Találkozás Halállal - Novella

Emlékeztem a csikorgó kerék fülrepesztő hangjára. Rémlett valami megemészthetetlen félelem, a tudat, hogy nincsen tovább. Orromban éreztem a meleg vér semmivel össze nem téveszthető illatát, hallottam a csontok recsegését, sőt, halványan eszembe ötlött, hogy rémült arcokat látok, és a szájak ijedt kiáltásra nyílnak. Nem volt semmi más, csak a fájdalom egy rövidke, ám furcsa módon mégis végtelen pillanatig. Azután az üresség.

Majd körülnéztem. Az utcán álltam, ám egy percig tétován bámultam körül, keresve valami kapaszkodót a valósághoz. Nagyon lassan tisztult ki a fejem, és jutott eszembe, ki is vagyok és hol állok. Amint minden összeállt, hirtelen ugrottam egyet, mert tudtam, hogy ugranom kell, így sikerült kikerülnöm az autót, amely azzal fenyegetett, hogy elcsap. Átrohantam az úttesten, fülemben dörömbölt a vér, hallottam szaggatott lélegzetem. Hirtelen izzadtam le, mint mindig, ha veszélybe kerültem. Az élet szaga lengett körül, az illat, amely tudatosítja velem, hogy még létezem.

Miután kifújtam magam visszanéztem, hogy lássam, ki volt az az állat, aki akkor akart megölni, amikor a zöldön mentem át. Láttam a fehér járgányt, éppen a zebra közepén állt meg. Nem sok hiányzott. Vártam, mikor ugat ki a sofőr, vagy mikor száll ki, hogy megkérdezze, hogy vagyok? Ám semmi nem mozdult. Csak ekkor vettem észre a vért a motorháztetőn és a betört szélvédőn.

Hirtelen megfagyott bennem a vér. A vér nem véletlenül került oda, és nem véletlenül szakadt le az ütköző sem az autó elejéről. Levegő után kapkodva tekintettem körbe, hogy magyarázatot találjak a ki nem mondott kérdésre. Most tűnt csak fel, hogy senki nincs az utcán, egyetlen autót sem látok ezen kívül, pedig tisztán emlékeztem, hogy vasárnap van, sokan mennek a piacra, teli vannak az utak, a nap szépen süt és kellemes szél simogatja bőröm. Szerettem ilyen időben sétálni és elmerengeni az élet dolgain.

Ahogy a tekintetem végigszánkázott a környezetemen megláttam valamit, amitől felállt a tarkómon a szőr. A kocsi előtt pár méterrel egy kifacsart emberi test hevert.

Valami megmagyarázhatatlan erő kényszerítette lebénult tudatomat, hogy elindítsa a lábaimat, és odagyalogoljak az aszfalton fekvő roncshoz. Közben halványan érzékeltem, hogy nem fúj a szellő, nem érzem a Nap sugarait, hogy szinte mellbevágó a csend. Igazából semmit nem hallottam önnön szívverésemen és zihálásomon kívül.

A test az enyém volt, ezt felismertem a ruhákról, pedig még nem értem mellé. Lassan bontakozott ki előttem a véres, összeszaggatott ruha, az elképzelhetetlen pózban, ernyedten heverő végtagok egyvelege, a kisebb vértócsa és a vérrel pettyezett haj. Az arcom a felismerhetetlenségig összezúzódótt, egy merő vér volt, szemem a halottak kifejezéstelen tekintetével meredt egy repedésre a felforrósodott úttesten. – Az agyam szétrobbanni készült, gőzmozdonyként kezdett zakatolni, és szét akarta repeszteni a koponyámat. Megszédültem, a világ elhomályosult. Letarolt a hányinger, de nem kellett öklendeznem, csak felfordult bennem valami. Reszketni kezdtem, kivert a hideg veríték, be kellet csuknom a szemem, hogy ne forogjon a világ.

Emlékeztem a csikorgó kerék fülrepesztő hangjára. Rémlett valami megemészthetetlen félelem, a tudat, hogy nincsen tovább. Orromban éreztem a meleg vér semmivel össze nem téveszthető illatát, hallottam a csontok recsegését, sőt, halványan eszembe ötlött, hogy rémült arcokat látok, és a szájak ijedt kiáltásra nyílnak… Felkiáltottam és felpattantak a szemeim. Immár birtokomban volt az a pillanat, amikor felmérem a közelgő veszélyt, miközben caplatok át az úttesten. Hallottam a kiáltásokat, a sikolyokat, és izmaim megfeszültek, felkészítve testemet az ugrásra. Nem tudatos mozdulat volt, az életösztön munkált bennem.

Ekkor jöttem rá, hogy nem tudtam elugrani.

Meghaltam.

A felismerés késként hasított belém, és más megvilágításba helyezett mindent. Kínomban és bizonytalanságomban csak tébláboltam, saját hullámat néztem, és egyszerre csak annyira bizarrnak tűnt az egész helyzet, hogy ajkaim önkéntelenül is torz vigyorra görbültek. Végignéztem magamon, és mindenem épnek tűnt: bőröm, a ruhám, még a lábam is csúszott a szandálban, ahogyan lépdeltem benne. Eszembe jutott, hogy mintha hallottam volna már a tudat azon képességéről, hogy úgy őrzi meg a test emlékét, amint a veszteség előtt volt.

Lassan felülkerekedtem a furcsa érzésen, és ismét körülnéztem. Ez a halál? És egyből beugrott egy gondolat, ami a kereső elme csodálkozása volt a fölött, hogy lám, mégsem ér véget a létezés a test pusztulásával! Fájdalmam és a belső kín megszűnt a kíváncsiság miatt, amit az új helyzet teremtett. Tehát most alkalmam nyílik arra, hogy…

-Várjunk csak azokkal a gondolatokkal!

Mintha villám csapott volna belém, úgy rándultam össze. A totális csend függönye szakadt szét a könnyedén odavetett mondat miatt, és az elmúlás nyugalmát felváltotta az ismételt borzongás.

Egy alak közeledett felém az úttest közepén. Mintha a semmiből lépett volna elő, hiszen nem sokkal ezelőtt még híre sem volt, most pedig csupán méterek választottak el tőle. Egy, a huszas éveiben járó fiatalember volt, ruganyos léptű, egyenes tartású. Egész lénye valami végtelen flegmaságot, könnyedséget sugallt, de tehette ezt a modern napszemüveg – ami feltűnően jól ment markáns arcához -, valamint a kezében tartott cigaretta, amiből néha szívott egy slukkot. Színpompás, kigombolt inget viselt, tépett bermudája alatt barnára sült lábak cipelték testét, lábfeje egyszerű papucsban pihent. Soha nem láttam még, bár emlékeztetett a barátaimra, és egy kicsit még rám is, amit furcsállottam.

Megállt tőlem pár lépésnyire és elpöccintette a cigarettáját. Majd zsebre dugta kezeit, és bámulni kezdett, amitől zavarni kezdett, hogy nem látom a szemeit. Végül elmosolyodott, és rám köszönt.

-Szervusz! Tehát találkoztunk!

Hangja erőt és magabiztosságot sugallt. Abszolút nyugodt viselkedése engem teljesen merevvé tett, éreztem, hogy görcsösen megfeszülnek az izmaim. Nem értettem az okát. Talán az zavarhatott meg, hogy halálomban találkoztam valakivel. Ő is halott lehet?

-Óh, nem! – válaszolt ki nem mondott kérdésemre, ami nem tette a viszonyunkat elviselhetőbbé. – Nem halott vagyok, de nem is lehetnék. Ez a te halálod, nekem semmi közöm hozzá.

Folyamatosan mosolygott, miközben beszélt, elképzelhető, hogy a feszültség oldása miatt, de engem az utóbbi percek sokkoltak. Éreztem, hogy valami jeges borzongás kúszik végig a gerincem mentén, és valahol tudtam, hogy ha eléri a fejemet, akkor üvölteni fogok…

-Lélegezz mélyeket! – tanácsolta. – Nem kell aggódni. Nem te vagy az első, aki így reagál rám.

Végül a hangja lehetett, esetleg maga a lénye, ami arra késztetett, hogy kövessem az utasításait. Behunytam a szemem, és a légzésemre koncentráltam. Nagyon lassan nyugtattam le magam, a szívem pedig úgy dörömbölt, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Mégis igaza lett, mert nemcsak uraltam végre magam, de a kis idő, amíg másra koncentráltam, tisztázott egy-két dolgot. Felfogtam, hogy halott vagyok, és találkoztam valakivel… Vagy csak álmodom?

-Nos, ha álmodsz, akkor nem lennék a helyedben – szólalt meg ismét. – Bár egy pszichológus biztosan ki tudná elemezni, miért történnek ilyen dolgok a tudattalan tartományodban, meg kell nyugtassalak: nem álmodsz. Ez van!

Kinyitottam a szemem. A táj nem változott, pedig titkon reménykedtem benne. Visszapörgettem az utóbbi napomat, sőt, a tegnapit is, de mindenre tisztán emlékeztem, semmi törést nem fedeztem föl benne, ami pedig arra utalt volna, hogy nem vagyok ébren. Ő ott állt továbbra is előttem, és mosolygott.

-Szeretnélek megkérni arra, hogy társalogjunk – szólalt meg ismét. – Reagálhatok a gondolataidra is, de úgy elég egyoldalú lesz a beszélgetés. Gondolatokat is közölhetnénk egymással, de ember vagy, a szavak valahogy jobban illenek a magadfajtához.

Volt egy gondolatom, ami szinte már perverzitásnak tűnt. Ahogyan hallgattam őt és figyeltem a viselkedését, a hanghordozását, a mozdulatait, úgy tűnt, hogy valahonnan már nagyon régen ismerem – pedig tudtam, hogy még soha nem találkoztam vele. Egy kicsit olyan volt, mintha én lennék, pedig ez nem volt lehetséges, mégis…

Levette a napszemüvegét és az inge zsebére akasztotta. Végre megláttam a szemét. Fekete volt, mint a legmélyebb sötétség, és így az alak sokkal öregebbnek tűnt, mint amit a hangja és az alakja után mondtam volna. Tekintete szinte mágnesként vonzott, és mély gondolatok, nagy bölcsesség lenyomatát láttam benne. Majd olyan hirtelen szűnt meg a vonzás, hogy szinte megszédültem belé. De nem engedett, hanem szinte előre hajolt, úgy kérdezte meg, mosolyogva, szinte hipnotizálva.

-Érdekel? Jó úton jársz, de kérdezd meg!

Ahogyan felvette ismét a flegma tartását, úgy éreztem, mintha kidugult volna a fülem, és nagyon mély vízből bukkantam volna a felszínre.

-Ki vagy te? – nyöszörögtem ki a szavakat, mintha úgy kellett volna erőszakot tenni magamon. Mégis, a kíváncsiság, ami olyan sokszor vezetett már érdekes lelki ösvényekre, ismét átlendített a nehezén. Most már tényleg érdekelt, ki lehet ez a figura, és mi történhet velem?

-Örülök, hogy bekapcsolódtál a beszélgetésbe – válaszolta. – De szerintem te már tudod, hogy ki vagyok. Én ismerlek téged – te is engem.

Első érzelmem a harag volt, amiért kikerülte a kérdést, de szinte kérlelő tekintete arra ösztönzött, hogy elgondolkozzam. Tehát ismerem, induljunk ki ebből. Ha halott vagyok (ez a gondolat egyre kevésbé zavart), akkor ember nem lehet, de ez valahogy egyértelműnek tűnt. Nem másik lélek, mint én, ezt már az elején elmondta. Hogy is szólt? Ez a te halálod, semmi közöm hozzá. Ez az én halálom? Ki lehet? Akaratlanul is mosolyogni kezdtem a lehetőségen, hiszen nem úgy nézett ki, mint egy…

-Angyal? – kérdezte, majd felkacagott, úgy igazán, jókedvében. – Nem, nem vagyok angyal. Még csak az hiányzik! – tette hozzá tettetett felháborodással, ami bennem is oldott egy kicsit a helyzet jellegéből adódó feszültségen. – De jó úton jársz! Keress tovább!

A szavaiból áradó szuggesztív erő nem engedte, hogy ne járjam végig az utat. Nem angyal, nem ember, nem is kóbor lélek. Azt nem tudtam elképzelni, hogy valami ártó szándékú lény lenne… Soha nem is hittem az ilyesmik létezésében.

-Erről van szó! – csillant meg a szeme.

Megéreztem inkább, mint felfogtam, mit akart ezzel közölni. Ezek szerint abban kell gondolkoznom, minek a létezését tudtam elképzelni? Hát, mostanában elég sokat romboltam belső világomban, nem is tudom, maradt-e még valami… Maradt-e valami isten létezésének lehetőségén kívül?

-Segítek – sóhajtott, és csalódottan megcsóválta a fejét. – Mi történt most veled?

-Hát… meghaltam… - nyögtem ki. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz.

-Meghaltál. Akkor ki lehetek? – és felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel állt, még a karjait is széttárta egy teátrális mozdulattal.

Nagyon lassan esett le, de amikor leért, óriásit koppant, szinte hallottam a fejemben. Elképzeltem magam, ahogyan lassan leesik az állam, kidülled a szemem, és fagyott arccal bambulok az előttem álló alakra.

-Vigyázz, még úgy jársz, mint Lót felesége – vetette oda flegmán, miközben a zsebéből elővett egy doboz cigarettát. Félig kihúzott egy szálat, és felém nyújtotta. – Kérsz egyet?

De én csak bámultam rá, teljesen kiüresedett szemmel. A mozdulatlan világ, ha lehet ilyet mondani, lelassult, csak a laza, színes ruhákat viselő figurát láttam magam előtt, aki cigarettával kínál, folyamatosan mosolyog, és azt állítja, hogy ő a halál!

-Nem „a” halál… Halál, hogy pontosítsak.

-Ez… ez nem lehet… - Némaságom megtörése nem sikerült igazán katartikusra. Úgy éreztem, a világ valami kegyetlen tréfát játszik velem, amiből nem tudok kiszállni. Szerettem a szerepjátékot, de élőben belecsöppenni nem volt annyira élvezetes. Mozdulatlanságom mégis megtört, tétován nyúltam a cigiért, és leizzadva, remegő kezekkel helyeztem be a számba. Erre ő is kivette egyet, majd elkezdte tapogatni a zsebeit.

-Van tüzed? – kérdezte, miközben a nikotinrúd fura mozgáskombinációt mutatott be az ajkai között. – Valahol elhagytam.

Rutinszerű mozdulattal vettem elő az öngyújtómat és kínáltam meg a tüzemmel a halált… vagyis Halált. Ő fejbólintással köszönte meg, majd meggyújtottam a sajátomat is. Az első slukk végigmart és kellemes bódulattal töltött el, ettől kicsit magamhoz tértem. És még mindig ott állt előttem.

-Miért vagy ennyire kiakadva?

-Nem… Nem így képzeltelek el…

-Nem-e? – kérdezte nagy hangsúllyal, majd felkacagott. – Pont ez a lényeg! Te így képzeltél el, ezért jelenek meg ebben az alakban. Bevallom, unom már a fekete köpenyt és a kaszát, vagy esetleg a rosszindulatú fenevadat, aki gonoszul és orvul elragadja a szerencsétleneket. Azt hiszem, meg kell köszönnöm, hogy egy kis változással ajándékoztál meg. Teljesen fel vagyok dobva!

Azt hiszem, viszonylag ép elmém ekkor érte el azt az állapotot, amikor megbomlással fenyegetett. Kicsit sok volt hallgatni Halál panaszait a megjelenési formák egyhangúságáról, miközben a cigijét szívtam a saját hullám mellett állva. Lehunytam szempilláim és arra koncentráltam, hogy ha ez álom, akkor most ébredjek fel. Nem történt semmi. Kénytelen voltam végül azt a következtetést levonni, hogy megbolondultam.

-Íme, a racionális elme önmaga fogja lett! – zökkentett ki Halál az önsajnálatból. – Meghaltál és kész. Mit kell ezen annyit forogni? Látod, ezt nem csípem én bennetek. A fene nagy tudományosságban és önelemzésben odáig jutottatok, hogy inkább kételkedtek az ép elmétekben, mint hogy hinnétek az ösztöneiteknek. Régebben könnyű dolgom volt: találkoztam veletek, volt, aki sírt, mások inkább örültek nekem, de manapság perceket kell eltöltenem azzal, hogy meggyőzzelek titeket a saját halálotokról. Hajaj! – sóhajtott, és szomorúan megcsóválta a fejét.

Volt valami meghatározhatatlanul komikus az előadásmódjában. Felpillantott, megcsillant a szeme, majd elnevette magát, kivillantva erős, fehér fogait.

-De ha gondolod, átváltozhatok „a halállá” – dörmögte az utolsó szavakat -, ha neked annyira bejön a fekete szín, a csontkollekció a vigyorgó koponyával és az aratóeszköz. Bár tudom, hogy gyűlöld a paraszti munkát, így inkább megkíméllek ettől.

-Köszönöm – bólintottam révetegen, majd rádöbbenve, mit mondtam, kitört belőlem a nevetés. Halál csatlakozott hozzám, zengő kacajunk megtörte a csöndet, szinte pattogott a falak között és messzire szállt. Én egyre jobban belelovalltam magam, minden feszültség kitört belőlem, míg a végén már hétrét görnyedve visítottam és kapkodtam levegő után. – Végül azonban a legszebb dolgok is véget érnek, így a könnyeimet törölve tértem magamhoz, felkuncogva még egyszer-kétszer. Végül is, sírhattam is volna, ugyanoda jutottam volna el. Megnyugodtam.

-Tehát eljöttél értem – mondtam mosolyogva, és parolára nyújtottam kezem. Ám ekkor megdöbbentő dolog történt: Halál a háta mögé dugta jobbját, és fagyos arckifejezést öltött. Hirtelen jött megkönnyebbülésem a gondolat gyorsaságával illant el.

-Nem fogok kezet veled, mert akkor meghalsz.

Komolyan kiejtett szavai a lelkemig értek el. Összezavarodtam.

-De hát… már halott vagyok… - Remegő hangom volt tanúja hirtelen jött bizonytalanságomnak. Eddig az elmúlást próbáltam feldolgozni, most pedig kiderül, hogy még élek?

-Még nem haltál meg – jött a fagyos válasz, majd eldobta félig szívott cigarettáját, de kezét ismét elrejtette a teste mögé. – Ez a halál ideje: a hosszúra nyúlt pillanat lét és nemlét között. Ha kezet fogsz velem, akkor lesz vége. Nem hallottad még a kifejezést, hogy kezet nyújt a halálnak?

Lassan leengedtem a karomat. A tudat, hogy még nem haltam meg, erővel töltött meg, ám ismét bizarrá avanzsálta az amúgy is abszurd szituációt. Homályos gondolat hullámzott végig lelkemen: még meghalni sem lehet könnyen?

-Bizony, még az elmúlás is olyan, mint az életetek. Minden pillanatáért meg kell küzdeni. Nem tettétek könnyűvé a dolgotokat. De az enyémet sem.

Szavai végén vártam a szinte elkerülhetetlen mosolyt, hátha levakarja a hideg maszkot az arcáról, de csalódnom kellett. Így „halálos” komolysággal kimondott gondolatai még riasztóbbnak tűntek.

-A másik dolog pedig, amit mindenki eljátszik velem, de már kezd a nem létező idegeimre menni, a mérhetetlen önbizalmatok. – Szinte martak a szavai. – „Eljött értem a halál.” Mintha egész létezésemet azzal kellene eltöltenem, hogy utánatok rohangálok, mint a mérgezett egér! Mit gondoltok, kik vagytok ti? Először kapálóztok, és alig bírjátok elviselni a tényt, hogy vége az életeteknek, azután meg úgy gondoljátok, hogy értetek jöttem, hogy csak értetek vagyok. Mi ez a baromság? Reméltem, hogy te más vagy, mint a többiek. Csalódtam benned.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Igaz, hogy utolsó szavai inkább voltak egy sértett gyermeké, de fájdalma komoly volt, keserű hangjával nem tudta palástolni. A durcás gyermek gondolat és rideg arckifejezése majdnem nevetésre késztetett, de eszembe jutott, hogy olvas a gondolataimban. Megpróbáltam szépíteni a hangulaton, de nem csak ezért: tényleg nem akartam megbántani. Annyira kedves volt velem! (És még azt a márkát is szívta, amit én!)

-Nézd, én… nem akartalak megbántani. Nem is úgy gondoltam – s ez igaz is volt -, csak… annyira benne van a köztudatban ez a kifejezés. Tudod, hogy én máshogyan állok hozzád…

Sóhajtott.

-Igazad van – mondta halkan. – Tudom, hiszen belőled vagyok, csak ez az emberi arrogancia mindig megvisel. De hagyjuk! Végül is nem illik hozzám, hogy úgy viselkedjek, mint egy óvodás, nem igaz? – És rám kacsintott. Örültem, hogy visszatért, de meg is könnyebbültem.

Kerestem a szavakat, de megelőzött.

-Egészen egyszerűen találkoztunk – mondta. – Ez a pillanat a kettőnké, amint mondtam már, a lét és nemlét közötti állapot.

-Akkor miért erősködtél, hogy meghaltam? – kérdeztem tettetett haraggal.

-Mennyivel lett volna egyszerűbb a dolgod, ha nekiállok egy filozófiai eszmefuttatásnak a köztes állapotról akkor, amikor éppen a saját halálodat próbálod felfogni? Szerintem csak összezavarodtál volna. Így sokkal egyszerűbb. És azt már régen észrevettem, hogy az emberek jobban örülnek az élet lehetősége utolsó szalmaszálának az elmúlás gondolatának elfogadása után. Olyan, mintha visszakapnátok valamit, amit elvesztettetek… Vagy pedig amiről azt gondoljátok, hogy elvették tőletek. És általában én vagyok a bűnös.

Igazat kellett adnom neki. Egész eszmefuttatása logikusnak tűnt.

Egy gondolat azonban ott motoszkált a fejemben.

-Mondd csak, miért nem fogsz velem kezet? Úgy értem mégiscsak te vagy a… te vagy Halál, és te… kísérsz át valahová, vagy csupán a te kézfogásod jelenti a véget. Szóval miért nem teszed meg?

Éreztem, hogy hosszúra nyúlt kérdésem elég sutára sikeredett, de olyan témába nyúltam bele, amit igazából nem tudtam megfogalmazni, megbántani pedig még egyszer nem akartam.

-Jól van, jól van, nem kell aggódni – húzta vigyorra a száját. Tekintetében furcsa melegség villant. – Értékelem az igyekezetedet. Hidd el, nem sokan viselkednek velem így a félelem leghalványabb szikrája nélkül. De a kérdésedre válaszolva: azért húzom ki ezt a pillanatot, mert szeretnék végre valakivel beszélgetni. Te már közeli ismeretség nélkül sem gondoltál úgy rám, mint valami rosszra, bár azért volt benned valami félelem, de tudom, hogy az másból fakad. Egészen egyszerűen gondolatokat akarok veled cserélni, mielőtt véget ér az életed. Persze, nem erőszakoskodom. Ha azt akarod, hogy elváljunk, akkor csak szólj! – És most ő nyújtotta előre a kezét.

Elgondolkodtam. Most véget vethetek az egésznek, nem húznám tovább ezt a fél-létezést. De elég gyorsan felülkerekedett rajtam kíváncsiságom, és nem fogadtam el a véget jelentő kézfogást. Hiszen mikor adódik még egyszer lehetőség arra, hogy beszélgessek Halállal? Megcsóváltam a fejem.

Elégedetten vigyorodott el.

-Ezt vártam, megvallom őszintén – szólt. – Még az utolsó pillanatban is tanulni akarsz, az utolsó lélegzetvételen túl is kíváncsi vagy. Bárcsak lenne több belőletek! Annyira kevesen vagytok! Sokan vissza akarnak menni, hiába nem lehet, mások pedig menekülnek előre. De te nem! Te kitartod az utolsó pillanatot.

Megvontam a vállam, próbáltam flegmának tűnni.

-Most már nem mindegy? – vetettem oda a szavakat. Halál felnevetett és a vállamra csapott.

-Ez a beszéd! – kiáltott fel és újra elővette a doboz cigit. Furcsállottam, mert újra tele volt. Ugyanakkor megráztam a fejem, hiszen most dobtam el a csikket.

-Ugyan már! – szólt, és már húzta is elő a kis rudakat. – Mitől félsz? Tüdőráktól? – Félszegen elmosolyodtam, és elfogadtam a cigarettát. Miközben megkínáltam tűzzel, még odavetette. - Terülj-terülj, cigis doboz!

Csöndben szívtuk a cigit. Gondolataimba mélyedve figyeltem Halál arcát, miközben ő apró füstkarikákat küldött az ég felé, talán abban a hiú ábrándban, hogy elérnek odáig. Most, hogy túl voltunk a nehezén (legalábbis úgy éreztem), és itt volt a lehetőség, hogy kérdezzek, nem jutott eszembe semmi. Máskor is jártam már így. Mit is kérdezhetnék… Haláltól?

Biztatóan rám mosolygott.

-Ki vagy te? – szólaltam meg végül. – De nem a neved érdekel, azt tudom. Mi a lényed? Mi a feladatod? Miért vagy itt? – És amikor kifutottak számból a formát öltött gondolatok rádöbbentem, hogy a legjobb kérdést tettem fel.

Ki vagy, Halál?

-Én vagyok a kapocs a lét és a nemlét között. – Hangja mélyen zengett. Beszéd közben fekete szeme foglya lettem, éreztem, hogy nem csak a szájával beszél hozzám. – Én vagyok az ajtó, amin keresztül kiléptek az emberi létezésből. Nem vagyok más, mint az emberi psziché egy kivetült darabja, amely megszemélyesült, mint oly’ sok minden a világotokban. Az a feladatom, hogy az öntudatot, mely emberi létezésetek sajátja a Földön, átsegítsem a legnehezebb akadályon: átlépni a létből a nemlétbe. Ezért vagyok itt. Ennyi a munkám. Ez létezésem célja.

Nagyon lassan beszélt, minden szó, amit kimondott, beleégette magát a lelkembe. És mintegy hipnotizálva, kicsúszott belőlem egy újabb kérdés.

-Ki hozott létre?

-Ti teremtettetek. Engem konkrétan te. Az emberi psziché levált és megtestesült része vagyok. A világban önmagában nem létezem, hiszen ami volt, az el is múlik, a lét egyszer nemlét lesz, ehhez nem kell külön erő. A ti tudatotok, antropomorfizált világképetek hozott létre, és addig leszek, amíg ti is… Vagy amíg el nem fogadjátok a tényt, hogy az élet egyszer elmúlik. Maga a „meghal” szavatok is negatív, a hiányt fejezi ki. Az elmúlás nem negatív, nem rossz dolog. A létezés része csupán.

Szemei, melyek eddig fogva tartottak, szépen elengedtek. Éreztem, hogy olyan dolgoknak lettem tudója, amik nagyon egyértelműen hangzanak, de mégis súlyos tények. Sőt, saját ki nem mondott gondolataimat hallottam a szájából elhangzani, saját titkos véleményemet, amiket nemhogy másoknak, de magamnak sem igazán mertem bevallani.

-Nehéz dolgokat mondasz. – Szavaimnak súlya volt, szinte láttam őket aláhullani a mélybe. Belső bizsergés lett úrrá rajtam, mint mindig, amikor éreztem, hogy a tudatom korlátait feszegetem. Szinte fájt, perzselt az átalakulás, ami elindult bennem, és azt is tudtam, hogy Halál minden egyes szava nagyon sokat fog rombolni az énképemen, sőt, az egész emberi létezésről vallott felfogásomon. – Ezek szerint… csupán képzelet vagy? – Majdnem elsírtam magam, bár nem tudtam, miért.

Elmosolyodott, bár szeme továbbra is komolyan csillogott.

-Te is tudod ezt – mondta halkan. – Hiszen én belőled vagyok, a te Halálod, ahogyan mindenkinek megvan a sajátja. Én csak a te gondolataidat közlöm veled, amik valahol már benned kavarognak, csak öntudatod nem engedte kimondani őket. Így most én teszem meg. De csak addig, amíg te úgy gondolod. Elég kinyújtanod a kezed, és elválunk.

Éreztem szánalmát és jólesett, de belegondolni abba, hogy csupán énem egyik levált részével beszélgetek, méghozzá azzal, amit eddig valahol nagyon mélyen tartottam, nem volt éppen felemelő élmény. Ugyanakkor megráztam a fejem, és nagyot nyeltem.

-Átéltem már kínokat – mondtam rekedten. – Ezt is kibírom. Ki tudja? Talán eddigi életem erre készített fel, erre a végtelen pillanatra, hogy szembesüljek a tudással, amit eddig is birtokoltam, csak nem mertem számba venni.

-Ezen ne törd a fejed, és ne is emésszen a bűntudat azért, mert ember vagy. – Halál hangja együttérzően simogatott. – Létezésetek tragédiája ez, félúton az öntudatra ébredés és az állati ösztönök között. Igazából már sejtitek, de nem meritek kimondani. Nem te vagy az egyetlen, aki hazudik önmagának. Hazugságotok csupán félelmetekből és kicsinységetekből fakad. Lehetsz-e mérges a gyermekre, amiért önző és mindent birtokolni akar? Még nem érti, amit a felnőttek már tudnak, hogy nem lehet az övé minden, és a világ bizony nem körülötte forog. Nos, ez lehet az a pont, ahol sok ember megállhat, és inkább visszafordul.

-Mi ez a pont? – kérdeztem értetlenül, elmerülve az önsajnálat mocskában.

-ÉS ELJUTOTTUNK A LÉT ÉRTELMÉIG! – csattant fel Halál hangja, és én megdöbbenve néztem színpadias mozdulatára, ahogyan kitárt karokkal forgott körbe, mintha egy nem létező közönségnek pózolna főszereplőként egy színpadi darabban. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, leengedte a karjait. Abban a pillanatban rájöttem, hogy csak a figyelmemet akarta magára vonni. Elmosolyodott.

-Nem adhatok mindenre választ, hiszen amire te sem tudod, arra én sem. – Egyértelmű, de mégis zavaros szavai késként hatoltak belém, keserű mérget juttatva vérembe. – Csupán fellebbentem a fátylat önmagad előtt. A lét kérdésére adott válaszodat már ismered, hiszen azért is így képzeltél el. Szerinted nincsen a létnek értelme, egyedül önmaga, nincs semmi külső, ami értelmet adna az emberi létezésnek, csupán vagyunk, ám ti ezt nem vagytok képesek elfogadni. Ezt mondtam én el úgy, hogy az öntudat és az állati lét között lebegtek. Neked most az adott egy pofont, hogy titkon remélted, megtudsz valamit, de nem mondhatok semmit, mivel nem az a halál vagyok, akinek gondoltál. És ha még a halál-élmény is szubjektív, akkor mi marad az embernek?

Furcsa volt. Először úgy éreztem, hogy monológja össze fog zúzni, és zokogva fogom az aszfaltot csapkodni saját hullám mellett. De szavai végül kapaszkodót találtak lelkemen. Mintha megnyitott volna bennem egy csapot, mintha áttörte volna a gátat, ami elrejtette a vizet, és az most óriási iramban zúdul lefelé. Végre tudatosult bennem, hogy saját halálomat élem, önmagammal beszélgetek, mintha álom lenne, amikor a tudattalan szimbólumokban közli a sejtéseidet. Ám most, emberi énem legnagyobb kihívása előtt egyszerű nyelven fogalmazta meg Halál mindazt, ami mocorgott bennem egy ideje, amit álmok útján próbáltam magammal közölni. Hirtelen rádöbbentem, hogy létezem, és a létezés, a kérdések feltevése okozza azt, hogy embernek érezhetem és tudhatom magam. Egy végtelen pillanattal az elmúlás előtt megkaptam a lehetőséget, hogy szembenézzek önmagammal.

-Nem mindenkinek adatik meg.

Az én gondolatom volt, de Halál mondta ki.

Szomorúan néztem rá.

-Akkor az sem volt igaz, amit a többi ember haláláról mondtál? – kérdeztem halkan. – Nem igaz, hogy unod a fekete ruhát, a gonosz maszkot, az emberek öntudatát a halál előtt, a végtelen bizonyításokat?

-De igaz – jött a válasz. – Vagyis igaz volt, akkor. Meg kell értened, hogy ami igaz az egyik pillanatban, az nem igaz a másikban. Nem így éled-e az életed? Ha valaki, akkor te tudod, mi a változás és önmagunk felülvizsgálata. Te tudod, hogy az igazság viszonylagos, az emberen múlik. Nem te szoktad-e mondogatni, hogy valahol, a saját kis világában, mindenkinek igaza van?

Bár nem válaszolt egyértelműen, mégis elégedett voltam. Éreztem, hogy ennél egyértelműbben nem tudja megfogalmazni, ahogyan én sem voltam képes rá oly’ hosszú időn keresztül.

-Szubjektív világok… szubjektív halál… - morogtam elgondolkozva.

-Így van – mosolyodott el. – Hogyan is néz ki ez a tézised?

Össze kellett szednem magam, hogy kifejtsem.

-A filozófia és az emberiség nagy kérdése a valóságra irányul és a létre. Mi a valóság? Van-e létezés? Hogyan ragadhatók meg ezek az elvont fogalmak, amik évezredek óta gyötrik a gondolkozó embereket? Egy előadás közben tettem fel a kérdést, amikor a filozófus éppen ezeket a témákat taglalta, hogy vajon jól kérdezünk-e? Tapasztalataim szerint ugyanis nem az a legfontosabb, hogy mi a világ, hanem az: mennyi világ van? – Felpillantottam, Halál tekintetét kerestem. Ő érdeklődve figyelt, majd bólintott.

-Folytasd!

Nyeltem egyet és követtem az utasítását.

-Mert abból indultam ki, hogy mivel az agyunk véges, tehát tudatunk korlátolt, a világot önnön valójában felfogni sohasem leszünk képesek. Ha viszont ez nem megy, akkor milyen képről is beszélünk? Akkor milyen az a világ, amit megélünk? És ez a fontos: megélünk. Mindenkinek van egy képe a valóságról, mindenki feldolgozza valahogyan a létezést, ki így, ki úgy. És ezek a világok egymástól különböznek. Csak szét kell nézni! Vannak depressziós emberek, vannak vidámak. Van, aki az élet árnyékos oldalait látja meg, van, aki a napfényen jár. Vannak gyilkosok, öngyilkosok, szentek és elborult elméjűek, istenhívők és ateisták. Ha szerelmes vagy, minden kivirágzik és édes a levegő. Ellenben, ha elveszíted egy szeretted, vagy más jellegű veszteség ér, a világ homályos lesz, szürke és kárörvendő. Van, aki szereti nézni a szerelmespárokat, van, aki nem. Miért?

-Kíváncsi vagyok.

Most, hogy hallgatóságom megértőnek és odafigyelőnek bizonyult, feltörtek legbelsőbb gondolataim, és szinte folyékonyan beszéltem erről a nehéz témáról, amit még soha nem öntöttem formába.

-De hiába történnek veled jó vagy rossz dolgok, a világ közben – a külső, objektív világ – nem változik! Ugyanaz marad! Az ég nem lesz szürkébb, a virágok nem nyílnak pompázatosabban, az eső nem lesz édesebb. Ezek a változások belül zajlanak, de te így fogod látni a világot! Ezt nevezem én a belső szűrőnek. Olyan, mint egy maszk, ami megszűri a levegőből a baktériumokat. A gondolataid uralják a világodat! Ennyi! – A végén már annyira belelovalltam magam, hogy Halál kezdett lenyugtatni.

-Jól van! Én értem, nekem nem kell elmagyaráznod, tőlem nem kell félned!

Tudtam, hogy monológomnak arra a pontjára értem, amit soha nem tudtam még csak fejben sem megfogalmazni. Szubjektív világokról szóló tézisem számomra egyértelmű volt, mivel saját tapasztalataim fényében szemléltem a létezést. Ugyanakkor a továbbadására képtelen voltam, és ez volt személyes tragédiám. Mivel gondolataim alkották a világom alapját, azok a gondolataim, amiket nem tudtam átadni az érzéssel és a tapasztalattal együtt, csupán szavakkal formálhattam meg… Egyre inkább egyedül maradtam az utóbbi időben. – Lehunytam a szemem. Szembesülni titkos fájdalmammal, az elhatalmasodó magány érzetével… Ez volt Halál egyik ajándéka a számomra. És az is fájt, hogy gondolatvilágom annyira személyessé vált, annyira belső életet éltem évek óta, hogy félő volt, már nem tudok kilépni belőle. Igaz, nem is akartam. Tudtam, hogy nem kellenek kommersz gondolatok, hétköznapi, szürke témák csak azért, hogy járjon a szám és tartozzak valahová. Többször visszafordulhattam volna erről az útról.

De ahogyan a fejemben tovább pörögtek gondolataim, és megnyílt előttem belső világom kapuja, úgy tört rám az emberi lét kicsinységének tudata. Meginogtam, és térdre estem. Arcomat kezembe temettem, majd kínzó fájdalommal törtek fel belőlem a könnyek. Először zokogtam, próbáltam nyelni könnyeimet, ám végül kitört belőlem a gejzír. Bőgtem, nehéz, szaggatott fájdalom szakadt ki belsőmből, és végre végigfolyt rajtam. Elfojtott érzelmek és elzárt gondolatok árasztottak el.

Halál nem lépett oda hozzám, nem karolt át, nem babusgatott, pedig jólesett volna. De ismert – óh, ki ismert volna jobban! -, ezért csupán leguggolt előttem, úgy fürkészte kínomat.

-Nehéz utat választottál, barátom – szólt csöndesen, barátságos hangon. – Meg akartál szabadulni minden támasztól, ami embertársaidhoz köt, nem akartál hazugságban élni, ezért elindultál a legnagyobb sötétségbe, remélve, hogy a végén majd fényt találsz. Nem sokan járnak ezen az ösvényen, hidd el! De azt is tudtad, hogy nem lesz sétagalopp, és ezt többször is tudatosítottad magadban. És felismerted a hatmilliárd szubjektív világ titkát. Innentől már nincsen visszaút. Tudod.

Könnyáztatta arcomról patakokban folyt a sós lé, szaggatott lélegzetem, láttam rajta, még őt is bántja. Vörös szemeim fátyolán keresztül alig láttam ezt a csiricsáré alakot, akinek fekete szemében felismertem önmagam és a… megértést. A megértést, amit soha, senkitől nem kaptam még meg.

-Tudom… de fáj… kegyetlenül fáj… - szipogtam, majd újra kitört belőlem a nehéz zokogás. Az útra borultam (végül mégis így kötöttem ki) és sírtam. Belül eszeveszetten tombolt valami, mintha le akart volna szakadni rólam, mintha egy fékét vesztett vadló akart volna kitörni a lelkemből. Sem gondolat, sem kép nem volt, csak a mindent elemésztő fájdalom és a kétségbeesés.

-Igen. Az emberi tudatnak és felfogóképességnek megvannak a határai. – Mintha nem is hozzám beszélt volna. Furcsa érzés volt, de magányos monológjaim egyikét hallhattam kívülről. Furcsa volt, és kicsit rémisztő is. – Szellemetek csupán csíra a törzsfejlődés ősöreg fáján. Akkor kezdődött, amikor az anyag öntudatra ébredt bennetek, majd visszatekintett önmagára. Azután ez az önmagára ébredt lény rákérdezett a helyére a világban. Nem csodálatos? (Hangja enyhén megreszketett, mint amikor ilyen eszmefuttatások során végighullámzott rajtam valami.) Az élet egy része, egy faj odáig jut, hogy már tudja, ő különbözik a többitől, és ezt az érzést próbálja feldolgozni. Tudja, hogy más, tudja, hogy nem ott van a helye, mint a többinek. Hát akkor hol? – És elkezdődik, a gyermek megpróbál lábra állni. Először megkapaszkodik, amiben tud, a szék lábát használja, szülei segítő kezét, és megteszi első ingatag lépéseit. Számtalanszor elesik, sokszor sír is, amikor megüti magát, de mindig újra próbálja, folytonosan megújuló erővel. Majd eljön az idő, amikor megpróbálkozik azzal, hogy nem használ segédeszközt. Nem csodálatos?

A szavaira való odafigyelés kizökkentett a sírásból, de még nem álltam fel. Gondolatai, egyik a másik után, szögeket ütöttek a fejembe, amik mind a létra egy-egy fokát tartották, amin ki tudok jönni a gödörből.

-Gyermekek vagyunk – suttogtam magam elé. Ez volt az a pillanat, amikor Halál odalépett hozzám, és gyengéden felemelt a földről. – Elég már a sírásból – szólt búgó hangon, és inkább volt most egy anya, aki odarohan elesett gyermekéhez, mint egy apa, aki a fejét csóválja a vélt gyengeség láttán. Karjaiba kapaszkodtam, és átadtam magam erejének.

-Ez a te erőd – súgta a fülembe. – Ne feledd: én te vagyok, és te én! Most igazából önmagadat emeled fel. Csak még nem tudatosult benned, még nem vagy tisztában vele. Majd eljön az a pillanat is.

Biztatása jólesett.

-Emlékezz az útra, amit bejártál! – Hangja megkeményedett, de lendület, határozottság csendült belőle. Sőt, büszkeség. – Amióta az eszedet tudod a végső igazságot keresed, mindig az életkorodnak megfelelő válaszokra rátalálva. Hittél Istenben, foglalkoztál a buddhizmussal, adott létednek értelmet a keresztény hitvilág, a lélekvándorlásban rejlő lehetőség, a totalitarizmus, az evolucionizmus… de egyik sem volt elég. Mindig tovább gondoltad a dolgokat, soha nem elégedtél meg a hittel. Gondolatban visszafelé és előre utaztál az időben, és mindent próbáltál elemezni, felismerve, hogy mindennek oka van. Az évek során a világ egyre jobban kitágult előtted, fantasztikus lehetőségeket, ám ugyanakkor félelmetes végtelenséget is megmutatott. És egyszer megfordítottad a kérdést. Nem azt tetted fel, hogy mi az élet értelme, mi az az egy pont, ami örök, ami változatlan? Hiszen a vallások, az eszmék, maguk az emberek is változnak – de ezért is hagytad el mindet. Képtelen voltál múlandó, mégis öröknek beállított ideákat követni. És egyszer feltetted a kérdést: van egyáltalán az életnek értelme? Van valami értelem ezen létezés mögött, vagy csupán vagyunk? Akkor úgy érezted, hogy nem bírod elviselni a számodra nyilvánvaló választ… Azt, hogy parányi létünk a végtelennek tűnő térben és időben annyi értelemmel bír csupán, mint egy homokszem a sivatagban.

Megnyugodtam, ahogyan ismét lepörgött előttem az életem, mint már annyiszor az évek folyamán. És igen, eszembe jutott a pillanat a hídon, amikor lázban vergődve menekültem, kiutat keresve az alkohol és a kábítószerek mérgező markából, a végső létezést keresve. Akkor, ott úgy éreztem, összeroppanok. Ma csupán úgy látom, hogy egy új ajtót találtam, amin beléphettem.

-Bár akkor nem tudtad, az csupán egy új élet kezdete volt – reagált ki nem mondott gondolataimra Halál. – Addig is kerestél, de azután olyan intenzitással estél neki az önmegismerésnek, ami félelmetes energiákat mozgósított benned. Ugyanis a felvillanó lehetősége annak, hogy nincsen külső támasz, rákényszerített arra, hogy magadban keresgélj. És az évek során rájöttél arra, hogy…

-Minden erő bennem van – fejeztem be a mondatot. Mintha ezer évvel ezelőtt történt volna a sírás, egyáltalán nem éreztem már elesettnek és gyengének magam. Utam filmként pergett le előttem, és büszkeséggel töltött el. Halál szemébe néztem, és láttam, ahogyan elmosolyodik. Lassan szólaltam meg, mivel láttam rajta, hogy beszéltetni akar.

-Megtudtam, hogy mindaz az energia, amit a hit istenben, a lélekvándorlásban, vagy akármelyik eszmében adott, mind bennem lakozik. Két lehetőség volt: vagy létezik az összes isten, az összes idea – nácizmustól a legjámborabb kereszténységig -, hiszen erőt adnak nekünk… vagy pedig mindaz az erő, amit a hit által kaptam, bennem volt már eredendően, csak kellett egy külső pont, hogy mozgósítani tudjam. És igen, itt van a szubjektív világok lényege! – Szinte a fejemhez kaptam, dörömbölt benne valami. Éreztem, hogy ismét saját tudatom határait feszegetem, de csak megráztam a fejem, és fojtattam tovább. – Hiszen összeszámolni sem tudom, mennyi mindenben hittem életem folyamán, és végre itt a válasz az összes kétségre. Mindegyik hit megadta az erőt, amire szükségem volt ahhoz, hogy létezzek tovább. Csúnyán hangzik, de a legarchaikusabb szellemhit és a „legmagasabb” teológia, de még a tömeggyilkos nácizmus is ugyanazon tőről fakadnak. Az ember keresi a helyét a világban. – Észre sem vettem, de szépen átvettem Halál szerepét: én beszéltem, ő pedig figyelmesen hallgatott. És megkaptam tőle azt a csendes, szemlélődő érdeklődést, amire mindig is vágytam.

-A tudat, hogy helyem van a létezésben, töltött el energiával. A tudat, hogy van értelme a hitemnek, a tudat, hogy igazam van, a tudat, hogy megtaláltam azt a külső hatalmat – és ez Isten vagy akár csak az abszolút igazság -, amibe kapaszkodhatok. És igen, igazad volt. Az emberi öntudat nem elég nagy ahhoz, hogy elviselje a létet önmagában, szüksége van mankóra. És igen! A majom négykézláb mászik, bár néha megpróbál felállni. Mi két lábon állunk, de szükségünk van a botra, hogy szellemünket támogassa. Gyermekek vagyunk, akik megpróbálnak lábra állni, és hol ebbe-hol abba kapaszkodnak, mindig abba, ami éppen a kezük ügyébe kerül. Így változnak az istenek, az eszmék, amiket önmagunk fölé helyezünk. Új kihívások jönnek, új helyzetekbe keveredünk, ahogyan tesszük a lépéseket egymás után, és felbolydulnak a világok, és bizony sokszor csüccsenünk le az ülepünkre. Akkor majd könnyezünk, és zokogva hívjuk az anyukát, aki előbb-utóbb megjelenik. Igazából mindegy, hogy ki jön, csak vegyen a karjába.

Lelki szemeim előtt megjelent a múlt, az emberiség általam elképzelt múltja. A parányi emberek, akik dolgoznak, harcolnak, élnek és alszanak, de mindezt azzal a tudattal teszik, hogy helyes, amit csinálnak. Istenek, vallások jönnek és mennek, és mindig idomulnak az új szituációkhoz, míg végül annyira anakronisztikussá válnak, hogy lecserélik őket egy teljesen újra, amely jobban megfelel a hívők igényeinek. Mi teremtettük az isteneket, de még amikor meg is öltük őket, jött helyettük más: a felvilágosodás, a technikai forradalom, az emberbe vetett hit, ami igazából az emberi fejlődésbe vetett hit volt. Amikor ez elmúlt, és zavarossá vált a világ, megjelent a fasizmus és a kommunizmus, hogy betöltse az űrt, hogy értelmet adjon sokszor bizony értelmetlennek tűnő létezésünknek. És mi lesz ezután? Ebben a világban, amelyben összezavarodtak az értékek, és közben kitágult a világképünk, és ahol Isten teremtett, zárt világát felváltotta a határtalan űr, a végtelen, közönyös kozmosz, melyben hangyányi lények sem vagyunk?

-Ez a kérdés saját szubjektív világodból eredeztethető – szólalt meg Halál. – Számít valamit, hogy mi lesz ezután? Neked már aligha. Mégis, úgy gondolom, van rá egy teóriád. Nem?

Elmosolyodtam.

-Minden megy tovább a régiben – válaszoltam. – Istenek és eszmék jönnek-mennek továbbra is, ki tudja, meddig. Hatmilliárd igazság létezik a földön, ki tudja, melyik fog győzedelmeskedni, ki tudja, kinek van igaza? Vagy igaza van-e egyáltalán?

Nem tudtam többet mondani. A felismerés, hogy az én igazságom csak számomra létezik, hogy hatmilliárd világ közül az enyém csupán egy, teljesen passzívvá tett. Nem lettem mérges, nem zuhantam össze, csak egy kicsit szomorú lettem. Hogy ez legyen a vége az útnak? Miközben az örökkön stabil pontot kerestem a világban, mindent elvesztettem a mindenre való rákérdezésemmel, a világképem tágulása viszonylagossá tett mindent. Ahogyan kezdett egyre színesebbé válni a létezés, ahogyan egyre több skatulyát gyártottam, szépen lassan én is egy lettem a sok közül.

-Te vagy az a skatulya, amely megpróbálja befogadni az összeset. – Halál a vállamra tette a kezét, úgy nézett a szemembe. – Megpróbálkozol azzal, hogy olyannak szemléled a világot, amilyen lehet. Nem hiszem, hogy sikerül, mert a tudatod korlátolt. De hidd el, minden egyes próbálkozással tágulni fog. Nem hiszem, hogy valaha is be tudod majd fogadni a létezést. De nem is ez a lényeg. Hiszen nem ezen az úton indultál el. Ez csak a mellékterméke valaminek, nem?

Mély szemeinek kútjából kiolvastam a választ.

-Megpróbáltam megszabadulni a hittől – szólaltam meg. – Nem tudok hinni valamiben, nem akarom feltenni az életemet arra, hogy olyan kihívásoknak felelek meg és olyan törvényeket tartok be, amelyeket emberek találtak ki, de istenek szájába adnak, vagy öröktől adottnak vesznek. Nem hiszek az erkölcsben, mert az idők során változott, és ami régen erkölcsös volt, az ma nem az, esetleg ami ma az, régen eszünkbe sem jutott. Nem hihetek a rendszerünkben, az „alapvető emberi jogokban”, mert nem élnek kétszáz éve sem. Nem hihetek dolgokban, amikről tudom, hogy az idők múlásával megváltoznak, és egyszer talán majd nem is emlékeznek rá. Nem hihetek istenben, mert ha van is, emberi ésszel fel nem foghatom, tehát nem keresem… Egyáltalában nem akarok függeni egy tőlem kívül eső dologtól, mert tudom, hogy az erő, amit a hitem ad, bennem már eleve megvan. Miért kellene akkor megtennem egy képzeletbeli utat, hogy a saját energiámat mástól visszakapjam?

-Tehát?

Nagy levegőt vettem.

-Megpróbáltam lemondani mindenről, ami kívülről motiválhatna. Megpróbáltam nem hinni semmi magasztosban, semmiben, amit önmagamon kívülre helyezhetek. Megpróbáltam járni a világot, és nem minősíteni, csak figyelni. Rá kellett döbbennem arra, hogy az emberek világának központja önmagukon kívül van, legyen ez isten, egy nő, egy férfi, a pénz, a siker. Ezzel csak az a baj, hogy elveszítheted, és ha már nem lesz, érezni fogod a hiányát. Így megpróbálok eldobni mindent, aminek önmagamon kívül van a központja. Nehéz így élni a világban, nehéz viszonylagos dolgok között mászkálni, egy olyan helyen, ahol semmi nem stabil. Úgy éreztem, hogy kilöktem magam a semmibe, ahol lebegek, nincs talpalatnyi föld sem alattam, amire ráállhatnék.

Halál elmosolyodott. Elővett egy cigarettát és meggyújtotta. Majd megkínált engem is, és elfogadtam. Jólesett.

-Egyvalamit kifelejtettél a felsorolásból – mondta két slukk között. – Egyvalamiben hittél.

Elgondolkoztam.

-Igen – mondtam végül lassan. – Abban hittem, hogy sikerülhet. Abban hittem, hogy képes vagyok rá. Abban hittem, hogy végig tudom járni ezt az utat, bármennyire veszélyes és sötét is. Hittem benne, mert hinnem kellett. Nem akartam bolygó lenni egy nap körül, tudva, hogy az bármikor felrobbanhat. Nap akarok lenni, önmaga központja körül forgó, akinek nincsen szüksége arra, hogy máshoz képest határozza meg magát. Én akarok lenni saját világom közepe. És ehhez kellet a hit.

-Látod, mennyire vak vagy? – kérdezte, és én kérdőn vontam fel szemöldököm. Rám sem nézett, az égő parazsat figyelte, és a felfelé szálló füstfelhőt. – Évekkel ezelőtt el sem tudtad képzelni ezeket a gondolatokat. Most nyíltan beszélsz róluk, vállalod őket, és képes vagy arra, hogy elviseld a súlyukat. Mi ez, ha nem a bizonyítéka annak, hogy kezd a végtelen űrben összeállni az atomoknak egy halmaza, amely lassan alkalmas lesz arra, hogy ragyogó csillaggá váljon? – Szavai eltalálták a szívemet, és a bizonyosság elöntötte belsőmet. Nagyon lassan mosoly jelent meg arcomon, igazi, hálatelt, szívből jövő mosoly. Igen, végül is igaza van. Megtaláltam, amit kerestem. Megszületett bennem a mag, csak eddig nem volt alkalmam rá, hogy észrevegyem, megvizsgáljam, csodáljam. Csak azért kár, hogy mindez a halálom után történt. Vagyis a halálom közben…

-Mennyire telhetetlen vagy! – horkant föl Halál, és én hirtelen visszatértem. Összevont szemöldöke alól a két fekete széndarab haragvón csillogott. – Megtaláltad, amit évek óta kerestél, maradj a fenekeden és élvezd ki, amíg lehet! Emberek! – hangjában megvetés csengett, ami az én érzelmem volt. – A létezés után a második legtermészetesebb dolog az elmúlás, és ti csak ezen tudtok forogni. Vallások jöttek létre, hogy elviseljétek a halál tudatát, értelmet adjatok pondrónyi életeteknek, pedig kevés egyértelműbb dolog van nálam. Szinte csak tőlem féltek, pedig én vagyok az, akit senki nem kerülhet el. Őrület!

Szinte fröcsögött indulatában, és ez elég éles kontrasztot hozott létre az utóbbi percek kedvességével szemben. Ám tudtam jól (mivel már hozzászoktam jelenlétéhez és a tudathoz, hogy belőlem született), hogy indulata az enyém. Amíg tovább füstölgött magában, és szinte éreztem megvetését és haragját irántam, újabb kérdés született meg bennem.

-Azt tudom, hogy benned miért a félelem – reagált ki nem mondott szavaimra. – Attól félsz, hogy nem lesz elég időd arra, hogy kiteljesítsd önmagad, megtaláld azt a belső nyugalmat, amire évek óta vágysz. Mások haláltól való félelmére a választ csak tőled tudom idézni: az öntudatra ébredt létezés nem képes megbirkózni az elmúlás gondolatával. Ezért is kreál halál- és túlvilág magyarázatokat. Ezért jöttem létre én. Hiszen engem a társadalom és az emberi szellem oltott beléd. Mint mondtam már, nem vagyok más, mint lényed levált része. Az pedig, hogy emberi alakban képzeltetek el, a világot a saját képetekre formáló igyekezetetek eredménye. Emberarcú Isten – emberarcú Halál.

Szinte még fel sem fogtam, mit mondott, de már folytatta is dörgedelmeit.

-Nem győztök pénzt és energiát pocsékolni arra, hogy meghosszabbítsátok nyomorult életeteket. Pedig tudnotok kellene, hogy pont annyi idő adatott, amennyi elég arra, hogy leéljétek, ami belétek van kódolva, hogy megéljétek a létezést… Vagyis elégnek kellene lennie erre. Tudod, a ti úgynevezett „primitív” törzseitek sokkal közelebb járnak az igazsághoz, már ami a hozzám való viszonyt illeti. Szépen leélik a kis életüket, nem aggódnak feleslegesen, és amikor találkoznak velem, tudomásul veszik. De ti! Egész életetekben iskolából iskolába, munkahelyről munkahelyre, kapcsolatból kapcsolatba, egyik kocsiból és házból a másikba, egyik földrészről a másikra rohangáltok, képeslapokat és fényképeket nézegettek ahelyett, hogy egy napot rászánnátok arra, hogy körülnézzetek a vidéken, ahol éltek! Mindent összeharácsoltok, amit lehet, tudva, hogy nem vihetitek magatokkal… mert én nem engedek át semmi mást, csak a lényed. És amikor eljön az időskor, vagy esetleg megláttok engem, a kezeiteket tördelitek és rájöttök, hogy egész életetekben nem csináltatok semmit. De ilyenkor már mindegy! Tönkreteszitek magatokat, közben eleven halottakká váltok. Tönkretettétek magatokat, mert az élet, amit éltek, már nem is nevezhető ezen a néven. És ezt te is tudod! – bökdöste meg a mellkasomat, és kimeresztett szemeit hipnotikusan az enyémbe mélyesztette.

Már nem tudott rám akkora hatással lenni, mint a találkozásunk utáni percekben. Szavainak igazat adtam, bár most újra elbizonytalanodtam kilétét illetően. Ismét úgy beszélt, mint aki mindenkivel találkozik, nem pedig az én szubjektív ismerősöm. Azt hittem, ezen már túlestünk, de most… Elgondolkodó arckifejezésem láttán először meglepődést láttam rajta, azután széles vigyor jelent meg az arcán.

-Nocsak, kis barátom! – szólt árnyalatnyi gúnnyal. – Már nem tudjuk, hogy mi is vagyok? Még mindig képes vagyok meglepetést okozni? Mint mondtam már, az igazság mindig a pillanattól függ. Benned megszületett a belső erő, tehát nincsen szükséged arra, hogy legyen egy biztos pont magadon kívül, ami körül foroghatsz. Nem így van? Ha azzal a tudattal mennél tovább, hogy Halál bácsi teljesen szubjektív, akkor ez nagyon fontos tudás lenne, ami viszont rajtad kívül álló dolgokról világosít fel. Kell a bizonytalanság! Nem így gondolod? Függetlenné kell válnod… tőlem is!

Ha valamikor sikerült összezavarni, akkor ez most megtörtént. Hirtelen úgy éreztem, fehér fogait és pajkosan csillogó szemeit nézve, hogy kicsúszik a talpam alól a talaj, és megbillent a világ. Az a gondolat jelent meg bennem, hogy alakváltozásai és hangulatának igen erőteljes ingadozásai most érték el a tetőpontot, amit már nem bírok elviselni. Igazából viszont csak az jelentett gondot, hogy saját logikámra és vágyaimra kötött egy csomót. Teljesen kiismert.

-Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem nyögve. Újra fölényben volt, és ezt nagyon nehezen emésztettem meg. – Ha úgyis meghalok, miért tartasz bizonytalanságban?

Szinte úgy láttam, hogy élvezi gyötrődésemet, ám nyugodt hangja nem igazolta félelmeimet.

-Egyrészt azért, mert ezt várod el, ha nem is tudatosult benned, pedig mindent megtettünk, hogy rámutassunk arra, ki is vagy. Ha pedig nem is várod el… Mivel mindent kétségbe vonsz, most kapsz egy kis csemegét, amin elrágódhatsz. Nevezzük a cég ajándékának! – Arca ragyogott, és most újra a „régi” Halál volt. Majd pillanatnyi szünet után folytatta. – A másik ok pedig az, hogy… visszamész.

Egy pillanatra teljesen összezavarodtam, nem értettem semmit. Csak nagyon lassan hatoltak el tudatomig a szavak, és első döbbenetemben meg sem tudtam szólalni, amikor végre felfogtam, mit is akar közölni.

-Vissza… Miért?… Hogyan?… - hápogtam.

-Semmi közöd hozzá. – A flegma válasz szinte arculcsapásként ért.

Jégcsapként álltam. Ha pár pillanattal ezelőtt úgy éreztem, hogy meglódult alattam a világ, akkor most egy gyémántba zárt légbuborék voltam. Testem lemerevedett, ismét éreztem, hogy a szívverésem üti a percenkénti százezret. A csodálkozás és a bizonytalanság ideje volt ez. Amilyen lassan fogtam fel, hogy meghaltam, most legalább annyi időbe került elfogadni, hogy nem haltam meg! Mi ez? Ki játszik velem?

Halál újra elővett egy cigit, de nem gyújtotta meg, hanem ujjai között forgatta.

-Nos? Nem örülünk? – kérdezte. – Nem is olyan régen még sajnálni tetszett, hogy ennyi volt, most pedig nem akar elindulni? Vissza az életbe, felvértezve az új tudással? Esetleg… továbbjön? – És kinyújtotta a kezét. Szinte kábulatban néztem le rá, majd olyan gyorsan ugrottam hátra, mintha egy kobra készült volna megmarni. Míg Halál keserűen elmosolyodott én éreztem, hogy visszatér belém a lélek. A tovább élés lehetősége felpezsdítette véremet, zihálni kezdtem, szinte már újra hallottam a madarak csivitelését, éreztem a levegő illatát, gondolatban a barátaimmal beszélgettem és hihetetlen élményeimet osztottam meg velük…

Kérdő tekintetemre Halál gonoszul vigyorgott válaszul.

-Nem mondom meg, hogy emlékezni fogsz-e. – Szavai nagyon bántóak voltak. – De azt igen, hogy ha legközelebb is ennyire nem leszel tisztában önmagaddal, a vágyaiddal, az elért eredményeiddel, nem leszek ennyire könyörületes!

Mondandója végeztével csak állt a helyén – én pedig a magamén. Hívott vissza az élet, mégis, rövid ismeretségünk alatt nagyon megkedveltem Halált. A kedves emlékek között megjelent a kellemetlen szag is, a szmog, a rohanás, a feleslegesen leélt emberi életek tömege, amelyik majd körülvesz… Megráztam a fejem. Ott a helyem. Halált soha nem fogom elfelejteni, de még nem jött el az idő.

-Ez igazán kedves – hajolt meg Halál a szokásos túlzással.

Miközben a búcsú szavain gondolkoztam, eszembe jutott még egy kérdés.

-Tudod, hogy nem áll módomban válaszolni rá, mégis meg fogod kérdezni tőlem – szólt. Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy olvas a fejemben, hogy szinte oda sem figyeltem szavaira. Igaza volt, de úgy éreztem, ennyivel tartozom valakinek.

-Van valami a kapun túl? – Hangom nyugodt volt. Várt rám az otthon, a létezés, a csönd, a nyugalom, az új élet… Nem is vártam választ. – Van valami az élet után?

Elmosolyodott.

-Hadd kérdezzek vissza: számít ez valamit?

Mélyen elgondolkoztam válaszomon.

-Azt hiszem, igen. Nagyon sok embernek, köztük nekem is, jól esne a tudat. Biztonságot nyújtana, vagy legalább valami fogódzót az életünk irányítása szempontjából. Például… fel tudnánk készülni rá. – Már akkor húztam a számat, amikor kimondtam gondolataimat, mert tudtam, hogy baromság az egész. Halál mégsem korholt meg, bár nem hagyta szó nélkül.

-Tipikus ember vagy – csóválta meg a fejét, de még mindig kedvesen mosolygott. – Kérdéseidre válaszoltam, tükröt mutattam, saját gondolataidat tolmácsoltam neked, erre beleszaladsz egy ilyen csapdába. Hát nem beszéltünk a mankóról? Te el akarod dobni, sőt, másoknak is ezt kívánod. És mégis nyúlsz utána, amikor már csak egy pillanatod is van hátra az ittlétből?

Elszégyelltem magam, de nem akartam nyitva hagyni a kérdést. Akkor, ott nagyon rühelltem magam, amiért győzött alantas emberi természetem, amiért ilyen mohósággal ragaszkodok egy hülye ideához. A fél ember-fél majom primitív ösztöne volt ez – de hozzám tartozott. Ez is.

-Először is – kezdte Halál – nem hinném, hogy akármit is mondanék, sok hasznát venné kritikai szellemed. Másodszor, sokan biztosan nem értékelnék kinyilatkoztatásodat arról, hogy milyen is a túlvilág. Ha pedig rám hivatkoznál, talán még a kényszerzubbonyt sem kerülnéd el. De a legfontosabb… Szubjektív világokról beszélgettünk. Szerinted annyira fontos, hogy van-e valami objektíven? Szerinted nincsen túlvilág. Mások szerint van. Márpedig a személyes világokba nem csak az tartozik bele, hogy az emberek miért hisznek? Hanem az is, hogy számukra ezek a dolgok léteznek. Ha valaki hisz a mennyországban, akkor az igenis létezik, hiszen úgy fogja élni az életét! Ha az ő világában létjogosultsága van, akkor nincs miről beszélni. Ha valaki úgy gondolja, hogy vár rá valami a másik oldalon, akkor várni is fog rá. Hogy mi történik a halál után, ebből a szempontból teljesen lényegtelen. Szerinted nincsen rajtad kívül álló oka a létezésednek, és véget érsz az elmúlással. Így csak neked ezt tudom mondani: nem az számít – nézett bele mélyen a szemembe -, hogy mi van a halál után. Hanem az…

-Hogy mi van előtte – fejeztem be a gondolatmenetet. Összeszorítottam a számat, megmozdult bennem valami. Szemem könnybe lábadt, de ezek az öröm könnyei voltak. Mert most már tudtam.

Némán álltunk egymással szemben. Valamit még mondani akartam a búcsú előtt, de kissé elbizonytalanodtam, mivel nem tudtam, hogyan fog hatni. Végül azonban megembereltem magam.

-Köszönök mindent – mondtam remegő hangon. – Azt hiszem, tudom már, miért találkoztunk. És azt is tudom, hogy téged nem Halálnak, hanem Életnek kellene neveznünk. Több vagy, mint az elmúlást elfogadtató levált psziché – használtam a szavait. – Maga vagy az Újjászületés. Te vagy az Élet.

Azt hiszem, hogy nem sokan fognak hinni nekem, de láttam Halált elérzékenyülni. Arca remegett, akárcsak fekete szeme. Zavartan köhintett egyet, és felvette valahonnan előhalászott napszemüvegét. Idegesen rágyújtott már egy ideje elővett cigarettájára. Abból is láttam zavarát, hogy engem nem kínált meg, bár a tüzet tőlem kérte.

-Ideje… Ideje, hogy indulj! – Elcsuklott a hangja, de remekül tartotta magát. Elmosolyodtam és kezet nyújtottam.

-Örülök a találkozásnak – mondtam. Ő lassan a háta mögé dugta jobbját. Zavaromban nagyon hülyén éreztem magam, végül azonban mindketten felnevettünk.

-Remélem, hogy többé nem találkozunk.

Csodálkozva nézett rám, de éreztem, hogy örül búcsúmnak.

-Óh! Tehát nem akarunk többé találkozni?

-Nem – mondtam csöndben. – Meg akarom tanulni elfogadni az elmúlást, hogy többé ne legyen szükségem ajtónállóra, aki átsegít a küszöbön.

Mosolyogva bólintott. Nagyot sóhajtottam, majd, miután úgy éreztem, hogy minden dolgomat elvégeztem itt, körülnéztem, hogyan mehetnék vissza az életbe?

-Csak hunyd be a szemed!

-Mit csinálsz, te hülye gyerek?

Hangok. Napsütés. Zsongás, szellő simogatja a bőrömet. Kinyitottam a szemem. Egy fehér autó motorháztetőjére támaszkodtam mindkét kezemmel. A kocsi félig a zebrán, én pedig úgy álltam előtte, mint aki el akarja tolni. Egy negyvenes, pocakos fickó ordított, félig kihajolva a lehúzott ablakon, az anyósülésen egy hasonló korú, nagydarab nő nézett velem farkasszemet. Tétován egyenesedtem ki.

-Mi ütött ebbe az idiótába?

Jó páran nézték a jelenetet, leginkább járókelők. Lassan leballagtam az útról, fel a járdára, még mindig zúgott a fejem. A fickó tovább magyarázott, de lassan elindította a járgányt, és még hallottam, hogy vagy kétszer elküldött valami melegebb helyre. A forgalom lassan beindult, mindenki vetett rám egy pillantást. Egy nő odajött, megkérdezte, nincs-e valami bajom? Néma fejrázásom láttán lassan eloldalgott.

Csak arra a pontra bámultam, ahol majdnem elütöttek. Fejemben kavarogtak az emlékek. Rágyújtottam egy cigarettára, és félig elszívtam, mire tudatára ébredtem annak, ki is vagyok és mi történt velem. Tisztán emlékeztem minden szóra, minden mozdulatra, Halál minden egyes grimaszára vagy teátrális felkiáltásaira. Elmosolyodtam. Milyen furcsa fickó volt!

Egy pillanatig sem voltak kétségeim afelől, hogy mindez megtörtént. Tekintetem lassan arrafelé vándorolt, ahol barátommal beszélgettem saját összetört tetemem mellett. Minden pillanat – vagyis az az egy végtelen pillanat – beleégette magát a tudatomba, és tudtam, hogy onnan kitörlődni soha nem fog. Csak arra emlékeztem, hogy sokáig álltam ott, bámulva azt a helyet.

Tudom, hogy sokat köszönhetek neki. Nem tudom, igazából ki volt ő, nem tudom, ki küldte, ha küldte egyáltalán. Azzal sem foglalkozom, hogy miért jöhettem vissza az életbe. Azóta sok minden történt, és rájöttem, hogy nem lehet – és nem is feltétlenül kell – mindent megmagyarázni. Elég, ha megéljük a dolgokat úgy, ahogyan történnek, és néha elrágódunk egy-két rágósabb falaton. De rohanni nem szabad, hiszen ahhoz, hogy éljünk, jelen kell lenni.

Azóta magamban Életnek nevezem őt. Azt hiszem, sőt, tudom, hogy így helyes.

És úgy érzem, hogy mielőtt elváltunk, még utánam küldött egy üzenetet. Az új nevével kapcsolatban.

Köszönöm!