem? Nagyon régen láttam már. Igen üde virágszálat nevelt belőled. Még megvan a pilisi kúria? Imádok ott időzni! Azok a hegyek, a fák, a virágok… És az udvarlód? Nagyon jó ízlésed van, drága húgom! Node mindig is jól választottunk párt magunknak. Hogy is hívják? Mindig elfelejtem. Gróf Vejtehy Bálint, igaz? A Magyar Királyi Honvédség hadnagya… Igen szép jövő állhat előtte! Igen, az apja ott dolgozik a minisztériumban, Bethlen báró egyik barátja. Szép, nagyon szép…

És csak hallgattam, ahogyan beszélgetett magában, és belül zokogtam, és ittam a teát, aminek már nem éreztem az ízét szétégett nyelvemmel, és rettegtem, és legszívesebben kimondtam volna, hogy nem Judit a nevem, hogy téved, hogy nem az vagyok, akinek gondol, hogy az az ember már régen nem él, hogy már nincsen Magyar Királyi Honvédség negyven éve! De a félelem megbénította nyelvem, elapasztotta szavaim, és arra kényszerített, hogy tovább játsszam a játékot, most már kényszerből, az életemért, és tovább mosolyogtam, és belementem a beszélgetésbe, és minden inam remegett, és szívem ki akart szakadni a mellkasomból…

Hiszen ki tudta volna megmondani, mi lesz az öregasszony reakciója, ha szembesítem azzal, hogy amit álmodik, az nem a valóság? Ki tudná kiszámítani egy őrült, egy elmebeteg lépéseit? Mert most már tudtam, hogy a nő tényleg bolond, és minden, ami eddig történt, az ő szemében egy teljesen másik valóságban létezett, mint amiben én jártam!

És értettem azt is, hogy ő régóta Judithoz beszélt.

Az unokahúgához.

Elmondhatatlan rettegés vett rajtam erőt. Összezárva ültem valakivel, aki nem azért nem mesélt újabb eseményekről, mert szereti felemlegetni a régi időket, hanem azért, mert számára ott véget is ért az idő! Találkozásunk elején biztosan a két világ között lehetett éppen, de emlékeztethettem valakire, és a hosszú mese közben teljesen átlényegült valaki mássá, és átkerült egy régi időbe.

Tényleg grófnő volt. Egy bomlott elméjű, hazug világban élő asszony.

A felismerés következményei ráadásul úgy vágtak belém, mint egy rozsdás kés.

Alig tudtam elfojtani kétségbeesett zokogásom. Egy pillanaton múlott, hogy nem pattantam fel és nem rohantam ki üvöltve, feltépve az ajtót, át a kerten és a kutyák között. A ház igazi, fizikai súllyal zuhant a vállaimra, s én majdnem összeestem a teher alatt. A gyér fényben vibráló árnyékok most már gonosz szellemekként fenyegettek, a tűz ropogása szinte ordított a fülemben.

De mindig bátor voltam, ha bátorságom időnként botorsággal párosult is. Füllenteni pedig nagyon korán megtanultam. Így hazug mosolyt csaltam ajkaimra, udvariasan bólintottam, miközben szívem úgy verdesett, mintha ki akarna szabadulni a börtönéből.

-Köszönöm a meghívást, néném, de nem maradhatok.

Gyűlöltem hallani saját szavaim.

-Miért ne maradhatnál? – kérdezte könnyedén a nő. – Ha azt hiszed, hogy elengedlek egyedül kószálni, akkor nagyon tévedsz! Még a végén hírbe hoznak, és akkor mit mondok anyádnak?

Kétségbeesetten járt az eszem. Mi lesz, ha nem enged el? Valamit ki kell találnom! Izmaim görcsösen megfeszültek, ugrásra készen várakoztak, de nem engedtem a kétségbeesett késztetésnek. Attól sokkal jobban rettegtem.

-Nem kell aggódnod, néném! – válaszoltam a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal. – Bálint hamarosan értem jön, és ő fog hazakísérni. Megígérte, hogy kint fog várni rám…

Gyorsan az órámra pillantottam.

-Fél hétkor – fejeztem be a gondolatot.

Öt perc volt fél hétig.

A nő felvont szemöldökkel hallgatott, végül csalódott sóhajtással hanyatlott vissza a székbe.

-Nos jól van akkor! – szólalt meg, és én minden erőmet összeszedtem, hogy ne fújjak egy nagyot megkönnyebbülésemben. – Azért addig még megihatjuk a teát.

Minden másodperc egy kétségbeesett, mozdulatlan pillanat volt. Az idő oly lassan poroszkált előre, amit már nem akartam elhinni. Erővel fékeztem kezem remegését, mosolyogva csevegtem és köszöntem meg a vendéglátást, és közben lelkem pokoli táncot járt.

Kellett nekem belemenni a játékba!

Az este lassan ránk borult, és én csak attól remegtem, nehogy a bolond nő újabb akadályt gördítsen távozásom útjába.

Ugyanis nem tudtam, meddig leszek képes kitartani.

De nem tette. Pontosan három perc elteltével felállt, és én követtem a példáját. Átvágtunk a fogadószobán, és közben visszafogtam őrülten rohanó lábaim tempóját. A függönyök halkan susogtak, miközben elmentünk mellettük, s mintha egy régen volt zenekar halk melódiát játszott volna egy sarokban…

Odakint a sötétbe hajló szürkület szembántó homálya fogadott. Nagyot szippantottam a kesernyés levegőből, és orromat megcsapta a rothadás semmivel össze nem téveszthető illata. A szomorú, magányos növények helyét durva virágágyások, száraz gyom által felvert kertek, elvadult tisztások vették át. Valaha ragyogó és élettől duzzadó fák elszürkült, korhadó maradványai kapaszkodtak a földbe. Ágaik, mint megannyi kétségbeesett kéz, a haldoklástól mereven törtek az ég felé, gyökereik a földből félig kibújva vergődtek a terméketlen talajon. Ám most már nem tudom, hogy valóban ilyen volt-e a kert, vagy a látvány csupán görcsökben vergődő, megkínzott fantáziám egyik terméke lehetett.

Ez az egy pillanat elégnek bizonyult ebben a helyzetben ahhoz, hogy az elmúlás és a pusztulás megérintsen hideg ujjaival. Megborzongtam, és elkaptam tekintetem a haldoklás fájdalmasan szörnyűséges látképéről. Addig nem hittem volna, hogy valóban létezik a költők által megénekelt kertje a halálnak, amely kínzó sóhajával a látogató szívébe markol. És az volt a legszánalmasabb, hogy a csodás égbolt és a kellemes levegő sem volt képes felvidítani a lehangolt tájat. Inkább még jobban kiemelte a pusztulást, mintegy éles kontrasztot alkotott vele szemben, ahogyan a színes, lüktető élet kigúnyolta az elmúlás szürke mozdulatlanságát.

Hangos csattogás tört utat a fülemhez. Oldalra pillantva azt láttam, hogy János az udvaron fát hasogat egy tuskón. Alakját egy hátsó épületből sugárzó gyenge fény világította meg. Érzékelve kilépésünket felemelkedett, és összetört, alig élő öntudatom ezt a képet szörnyűséges ellenségnek fogta fel. Mellettem egy őrült, a múltban élő nő, aki csak néha tud kilépni az álmaiból, és ott áll egy hallgatag, furcsa alak, kezében baltával…

Most már alig tudtam elfojtani remegésem. Kezemmel intettem Jánosnak, aki mosolyogva biccentett, és közben olyan furcsán villogott a szeme… Vagy csak a fény játszott vele?

A nő egészen a kapuig kísért. Nem csatlakozott hozzá a kedves kutyusok csaholó kórusa, így rettegő magányomat csupán egy bomlott elméjű asszonnyal oszthattam meg, miközben folyamatosan füleltem, azt várva, mikor hallom meg a furcsa és néma János nehéz lépteit a kavicsos sétányon.

-Nahát! Késik ez a fiatalember?

Az öregasszony éles hangja késként hasított bele elsötétülő elmémbe. Ne! Csak ezt ne! Ezt elfelejtettem! Mi lesz ebből, ha nem találok ki valami okosat?

-Ne aggódj, néném! – kacagtam hazugul, és rátettem a karjára a kezem, pedig most már minden porcikám iszonyodott az érintésétől. – Biztosan felém igyekszik a sétányon. Elindulok… Úgyis találkozni fogunk. Sokszor játsszuk ezt. Sokkal romantikusabb, mint a várakozás… Hiszen érted…

Reméltem, hogy a nő nem fogja észrevenni, mint vékonyodik el a hangom. A teljes hisztéria határára jutottam. A szabadságtól egy lépésnyire kellett jól hazudnom egy őrültnek! A sötétben álltunk, kint az óriási fák, a fekete burokként érkező éj, a hosszú út hazáig, át a vidéken…

-De vigyázz magadra! – szólt komolyan a nő. – Nehogy bármi bajod essen!

-Nem fog.

A kapu lassan nyílt ki, és a lelkem megugrott az örömtől. Mégsem rohanhattam el, és ez volt a legszörnyűbb. Magamra kényszerített szerepemet játszottam tovább, bár lelkem kínlódva zokogott. Magamban már százszor elátkoztam a pillanatot, amikor először belementem a játékba! Lassan kiléptem, megfordultam és megköszöntem a vendéglátást.

-Óh, szívesen, drágám! – mosolygott a nő. – Üdvözlöm édesanyádat. És látogass meg máskor is! Lassan telnek a magány napjai…

Elszoruló szívvel bólintottam. Már nem tudtam beszélni, és nem csupán rettegésem volt az oka. Itt, a szabadság kapujában, egy lépésre az örömtől, az élettől, a lüktető valóságtól már tudtam sajnálni a nénit. Tekintetében halvány, alig élő múlt lakozott, óriási, de hitetlen vágyakozás valami után, ami soha többé nem fog eljönni. Szánalommal és rettegéssel vegyes undor lakozott a szívemben, amikor elindultam a sötét óriások között.

Néhány lépés után még visszanéztem, és láttam, hogy a nő ott áll a kapuban, pulóverét összefogja a mellkasán, és mozdulatlanul néz utánam.

Ekkor szakadt el bennem az utolsó kötél is. Lábaim megindultak, egyre gyorsabb tempót diktáltak, és én most már szabadjára engedhettem félelmeim. Lassú könnyek árja tört ki a szememből, egyre jobban zihálva siettem a susogó fák övezte sötét folyosón, míg végül nem bírtam tovább.

Rohanni kezdtem.

Lelkem szaggatottan üvöltött, és én bőgve, minden sejtemben reszketve menekültem a rám telepedő éjszakában. A fák, amik korábban rejtelmes titkokról suttogtak, most rettenetes élményeket meséltek nekem. Árnyékuk oszlopként meredt ki a földből, amint a sápadt Hold ezüstös csóvája áttörte magát a sűrű faleveleken. Egy őrült látomásban futottam, el innen, el az őrületnek eme pusztuló honából, ahol megfagyott az idő, és a remény már régen átadta magát a feladásnak.

Elmémbe beleégett kép kísérte menekülésem, ahogyan az öregasszony rezzenéstelen arccal néz utánam a kapuból.

És én még tiszteltem őt! A hideg is kirázott. Még hogy rendíthetetlen oszlop! Még hogy nem adta fel! Óh, én bolond!

Évtizedekkel ezelőtt feladta!

A sötét ösvény a pokolba vezető kapu volt. A saját mélységeimbe vezető út, amin végigmehettem volna. De én akkor sírva, kétségbeesetten dobogó szívvel, saját látomásomba belefeledkezve törtem át a fák tömegén, hogy megmeneküljek attól a szörnyű, hazug végtől, amely rám várt.

Belső vihar cibálta megtépázott lelkem. Most nem tudtam nevetni a kutyák ugatásán. Szörnyű, lidércnyomásos csaholás kísérte menekülésem, és a láncok csörgése iszonyatos szimfóniát játszott megviselt idegeimen. Botladozva másztam meg az éj sötétjébe süllyedt dombokat, amik most egy-egy akadályként tornyosultak előttem, és elfedték előlem az otthon, az igazi emberi világ ragyogását, meleg, hívogató mosolyát. Többször sírva estem el, kemény göröngyök horzsolták le a bőröm, szúrós gyomokba tenyereltem bele, de én egyből felpattantam és másztam tovább. Fekete világ vett körül, könnyes szemem előtt nem bontakozott ki a korábban megvetett út, a kedves rétek, a virágok. A nagyvilág sötétbe burkolózott, s ugyanígy elmémre is fekete köd telepedett, mit úgy vittem magammal, mint Krisztus a keresztjét.

Rettenetes volt az őrült rohanás. És nem a nő, nem János, nem a kopott, rothadó leheletű, ódon ház elől futottam, hanem saját magam elől. Mert abban a pillanatban, amikor megláttam az őrület csillogását a grófnő szemében, akkor széttört az illúzió, amit magamban felépítettem egy csodálatos világról, és megláttam a mögötte lakozó rettenetet. A hazugságok mögött ólálkodó igazságot, mely mindig ragyog, mely mindig ott van, ám amely sokszor képtelen áttörni a valótlanság sűrű, fekete függönyén.

Megláttam a saját jövőmet.

A hazug, múltba vetemedett jelent, mely az elmúlt hetekben egyre fojtóbb hurokként telepedett a nyakamra. Az önfeladás, a hiábavalóság kínzó ürességét, mitől értelmét veszti a jelen. Amiben szürkévé fakulnak a színpompás álmok, s amely megöli a holnapot. Megláttam, hová vezet az út, amin lépkedtem, és én borzongva, mégis óriási megkönnyebbüléssel fordítottam el róla a szemem, és nem hagytam, hogy továbbra is hipnotikus erővel irányítsa lépteim.

Önkéntelenül is felkiáltottam, amikor a vak sötétben felértem egy domb tetejére, és alattam kibontakozott Zigivár korábban megvetett, átkozott sugárözöne. Ez a mesterséges fény most gyógyító balzsamként hatott lelkemre, s áldott kézként simogatta szívem. A pokoli éjben megjelent a fények által megvilágított város a maga kanyargós, keskeny utcáival, sugárzó életével. Úgy terpeszkedett a láthatatlan völgyben, mint az igazság világítótornya az elme sötét útvesztőjében.

Megkönnyebbülve, ruganyosabbá váló léptekkel ereszkedtem alá, és tekintetem nem vettem le a boldogságot, a valódi életet kínáló képről. A délután lassan múlttá változott, és emlékképként raktározódott el a fejemben. Egy olyan élménnyé formálódott, amit később már képes voltam megköszönni.

Mert rájöttem, hogy a nő belebolondult egy régi valóságba, amelyet csúnyán széttört a második világháború őrülete. Nem tudott, mert nem akart alkalmazkodni az új kihívásokhoz, továbblépni az életben. Inkább ragaszkodott egy halott világhoz, és elmenekült a valóság elől. Egy halott világ élő tagja volt, de már régen nem élt… Fizikailag igen. Azonban lehetett anyagcseréje, doboghatott a szíve és lehettek szavai, de a gondolatai és az álmai megvetemedtek egy régi napon, amiből képtelen volt kimozdulni.

Akkor ölte meg magát.

A hiábavalóság, a reménytelenség, az élő halál aurája vette körül őt és mindent, amivel érintkezett.

Egy hibája vált a tragédiájává. Az, hogy feladta.

Mégis ő volt az, aki önkéntelenül is segített nekem abban, hogy változtassak az életemen. Ő volt az, akinek az emléke arra késztetett, hogy vállaljam a vágyaim és munkát keressek. Ő volt az, akire gondolva néhány hónappal később végül beadtam a válópert, és hazaköltöztem a szüleimhez. Elhatároztam, hogy új életet kezdek ott, ahol én akarom. Ő volt az, aki megtanított arra, hogy az önfeladás hová vezet, és hogy mindig menni kell tovább. Mert csak rajtam múlik, mit hiszek, mit merek meglátni, és az is rajtam múlik, hogy megyek tovább, vagy feladom az életem. Mert előző életemben a kiüresedés, a magány, a fáradt hétköznapok tompa szürkesége és a hiábavaló álmok fájdalma várt rám. S ezek az álmok előbb-utóbb annyira fájtak volna, hogy kettészakadok, s minél távolabbra kerül egymástól a valóság és az álom, annál boldogtalanabbá válok, és annál kevesebb értelme lesz az életemnek.

Az a könnyebbik út. A feladás.

Könnyebb elbújni a hazugságokban, mint megteremteni a boldogságot a valóságban. Könnyebb hibáztatni, mint vállalni a saját felelősségünket. Könnyebb elbújni, mint a világ elé állva azt mondani: Itt vagyok! Ezt akarom! Én vagyok az! Mert tudom, hogy jobbnak tűnik az, ha nem látnak. Jobbnak tűnik, ha nem hallanak. Könnyebb úgy, ha nincs probléma, akkor nem kell vele szembenézni. Akkor nem kell megoldani.

Élni nem könnyű. Nagy bátorság kell hozzá.

Feladni ellenben pokolian egyszerű.

Csak egy döntés kell hozzá, hogy nem csinálom tovább.

Ma nagyon köszönöm az életemnek, hogy megajándékozott ezzel az élménnyel. És azt tudom mondani sok-sok év után, hogy a bolond nő élete mégsem volt hiábavaló. Hiszen segített egy ismeretlen, fiatal lánynak, aki előtt még ott volt az egész élete! Segített neki abban, hogy meglássa egy útnak a végét… Egy olyan út végét, amely nagyon vonzó lehet, de kiüresedésbe és magányba torkollik.

Azóta is bátor vagyok. Megtanultam bátran kiállni magam mellett.

Azóta is hazudok, ha úgy érzem, hogy szükség van rá.

De magammal igyekszem őszinte lenni. És soha nem feladni.

A nénire pedig őszinte hálával gondolok, amiért nekem adta azt az egyetlen ajándékot, amit adhatott.

Egy lehetséges jövőt.

Amit én, azóta tudom, nem fogok választani soha.