A síron túl is - Novella

A szentimrei Békés Józsi bácsinak fenemód állhatatlan természete volt. Sokan nem is kedvelték emiatt. Ugyanolyan hanyagul tudta szívni pipáját, amikor az ökre ellett, mint amikor Fekete Sanyit dobták ki a kocsmából. Arcizma sem rezdült, amikor ölébe vehette első unokáját, de az sem zavarta meg különösebben, ha híre ment, hogy a lelkész újabb menyecskét „térített meg”. Sokan úgy hitték, hogy az öreg érdektelen a világ dolgai iránt, és ezt nem egyszer vetették a szemére. Ő azonban ilyenkor is egykedvűen pöfékelt, vastag szemöldöke alól fürkészte a világot.

Volt, aki egyszerűen azt mondta rá, hogy bolond. De akik ismerték, azok tudták, hogy igen jól forog az összes kereke az öregnek, csak éppen nem köti mindenkinek az orrára a véleményét. Azt is beszélték róla, hogy huszár volt valamikor, és fiatalabb korában az olaszokkal verekedett a Nagy Háború idején.

Az a néhány falusi, aki hajlandó volt gondolkodni néha, jól hitte, hogy a háború hagyott nyomot Józsi bácsi természetén. Olyan dolgokat látott, amiket sokan el sem tudtak képzelni. Számára nem volt különösebben nagy esemény Fekete Sanyi dorbézolása az isonzói front pokla után, de a szoknyavadász lelkész sem igazán zargatta fel a kedélyállapotát. Rosszabb dolgokat tapasztalt meg szolgálata alatt. Volt alkalma megismerni néhány magyar tiszt férfiasságát.

Békés Józsi bá’, ahogyan emlegették, nevének megfelelően nem volt kakaskodó természetű. Eleget harcolt ahhoz, hogy a békét válassza rövid földi életében. Lehetőleg békében volt az Úrral, igyekezett csendben végezni a dolgát, és időnként elmerengett az emberek érdekes életén.

Vénségesen vén, ráncos arca gyűrött volt, mint egy használt, öreg bőrdarab. Télen-nyáron vastag kucsmát viselt, sűrű, ősz lelógó bajusza szinte eltakarta vékony állát. Kicsi volt, aszott és inas, mint egy dér által megcsípett szilva. Feleségével, a nagyhangú, mindig gyászruhát viselő Piroska nénivel éldegélt, akinél többet senki nem tudott a faluban, és aki állandó téma volt a falusiak nyelvén – már amikor nem volt jelen. A gyerekek féltek a boszorkánytól és gyűlölték, de még a felnőttek is rettegtek tőle. Ugyanis nyelvénél már csak szeme és füle volt élesebb. Nem volt olyan esemény a faluban, amiről ne szerzett volna tudomást.

Ráadásul örömmel osztotta meg mindenkivel a tudását.

-Na, halljad csak, apjuk! – kárált sokszor az asszony. – Az a bodros kis menyecske, tudod, a Tóték lánya, az a Juliska már megint besündörgött a lelkész úrhoz. Óh, hogy az Isten rogyasztaná rá az eget az ilyen csélcsap, kétszínű alakokra! Hogy nem szégyellik magukat!

És mondta tovább. Ilyenkor Józsi bácsi megtömködte a pipáját, kiült a lócára a ház elé, és hallgatta felesége pergő átkait. Míg Piroska néni beszélt, Józsi bácsinak eszébe jutott a géppuska kerepelése, a széles mezőn rohanó ezrek, az elbukó fiatalemberek, a véres testekbe csapódó golyók. Piroska néni veszedelmesebb volt egy teljes olasz regimentnél is.

Józsi bácsi nem fűzött kommentárt a dolgokhoz. Nem azért, mintha nem lett volna véleménye, csak éppen eleget próbálta gondolatait sikertelenül tolmácsolni ahhoz, hogy végül ne erőltesse.

Az emberek szeretnek háborúzni egymással, nyugodott bele egyszer, de azért puffogott sokat, csak úgy magában, ahogy szokta. Lehetett véres hadjárat, amiről hallott, vagy csak egy házaspár veszekedése, nem szerette a háborút.

Kettecskén éltek a házukban, miután kiházasították lányukat, és a fiuk is elment Pestre. Józsi bácsi parányi parcelláján gazdálkodott és néhány állatukat gondozta, Piroska néni pedig főzött, takarított, e mellett büszkén hordozta görnyedt vállain a falu élő lelkiismeretének nehéz terhét, és buzgón látogatta a templomot.

Józsi bácsi békés természetén két esemény hagyott levakarhatatlan karcolatot. Kétszer rándult meg a szemöldöke, de még akkor sem szólalt meg, csak megmondta a véleményét az Úrnak – na, csak úgy magában. Az egyik akkor történt, amikor a falut is elérte az amerikai válság. A másik pedig akkor, amikor a németek lerohanták a lengyeleket.

-Hogy nem bírnak ezek nyugton megülni! – Ennyit morgott magában, majd megtömködte a pipáját, átment a kocsmába, és megivott egy kupica pálinkát, meg mégy egyet, csak úgy magyarosan.

Ezen a reggelen, jó öt évvel a háború kitörése után, Józsi bácsi ismét kisétált a ház elé. A falun riadalom szaladt végig. Főkötős asszonyok rohangáltak, parasztok tettek-vettek izgatott sietséggel. Volt, aki befogta az ökröt a szekér elé, és ugyancsak sürgősre fogta. A gyerekek csak álldogáltak a hideg, késő őszi fagyban, bőrüket csípte a levegő, és nem értették, mire ez a fene nagy kétségbeesés. Csak azt érezték, hogy most félni kell.

-Jönnek az oroszok! Jönnek a muszkák!

Ez a két mondat vándorolt szájról szájra. Ez a két mondat adott szárnyakat a kétségbeesett lelkeknek. Lányokat dugdostak ágyakba, pincékbe. Igyekeztek elrejteni a sebesült katonákat, németeket és magyarokat egyaránt. Katonaszökevényeknek adtak paraszti gúnyát, és útnak engedték őket. Volt, aki a közeli ingovány felé vette az útját, mások vermekben húzódtak meg, vagy nyugatnak menekültek. A távozókat megpakolták kenyérrel, szalonnával, hagymával, majd az Úr gondjára bízták őket.

Többet nem tehettek értük.

Eleget hallottak ahhoz, hogy féljenek.

Józsi bácsi szótlanul nézte a riadalmat. Szokásos, semmitmondó arckifejezésével tömködte pipáját, majd gyufájával meggyújtotta a csípős dohányt. Ő már hetekkel ezelőtt rokonokhoz küldte lányát, vejét és a két gyereket. Az állatokat levágták, a húst besózták és elrejtették.

Az öreg leült a lócára, összébb húzta magán a bekecsét, mélyen a szemébe húzta kucsmáját, és hátradőlt.

-Minek ez a nagy lakodalom! – morogta, csak úgy magának. – Tudtuk, hogy jönni fognak.

Ettől a bölcsességtől megnyugodva pöfékelt tovább.

Egy asszonyság, aki kétségbeesetten kereste gyerekét, meglátta az öreget. Józsi bácsi kékes füstbe burkolózva nyugtatta fáradt tagjait a lócán, és úgy üldögélt, mintha ugyan vasárnap lenne.

A nőt elfutotta a méreg.

-Hogy az ördög vinné el kigyelmedet! – rikácsolta. – Hogy tud így pipázni, miközben jön a háború! Inkább segítene, ahelyett, hogy várja a ruszkikat! Tán még elmondja nekik, hol vannak a lányok meg az állatok! Tán barátja kend az ellenségnek, hogy ilyen nyugodtan üldögél!

Józsi bácsi, rosszallása jeléül, kicsit összébb vonta a szemöldökét, de nem volt ideje megszólalni. Felesége jelent meg a kapuban, és olyan szitkokkal árasztotta el a haragos asszonyt, hogy az megugrott álltában.

-A fene a pofáját az ilyen büdös szájú némbernek! – rikoltozott, és a kezében tartott fakanalat fenyegetően meglóbálta. – Hogy nem rohad le a nyelve! Bezzeg milyen büszke volt, amikor a drágalátos fiacskája beállt a nyilasokhoz! Akkor verte meg az Úr a falunkat! Takarodjon innen, Pékné, különben még tényleg el találom szólni magam a méltóságos tiszt uraknak, hogy hol keressék a Pékék fiát!

Pékné szeme elkerekedett, majd az asszony elkotródott.

-Egyszer kisülhetne a szeme! – rikácsolta utána Piroska néni. Győzelme biztos tudatában fújt egyet, mint egy mérges macska, és férjére pillantott.

-Kend meg mit pipázgat itt! – kiáltotta. – Még erre jönnek, aztán csak úgy merő szórakozásból hasba lövik.

Józsi bácsi megvonta a vállát.

-Minek futkorásszak – dörmögte. – Ha akarják, agyonlőnek akkor is, ha futok, meg akkor is, ha ülök.

-Óh, meg vagyok én áldva magukkal!

Az asszonyság a mártírok szenvedő, mégis átszellemült kifejezésével emelte az égre az arcát, egy pillanattal később azonban már el is tűnt valahol.

Az öreg csak nézte a kétségbeesett Péknét, aki végre megtalálta kisebb fiát, és akkora pofont kevert le neki, hogy szinte idáig hallatszott. Majd a nő megragadta a gyerek karját, és maga után vonszolva bemenekült a házukba.

-Ők se hívtak minket, mégis mentünk – morogta Józsi bácsi. – Mi se hívtuk őket, mégis jönnek.

Lassan csend telepedett a falura. Az emberek eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Csak egy-egy ablakban lehetett látni ijedt, fehér arcokat, amint a falu főutcáját vizslatták, és várták az elkerülhetetlent.

Józsi bácsi elszívta a pipáját. Kiverte a maradék dohányt, felállt, és becsoszogott a házba.

A szinte halotti csendben először csak a közeledő, rettenetes zúgást hallották, amely egyre erősödött. Mintha a föld is remegett volna a lakosok alatt. Szitálni kezdett a hó, és vékony, fehér lepellel borította a fagyott, árkokkal barázdált földutat. Feszült, dermedt némaság telepedett a tájra. Egy ijedt, végtelen pillanat volt, amiben csak a rettenetes dörömbölésbe, fülsértő csikorgásba beleolvadt zúgás hallatszott.

Úgy jöttek, mint a Végítélet Lovasai.

-Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a Földön…

A halk imák hallhatatlan kánonban kúsztak ki a házakból, egymásba fonódtak, úgy kanyargott fel a könyörgés a sűrű, fehér felhők fölé. Remény, hit, kétségbeesés, rettegés volt benne, és az alig pislákoló vágy, hogy lesz valaki, aki meghallja. Ebben a pillanatban sok-sok szív fonódott össze egy néma sóhajban, és várta a csodát. A lelkész, a Juliska, Piroska néni, de még Pékné is, akinek a fia nyilas volt, imádkozott az Úrhoz, aki könyörületes, megbocsátó és szeret.

És megérkezett az első orosz.

Koszos, szürkére fakult, vastag ruhát viselt, fejét sisak védte. Széles, paraszti származásról árulkodó arca feszült, fojtott figyelemtől merevedett meg. Óvatosan lépkedett a kihalt utcákon, kezében lövésre készen tartotta a Kalasnyikovot. Csatatereket megjárt veterán volt, többszörösen kitüntetett fia hazájának.

És őt követte a többi.

Nem a fősereggel jöttek. A had zöme Debrecen felé tartott, ahol a németek már összevonták erőiket egy ellencsapásra. Ők csupán a szárnyakat tartották, és elfoglalták az útjukba eső kisebb településeket. Összeszedték és agyonlőtték a sebesülteket. Nem kímélték azt, akin látszott, hogy harcolt ellenük. Élelmet verbuváltak, állatokat öltek le, és bosszút álltak. Sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak azoknál, akik az ő földjüket dúlták, az ő családjaikat kergették éhségbe és nyomorúságba, akik miatt fegyvert kellett fogniuk. Vad harag dúlt bennük. Egy véres, eszeveszett háború nyomait viselték testükön és lelkükön.

Igyekeztek megfizetni azért, amit kaptak.

Egyre többen érkeztek, és hamarosan begördült a faluba az első tank is. A vaskos kolosszus rideg szörnyeteg módjára, sebezhetetlensége teljes tudatában mászott előre nyikorgó lánctalpain. A gyerekek megdöbbenve bámulták a monstrumot, a felnőttek imádkoztak, bár ajkukról hitetlenül hullottak le a szavak.

Már nem volt bennük erő, ami az égig repítette volna őket.

A tank nagy döccenéssel megállt.

A következő percben katonák árja lepte el az utcát. Jöttek gépkocsikon, lovakon és gyalogosan. Ordibálás hallatszott, idegen nyelven kelt parancsszavak pattogtak, és a katonák házról házra jártak. Hamarosan megtelt az utca rettegő, a hidegben didergő parasztokkal, asszonyokkal és gyerekekkel, akik értetlenül és hitetlenül álltak a géppisztolyok koszorújában.

De nem kergettek ki mindenkit.

Itt-ott lövés dörrent, amikor megtalálták a bujkáló katonákat. Haragos ordítás, vad röhögés tört utat a fülekbe. Emitt egy öregasszony kapaszkodott egy katonába, aki vastag oldal szalonnákkal masírozott ki a házából. Az asszony levakarhatatlanul lógott a férfin, aki egyszer megunta. A földre lökte a nőt, és beleeresztett egy sorozatot.

Özvegy Feketéné mozdulatlan, tehetetlen tömegként feküdt, testét lassan belepte a hó.

Máshol kétségbeesett sikoly kélt, nem egyszer, de százszor. Megtalálták a lányokat. Egyes helyeken hordókat hoztak fel a pincékből, és máris szomjas, mérges katonák vedelték a pálinkát és a bort. Nem harcolni jöttek, hanem bosszút állni. Nem volt ellenállás a faluban, és a tisztek levették a katonákról a gyeplőt.

Háború volt, és a győztes jogán vették el, amit megkívántak.

Józsi bácsiék házát is feldúlták, keresték, mit vihetnének el. Az öreg és bősz felesége csendben álltak az udvaron, amíg a katonák a pincétől a padlásig felforgattak mindent. Úgy közlekedtek a házban, mintha az övék lenne, a két öregre csak néha vetettek egy-egy pillantást. Földre került a Biblia, eltörtek a porcelánok. Végül a katonák magukhoz vettek néhány szál kolbászt, némi szalonnát, amit találtak, és Józsi bácsi láncos óráját. Az öreg rezzenéstelen arccal nyújtotta át a nagy becsben tartott ereklyét, de azért sírt a szíve. Egyetlen vagyonkája volt, amit most elvettek tőle.

Piroska néni néma átkokkal árasztotta el a hódítókat.

Nem bántották őket. A katonák látták, hogy szegényes gúnyában vannak, a ház egyik oldala is bedőlt már, a porta kicsinyke volt. Vagyonosabb áldozatokat kerestek maguknak. Ott hagyták őket az udvaron, amíg egyiküknek eszébe nem jutott, hogy kiparancsolja őket az utcára. A Békés házaspár szó nélkül engedelmeskedett.

Mit vesztettek el? Nem sokat. A fontosak a gyerekek voltak, őket pedig egyelőre biztonságban tudhatták.

Teherautók, gyalogos katonák, harckocsik. Fegyverek, sisakok, idegen szavak. Idegen emberek. Egy feszült, rettenetes várakozás. A falusiak fejét eleget tömte a propaganda ahhoz, hogy megbénuljanak. Szörnyűséges dolgokat hallottak a szovjetekről, akik nem is emberek, és a népek kiirtására törnek. Ők voltak a Sátán véres, őrült hordája, amely az Úr jámbor népének elpusztítására tör.

Csak Józsi bácsi és még néhány öreg katona tudta, hogy a vádak nem igazak.

Az ember a háborúban is ember, csupán megváltozik egy kicsit.

Néhány órával később már a hidegtől elgémberedve vacogtak a hóban. Az oroszok addigra megnyugodtak. A gyerekeknek megengedték, hogy bemenjenek a házakba, és velük mehettek az asszonyok. Egynémely katona csokit és cukrot osztogatott a fiúknak és kislányoknak, akik félve fogadták el az ajándékot.

Egy szomorú szemű orosz bement Pékékhez, ahol az asszony vigyázott fiatal fiára. A nő felsikkantott, amikor meglátta a hódítót, de az nem foglalkozott vele. Leült egy székre, az ölébe ültette a fiút, míg Pékné elhűlve meredt a jelenetre. A katona beszélt a gyermekhez, arcát és haját simogatta, majd csendes zokogásban tört ki.

Otthon hagyott gyermekét siratta.

Csak a férfiaknak kellett kint állniuk. Különválasztották a fiatal, erős legényeket, akiket majd elvisznek robotra. Asszonyok halk zokogása hallatszott, szomorú, kétségbeesett tekintetek cseréltek pillantást.

Sokan soha többé nem fogják látni egymást. Ezt lehetett kiolvasni a szemekből.

De Feketéné teteme volt az intő jel. Nem szabad hangosan jajveszékelni.

Békés Józsi bácsi pipázva állt asszonyával az oldalán az öregek csoportjában, jó sokáig, mire őket is elengedték. Addigra már elszállásolták a katonákat. Ők is kaptak kettőt, akik elvackolták magukat a tisztaszobában. Pálinkát ittak vizespohárból, fegyvereiket az asztalon nyugtatták. Halkan beszélgettek, és csak néha pillantottak rá az öregekre, akik a kemence mellett ültek szótlanul.

Józsi bácsi komótosan, mintha semmi különös nem történt volna, elővette a pipáját. Ekkor az egyik orosz rákiáltott.

Az öreg felnézett, és azt látta, hogy a szőke, sebzett arcú férfi az asztalon előtte levő kupacra mutat. A két katona cigarettát sodort a durva dohányból. Papírként a széttépett Biblia finom lapjai szolgáltak. A katona egyértelmű jelekkel adta Józsi bácsi tudtára, hogy meg akarja kínálni.

Az öreg csak egy pillantást vetett a rossz szagú dohányra. Egyetlen porcikája sem kívánta. Felállt, odacsoszogott a konyhaszekrényhez, és elővett egy kis csomagot, amit átnyújtott az oroszoknak. Igazi amerikai dohány volt benne, csak ünnepnapokon vette elő, hogy megkínálja vele a vendégeket.

A két katona elkerekedett szemekkel szagolgatta és morzsolgatta ujjai között az ajándékot. Végül felnevettek, és a sebzett arcú barátságosan hátba veregette Józsi bácsit.

-Szpasziba! Szpasziba! – harsogta. Odahúztak még egy széket, leültették az öreget, és pálinkát töltöttek neki. Koccintottak és ittak, majd nekiláttak cigarettát sodorni.

Piroska néni eddig bírta szó nélkül.

-Megveri az Isten kegyelmedet, hogy az ördög csatlósaival cimborál! – kárálta, de nem hangosan. Még ő is meg volt illetődve. – Dohányt ad nekik, mikor az Úr szent szavaiból pöfékelnek! Jaj, milyen emberrel kell élnem! Nehéz terhet rakott a hátamra az Isten!

A katonák értetlenül néztek fel. A mindig csendes Józsi bácsi megfordult ültében, szúrós szemeket meresztett feleségére, és úgy rádörrent, hogy csak úgy remegett a ház.

-Tegyél lakatot a szádra, asszony, mert nem állok jót magamért! – dörögte. – Ne üsd bele az orrod abba, amit nem értesz! Az Urat pedig ne emlegesd olyan sűrűn, mert végül még válaszolni méltóztatik, és személyesen mondja el neked a véleményét, de a túlvilágon!

Piroska néni, aki évtizedek óta uralkodott a férjén, annyira meglepődött a szokatlan hangnemen, hogy többé nem szólalt meg.

Ezek után az öreg pálinkát töltött, és iszogattak tovább.

Józsi bácsi az előző háború éveiben megtanulta, hogy a katonák is emberek, bár időnként parancsba kapják, hogy öljék halomra egymást. Egy idegen, hódító hadsereg tagjainak barátkozási szándéka olyan adomány volt, amit nem lehetett visszautasítani. Tudta, hiszen maga is volt katona, hogy a harcos a csatatereken csak egy dologra vágyik igazán: az otthon melegére. Ezért fogadta hálásan a pálinkát, és ezért adott dohányt, amit nem találtak meg a kutakodó kezek.

-Emberek ezek is, csak máshogyan beszélnek, és tele vannak haraggal meg félelemmel – mondta magában. – Biztosan ők is békések, amikor a földjükön dolgozhatnak, és a gyerekeikkel lehetnek. A fene ezt a háborút! Mindenki meghülyül tőle.

Emlékezetéből felidézte szegényes orosz tudásának néhány részletét (szolgált az orosz fronton is tizenhatban), így kézzel-lábbal megérttették magukat. Hamarosan a sebzett arcú óvatosan előhúzott egy vastag papírba csomagolt fényképet a kabátja belső zsebéből. Olyan féltő gonddal, olyan kedvesen simogatta, hogy az öreg szíve ellágyult.

Majd a katona (akit, mint kiderült, Szergejnek neveztek) átnyújtotta a képet Józsi bácsinak.

-Olga – mondta könnyes szemekkel, majd magára mutatott. – Gyévocska.

Az öreg óvatosan megfogta a fényképet. Sokszor simogathatták, mert eléggé megfakult már. Egy hat-hét éves forma, szőke kislány mosolygott rajta egyszerű ruhában. Hosszú haját piros szalaggal fonták össze. Józsi bácsi bólintott, majd a konyhaszekrényhez ment, és elővette az unokái fotóit, amit a két katona mosolyogva nézegetett.

-Marika – mutatott az egyikre Józsi bácsi, majd a másikra. – Veronika.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és a hideg berontott a szobába.

Egy bosszús arcú, sötét szemű orosz állt a küszöbön. Szőrös usanka fedte a fejét, vállára akasztva hordta géppisztolyát. Darabos, nehéz léptekkel közeledett, egész lénye valami alig visszafojtott izgatottságtól vibrált. Nem volt fenyegető a fellépése, inkább zavar lakozott benne. Düh és félelem szaga vette körül.

Ujjai között szakadt, koszos papírdarabot szorongatott.

Társai hangosan köszöntötték és itallal kínálták, de a jövevény megrázta a fejét. Odalépett Józsi bácsi elé, aki felállt és belenézett a katona fekete szemébe. Ismerte ezt a tekintetet, ezt az arckifejezést. Nem egyszer látta a Nagy Háború éveiben.

Ennek az embernek a harc már személyes ügye volt.

A katona átnyújtotta neki a papírt. Józsi bácsi reumás ujjaival megfogta a tépett, szakadt lapot, és hunyorogva vizsgálta távollátó szemével, karjával keresve a megfelelő távolságot az olvasáshoz. Cirkalmas, de magyar szavakhoz szokott kézírással két név árválkodott rajta.

Sztragovecz Mihály

Szentimre

A szentimrei Békés Józsi bácsi elolvasta még párszor az üzenetet, majd keserűen megköszörülte a torkát. Valami rossz érzés tolakodott fel benne. Összevonta a szemöldökét, és nagy levegőt vett.

-Meghalt – szólalt meg, és átnyújtotta a papírlapot az orosznak. – Konyec. Vége.

Kézfejét elhúzta a torka előtt, hogy egyértelműen jelezze, mi a tényállás.

A katona arca rezzenéstelen maradt. Úgy tűnt, hogy ez az egyszerre bosszús és szomorú kifejezés már örökre belevésődött az ábrázatába. Azonban a tekintete sokat elárult a sokat tapasztalt parasztnak. Csalódottság, öröm, kétségbeesés, elégedettség, hiábavalóság lakozott benne egyszerre. Egy zavart, fizetségért lihegő világ minden fájdalma, amit csak egyetlen rugó mozgat, ki tudja, mióta. A bosszú.

Hatalmas csend telepedett a szobára. Szergej zavartan dobolt az asztalon, társa sötét arccal ivott a pálinkából. Nem néztek Alexijre, aki kilométerek százain keresztül mutogatta az embereknek a papírlapot, mindhiába. Végigverekedte a háborút, hogy megtalálja az embert, akinek a neve beleégett a lelkébe. Nem beszélt senkinek arról, miért keresi ilyen bőszen, de elhivatottsága elpusztíthatatlan volt. Nem barátkozott igazán, sötét magányába burkolózott. Valami olyat cipelt magával, amit nem volt hajlandó megmutatni senkinek.

Egyetlen embernek szánta.

És most megtalálta. De már nem állhat elé.

Alexij ujjai táncot jártak a géppisztoly csövén. Kifejezéstelen arccal egyre Józsi bácsit fürkészte, és szinte látni lehetett, mint járnak agyában a fogaskerekek. Az öreg paraszt nem ült le, bár úgy érezte, hogy a katona nem bántaná.

Piroska néni néma mozdulatlansággal ült a sarokban.

Egy pillanat alatt széttört a csend. Alexij ráfogta a fegyverét Józsi bácsira, és csak egyetlen szót mondott oroszul, amit az öreg megértett.

Temető.

A paraszt elindult. Alexij megvárta, míg az öreg odaért az ajtóhoz, majd rászegezett géppisztollyal követte. A két katona magába temetkezve ült némán tovább.

Piroska néni ekkor felkiáltott. Felugrott, ahogyan csak fáradt csontjaitól tellett, és már rohant volna férje után. Ám a katona hirtelen megfordult és rászegezte a fegyvert. Piroska néni egy sötéten ásító lyukkal nézett farkasszemet, amely lélektelenül meredt rá.

-Ne bolondozz, asszony! – szólalt meg Józsi bácsi nyugodtan. – Kellően szolgáld ki az urakat, amíg vissza nem jövök! Értem ne aggódj! És ne ingereld a fiatalembert.

Piroska néni térdre rogyott, és nem tudott megszólalni. Letaglózta a rettenet. Alexij rezzenéstelen arccal bökte meg Józsi bácsi hátát, aki elhagyta a házat, nyomában a hallgatag katonával. Csak ekkor indult meg a könnyek árja, és az asszony zokogva, jajgatva borult a padlóra.

Szergej és társa egy percig mozdulatlanul, némán ültek. Majd felálltak, nyakukba akasztották a fegyverüket, fejükre csapták a sisakot, és Alexij után siettek.

Az öreg magyar paraszt és a fiatal orosz katona néma párosként sétáltak a fagyott, hólepte utcán. Elkerekedett tekintetek kísérték léptüket, értetlen emberek súgtak össze a katonák háta mögött. Néhányan keresztet vetettek, mások halk imát mormoltak. Józsi bácsi aszott, vén testén szorosan összehúzta bekecsét, mert, bár a hóesés elállt, hideg szél kezdett fújni. Még délután volt, de korán jött a szürkület.

Ballagtak a temető felé.

Józsi bácsinak a szél az arcába fújta a havat, de ő egy vén parasztember szótlan konokságával tört előre. A házuk közel volt a falu széléhez, így hamar kiértek a településről. Katonák és parasztok nézték őket, harckocsik és tankok mellett sétáltak el. Néhány gyerek óvatosan kukucskált utánuk, de még mielőtt meggondolatlanul a nyomukba eredhettek volna, szüleik csattanó parancsa megállította őket.

Egy kiszáradt vízmosás után kopasz nyárfák mellett vitt el az ösvény, ami a temetőbe vezetett. Békés Józsi bácsi nem gyorsan, de kitartóan vezette a katonát Sztragovecz Mihály sírjához. Az öreg esze folyamatosan a Miska gyereken járt, aki sebesülten érkezett haza másfél esztendeje a keleti frontról. Hazaengedték a falujába felépülni, de otthon megrúgta egy ló. Már egy éve a temetőben pihent, és várta a feltámadást.

Mit tettél, Miska? Mit követtél el?

Józsi bácsi jól ismerte a Miska gyereket. Nem volt sem rosszabb, sem jobb másoknál. A háborúba sem önszántából ment, hanem mert küldték. Sok fiatal legényt besoroztak akkoriban. Anyja elsiratta, és Miska arcán sem lelkesültség ragyogott. Örült, hogy hazajöhetett.

Mit tettél, Miska? Mit követtél el?

Az öreg fejében olyan kérdésként keringett ez a két mondat, amire nem várt választ. Nem akarta tudni. Szerette a Miska gyereket, a temetésére is elment, és ivott egy korty pálinkát az emlékére. De azt tapasztalatból tudta, hogy a háború megváltoztatja az embert. A háború őrület, és sokakat magával ránt. Sokszor a legrosszabbat hozza ki az emberből. Egy életet le lehet békében élni úgy, hogy soha nem derül ki, mi lakozik még a lelkekben.

De a háborúban más törvények uralkodnak. Máshol vannak meghúzva a határok. Józsi bácsi tudta ezt.

Kopott és fényes, régi és új sírkövek és fakeresztek között bandukoltak. Hó húzta le a fák ágait, kiszáradt növények hevertek a földhányásokon, amik alatt testek pihentek csendes mozdulatlanságban. A halottak kertje volt, egy megszentelt része a földnek, ahol az Úr uralkodott a maga teljes dicsőségében.

Egyszer az öreg megállt egy sírhalom és a hozzá tartozó fakereszt előtt. A fejrésznél ökölnyi fényképen ragyogott egy fiatal, mosolygós legény arca. Fekete, bodros haja, sötét szeme, halvány ajkai, barna bőre élőnek mutatták. Majd ilyen lehet újra, amikor a Menny kapui megnyílnak, és lejön Krisztus fehér lován, hogy ítéletet hozzon élők és holtak felett.

A kereszten hó verte tábla tudatta a látogatókkal, ki lakik e helyen.

Itt nyugszik Sztragovecz Mihály.

Élt 23 évet.

Siratja atyja, anyja és testvérei.

Nyugodjék békében.

Józsi bácsi megremegett a hidegben. Sokaknak ennyi sem jutott, fogalmazta meg magában.

A katona odalépett a sírhalomhoz. Elővette a papírlapot, és sokáig nézegette az írást a papíron és a táblácskán. Idegen betűkhöz szokott szeme nem elégedett meg felületes hasonlósággal. Biztosra akart menni.

Végül kiegyenesedett. Elengedte a tépett papírt, ami a hólepte földhányásra hullott. Alexij rezzenéstelen arccal lekapta válláról a Kalasnyikovot, rászegezte a sírra, és meghúzta a ravaszt.

Őrült, vad kerepelés tépte szét a temető csöndjét. Hó, föld és száraz növények darabjai röpködtek a levegőben, amikor a golyók éhes fogakként martak bele a halomba. Varjak szálltak fel az ágakról, és károgva hozták az emberek tudomására, hogy felettébb rosszallják békéjük megzavarását. Ám Alexijt ez nem érdekelte. Tekintetét a sírra szegezte, arca eltorzult a haragtól, és addig lőtt, addig forgatta a fegyver csövét, míg a halom teteje egy merő lyuk lett, és a tárból kifogyott a golyó.

Még sokáig visszhangzott a robaj, majd újra halotti csend telepedett a tájra.

Alexijt eddig hozta a gyűlölet. Eddig hozta a fájdalom, a harag, a kielégíthetetlen bosszúvágy. Eddig, de tovább nem. Lelke kiüresedett, száraz rongycsomóvá vált. A katona elengedte fegyverét, amely a földre zuhant, ő pedig összetörve hullott térdre. Tenyerébe temette az arcát, és keservesen zokogni kezdett. Szörnyű, lelket rágó, szívet tépő hangon sírt. Testét rázta a fájdalom, a szabadjára engedett kín, az őrült lidércnyomás, ami eddig a pontig vezette lépteit.

Józsi bácsi rezzenéstelen arccal nézte végig a bosszút, és most is a katonát bámulta. Szeméből könnyek potyogtak. Vékony, beesett arcán csillogó gyöngyök ereszkedtek alá, és vastag bajusza magába itta őket. Valami megmozdult benne. Valami a szívét markolta, keményen megcsavarta a lelkét, és nem engedte el. Érezte, óh, nagyon is jól érezte, mi történt. És csak örülni tudott annak, hogy nem tudta.

Mit tettél, Miska? Mit tettél, hogy ez a fiatalember ide eljött utánad?

Árnyak mozdultak meg a havon. Szergej és társa odaléptek Alexijhez, aki megállíthatatlanul, kétségbeesetten zokogott. Nem szóltak hozzá. Átölelték, felemelték a földről, a lábára állították, majd két oldalról támogatva elvezették. Egy szó nem hangzott el. Ez több volt annál, hogy bármit lehessen mondani.

Józsi bácsi még sokáig hallotta a hó ropogását és a mélyről feltörő zokogást.

Csak percekkel később mozdult meg. Rongyos bekecsének ujjába törölte könnyeit, nagyot köpött a földre, és megmondta a magáét az Úrnak, csak úgy magában. Előhalászta pipáját, megtömködte dohánnyal, bár a kezei remegtek.

-Afene – dörmögte, amikor egy adag dohány kiszóródott a földre. Elővette a gyufáját, hosszú évtizedek tapasztalatával meggyújtotta a szélben, majd pöfékelve izzította fel az apróra tört, keserű leveleket. Kékes füst szállt fel a sír mellől, ahol egy vastag ruhába öltözött, mokány öregember eregette a gondolatait.

-A fene se érti az ilyet. Ördög vigye a háborút! Mindenki meghülyül tőle.

Végül szenvtelen arccal fordult meg, és elindult a katonák után.