Emlékeztem
a csikorgó kerék fülrepesztő hangjára. Rémlett valami
megemészthetetlen félelem, a tudat, hogy nincsen tovább. Orromban
éreztem a meleg vér semmivel össze nem téveszthető illatát,
hallottam a csontok recsegését, sőt, halványan eszembe ötlött,
hogy rémült arcokat látok, és a szájak ijedt kiáltásra
nyílnak. Nem volt semmi más, csak a fájdalom egy rövidke, ám
furcsa módon mégis végtelen pillanatig. Azután az üresség.
Majd
körülnéztem. Az utcán álltam, ám egy percig tétován bámultam
körül, keresve valami kapaszkodót a valósághoz. Nagyon lassan
tisztult ki a fejem, és jutott eszembe, ki is vagyok és hol állok.
Amint minden összeállt, hirtelen ugrottam egyet, mert tudtam, hogy
ugranom kell, így sikerült kikerülnöm az autót, amely azzal
fenyegetett, hogy elcsap. Átrohantam az úttesten, fülemben
dörömbölt a vér, hallottam szaggatott lélegzetem. Hirtelen
izzadtam le, mint mindig, ha veszélybe kerültem. Az élet szaga
lengett körül, az illat, amely tudatosítja velem, hogy még
létezem.
Miután
kifújtam magam visszanéztem, hogy lássam, ki volt az az állat,
aki akkor akart megölni, amikor a zöldön mentem át. Láttam a
fehér járgányt, éppen a zebra közepén állt meg. Nem sok
hiányzott. Vártam, mikor ugat ki a sofőr, vagy mikor száll ki,
hogy megkérdezze, hogy vagyok? Ám semmi nem mozdult. Csak ekkor
vettem észre a vért a motorháztetőn és a betört szélvédőn.
Hirtelen
megfagyott bennem a vér. A vér nem véletlenül került oda, és
nem véletlenül szakadt le az ütköző sem az autó elejéről.
Levegő után kapkodva tekintettem körbe, hogy magyarázatot
találjak a ki nem mondott kérdésre. Most tűnt csak fel, hogy
senki nincs az utcán, egyetlen autót sem látok ezen kívül, pedig
tisztán emlékeztem, hogy vasárnap van, sokan mennek a piacra, teli
vannak az utak, a nap szépen süt és kellemes szél simogatja
bőröm. Szerettem ilyen időben sétálni és elmerengeni az élet
dolgain.
Ahogy
a tekintetem végigszánkázott a környezetemen megláttam valamit,
amitől felállt a tarkómon a szőr. A kocsi előtt pár méterrel
egy kifacsart emberi test hevert.
Valami
megmagyarázhatatlan erő kényszerítette lebénult tudatomat, hogy
elindítsa a lábaimat, és odagyalogoljak az aszfalton fekvő
roncshoz. Közben halványan érzékeltem, hogy nem fúj a szellő,
nem érzem a Nap sugarait, hogy szinte mellbevágó a csend. Igazából
semmit nem hallottam önnön szívverésemen és zihálásomon kívül.
A
test az enyém volt, ezt felismertem a ruhákról, pedig még nem
értem mellé. Lassan bontakozott ki előttem a véres,
összeszaggatott ruha, az elképzelhetetlen pózban, ernyedten heverő
végtagok egyvelege, a kisebb vértócsa és a vérrel pettyezett
haj. Az arcom a felismerhetetlenségig összezúzódótt, egy merő
vér volt, szemem a halottak kifejezéstelen tekintetével meredt egy
repedésre a felforrósodott úttesten. – Az agyam szétrobbanni
készült, gőzmozdonyként kezdett zakatolni, és szét akarta
repeszteni a koponyámat. Megszédültem, a világ elhomályosult.
Letarolt a hányinger, de nem kellett öklendeznem, csak felfordult
bennem valami. Reszketni kezdtem, kivert a hideg veríték, be kellet
csuknom a szemem, hogy ne forogjon a világ.
Emlékeztem
a csikorgó kerék fülrepesztő hangjára. Rémlett valami
megemészthetetlen félelem, a tudat, hogy nincsen tovább. Orromban
éreztem a meleg vér semmivel össze nem téveszthető illatát,
hallottam a csontok recsegését, sőt, halványan eszembe ötlött,
hogy rémült arcokat látok, és a szájak ijedt kiáltásra
nyílnak…
Felkiáltottam és felpattantak a szemeim. Immár birtokomban volt az
a pillanat, amikor felmérem a közelgő veszélyt, miközben
caplatok át az úttesten. Hallottam a kiáltásokat, a sikolyokat,
és izmaim megfeszültek, felkészítve testemet az ugrásra. Nem
tudatos mozdulat volt, az életösztön munkált bennem.
Ekkor
jöttem rá, hogy nem tudtam elugrani.
Meghaltam.
A
felismerés késként hasított belém, és más megvilágításba
helyezett mindent. Kínomban és bizonytalanságomban csak
tébláboltam, saját hullámat néztem, és egyszerre csak annyira
bizarrnak tűnt az egész helyzet, hogy ajkaim önkéntelenül is
torz vigyorra görbültek. Végignéztem magamon, és mindenem épnek
tűnt: bőröm, a ruhám, még a lábam is csúszott a szandálban,
ahogyan lépdeltem benne. Eszembe jutott, hogy mintha hallottam volna
már a tudat azon képességéről, hogy úgy őrzi meg a test
emlékét, amint a veszteség előtt volt.
Lassan
felülkerekedtem a furcsa érzésen, és ismét körülnéztem. Ez a
halál? És egyből beugrott egy gondolat, ami a kereső elme
csodálkozása volt a fölött, hogy lám, mégsem ér véget a
létezés a test pusztulásával! Fájdalmam és a belső kín
megszűnt a kíváncsiság miatt, amit az új helyzet teremtett.
Tehát most alkalmam nyílik arra, hogy…
-Várjunk
csak azokkal a gondolatokkal!
Mintha
villám csapott volna belém, úgy rándultam össze. A totális
csend függönye szakadt szét a könnyedén odavetett mondat miatt,
és az elmúlás nyugalmát felváltotta az ismételt borzongás.
Egy
alak közeledett felém az úttest közepén. Mintha a semmiből
lépett volna elő, hiszen nem sokkal ezelőtt még híre sem volt,
most pedig csupán méterek választottak el tőle. Egy, a huszas
éveiben járó fiatalember volt, ruganyos léptű, egyenes tartású.
Egész lénye valami végtelen flegmaságot, könnyedséget sugallt,
de tehette ezt a modern napszemüveg – ami feltűnően jól ment
markáns arcához -, valamint a kezében tartott cigaretta, amiből
néha szívott egy slukkot. Színpompás, kigombolt inget viselt,
tépett bermudája alatt barnára sült lábak cipelték testét,
lábfeje egyszerű papucsban pihent. Soha nem láttam még, bár
emlékeztetett a barátaimra, és egy kicsit még rám is, amit
furcsállottam.
Megállt
tőlem pár lépésnyire és elpöccintette a cigarettáját. Majd
zsebre dugta kezeit, és bámulni kezdett, amitől zavarni kezdett,
hogy nem látom a szemeit. Végül elmosolyodott, és rám köszönt.
-Szervusz!
Tehát találkoztunk!
Hangja
erőt és magabiztosságot sugallt. Abszolút nyugodt viselkedése
engem teljesen merevvé tett, éreztem, hogy görcsösen megfeszülnek
az izmaim. Nem értettem az okát. Talán az zavarhatott meg, hogy
halálomban találkoztam valakivel. Ő is halott lehet?
-Óh,
nem! – válaszolt ki nem mondott kérdésemre, ami nem tette a
viszonyunkat elviselhetőbbé. – Nem halott vagyok, de nem is
lehetnék. Ez a te halálod, nekem semmi közöm hozzá.
Folyamatosan
mosolygott, miközben beszélt, elképzelhető, hogy a feszültség
oldása miatt, de engem az utóbbi percek sokkoltak. Éreztem, hogy
valami jeges borzongás kúszik végig a gerincem mentén, és
valahol tudtam, hogy ha eléri a fejemet, akkor üvölteni fogok…
-Lélegezz
mélyeket! – tanácsolta. – Nem kell aggódni. Nem te vagy az
első, aki így reagál rám.
Végül
a hangja lehetett, esetleg maga a lénye, ami arra késztetett, hogy
kövessem az utasításait. Behunytam a szemem, és a légzésemre
koncentráltam. Nagyon lassan nyugtattam le magam, a szívem pedig
úgy dörömbölt, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Mégis
igaza lett, mert nemcsak uraltam végre magam, de a kis idő, amíg
másra koncentráltam, tisztázott egy-két dolgot. Felfogtam, hogy
halott vagyok, és találkoztam valakivel… Vagy csak álmodom?
-Nos,
ha álmodsz, akkor nem lennék a helyedben – szólalt meg ismét. –
Bár egy pszichológus biztosan ki tudná elemezni, miért történnek
ilyen dolgok a tudattalan tartományodban, meg kell nyugtassalak: nem
álmodsz. Ez van!
Kinyitottam
a szemem. A táj nem változott, pedig titkon reménykedtem benne.
Visszapörgettem az utóbbi napomat, sőt, a tegnapit is, de mindenre
tisztán emlékeztem, semmi törést nem fedeztem föl benne, ami
pedig arra utalt volna, hogy nem vagyok ébren. Ő ott állt továbbra
is előttem, és mosolygott.
-Szeretnélek
megkérni arra, hogy társalogjunk – szólalt meg ismét. –
Reagálhatok a gondolataidra is, de úgy elég egyoldalú lesz a
beszélgetés. Gondolatokat is közölhetnénk egymással, de ember
vagy, a szavak valahogy jobban illenek a magadfajtához.
Volt
egy gondolatom, ami szinte már perverzitásnak tűnt. Ahogyan
hallgattam őt és figyeltem a viselkedését, a hanghordozását, a
mozdulatait, úgy tűnt, hogy valahonnan már nagyon régen ismerem –
pedig tudtam, hogy még soha nem találkoztam vele. Egy kicsit olyan
volt, mintha én lennék, pedig ez nem volt lehetséges, mégis…
Levette
a napszemüvegét és az inge zsebére akasztotta. Végre megláttam
a szemét. Fekete volt, mint a legmélyebb sötétség, és így az
alak sokkal öregebbnek tűnt, mint amit a hangja és az alakja után
mondtam volna. Tekintete szinte mágnesként vonzott, és mély
gondolatok, nagy bölcsesség lenyomatát láttam benne. Majd olyan
hirtelen szűnt meg a vonzás, hogy szinte megszédültem belé. De
nem engedett, hanem szinte előre hajolt, úgy kérdezte meg,
mosolyogva, szinte hipnotizálva.
-Érdekel?
Jó úton jársz, de kérdezd meg!
Ahogyan
felvette ismét a flegma tartását, úgy éreztem, mintha kidugult
volna a fülem, és nagyon mély vízből bukkantam volna a
felszínre.
-Ki
vagy te? – nyöszörögtem ki a szavakat, mintha úgy kellett volna
erőszakot tenni magamon. Mégis, a kíváncsiság, ami olyan sokszor
vezetett már érdekes lelki ösvényekre, ismét átlendített a
nehezén. Most már tényleg érdekelt, ki lehet ez a figura, és mi
történhet velem?
-Örülök,
hogy bekapcsolódtál a beszélgetésbe – válaszolta. – De
szerintem te már tudod, hogy ki vagyok. Én ismerlek téged – te
is engem.
Első
érzelmem a harag volt, amiért kikerülte a kérdést, de szinte
kérlelő tekintete arra ösztönzött, hogy elgondolkozzam. Tehát
ismerem, induljunk ki ebből. Ha halott vagyok (ez a gondolat egyre
kevésbé zavart), akkor ember nem lehet, de ez valahogy
egyértelműnek tűnt. Nem másik lélek, mint én, ezt már az
elején elmondta. Hogy is szólt? Ez
a te halálod, semmi közöm hozzá.
Ez az én halálom? Ki lehet? Akaratlanul is mosolyogni kezdtem a
lehetőségen, hiszen nem úgy nézett ki, mint egy…
-Angyal?
– kérdezte, majd felkacagott, úgy igazán, jókedvében. – Nem,
nem vagyok angyal. Még csak az hiányzik! – tette hozzá tettetett
felháborodással, ami bennem is oldott egy kicsit a helyzet
jellegéből adódó feszültségen. – De jó úton jársz! Keress
tovább!
A
szavaiból áradó szuggesztív erő nem engedte, hogy ne járjam
végig az utat. Nem angyal, nem ember, nem is kóbor lélek. Azt nem
tudtam elképzelni, hogy valami ártó szándékú lény lenne…
Soha nem is hittem az ilyesmik létezésében.
-Erről
van szó! – csillant meg a szeme.
Megéreztem
inkább, mint felfogtam, mit akart ezzel közölni. Ezek szerint
abban kell gondolkoznom, minek a létezését tudtam elképzelni?
Hát, mostanában elég sokat romboltam belső világomban, nem is
tudom, maradt-e még valami… Maradt-e valami isten létezésének
lehetőségén kívül?
-Segítek
– sóhajtott, és csalódottan megcsóválta a fejét. – Mi
történt most veled?
-Hát…
meghaltam… - nyögtem ki. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz.
-Meghaltál.
Akkor ki lehetek? – és felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel
állt, még a karjait is széttárta egy teátrális mozdulattal.
Nagyon
lassan esett le, de amikor leért, óriásit koppant, szinte
hallottam a fejemben. Elképzeltem magam, ahogyan lassan leesik az
állam, kidülled a szemem, és fagyott arccal bambulok az előttem
álló alakra.
-Vigyázz,
még úgy jársz, mint Lót felesége – vetette oda flegmán,
miközben a zsebéből elővett egy doboz cigarettát. Félig
kihúzott egy szálat, és felém nyújtotta. – Kérsz egyet?
De
én csak bámultam rá, teljesen kiüresedett szemmel. A mozdulatlan
világ, ha lehet ilyet mondani, lelassult, csak a laza, színes
ruhákat viselő figurát láttam magam előtt, aki cigarettával
kínál, folyamatosan mosolyog, és azt állítja, hogy ő a halál!
-Nem
„a” halál… Halál,
hogy pontosítsak.
-Ez…
ez nem lehet… - Némaságom megtörése nem sikerült igazán
katartikusra. Úgy éreztem, a világ valami kegyetlen tréfát
játszik velem, amiből nem tudok kiszállni. Szerettem a
szerepjátékot, de élőben belecsöppenni nem volt annyira
élvezetes. Mozdulatlanságom mégis megtört, tétován nyúltam a
cigiért, és leizzadva, remegő kezekkel helyeztem be a számba.
Erre ő is kivette egyet, majd elkezdte tapogatni a zsebeit.
-Van
tüzed? – kérdezte, miközben a nikotinrúd fura mozgáskombinációt
mutatott be az ajkai között. – Valahol elhagytam.
Rutinszerű
mozdulattal vettem elő az öngyújtómat és kínáltam meg a
tüzemmel a halált… vagyis Halált. Ő fejbólintással köszönte
meg, majd meggyújtottam a sajátomat is. Az első slukk végigmart
és kellemes bódulattal töltött el, ettől kicsit magamhoz tértem.
És még mindig ott állt előttem.
-Miért
vagy ennyire kiakadva?
-Nem…
Nem így képzeltelek el…
-Nem-e?
– kérdezte nagy hangsúllyal, majd felkacagott. – Pont ez a
lényeg! Te így képzeltél el, ezért jelenek meg ebben az alakban.
Bevallom, unom már a fekete köpenyt és a kaszát, vagy esetleg a
rosszindulatú fenevadat, aki gonoszul és orvul elragadja a
szerencsétleneket. Azt hiszem, meg kell köszönnöm, hogy egy kis
változással ajándékoztál meg. Teljesen fel vagyok dobva!
Azt
hiszem, viszonylag ép elmém ekkor érte el azt az állapotot,
amikor megbomlással fenyegetett. Kicsit sok volt hallgatni Halál
panaszait a megjelenési formák egyhangúságáról, miközben a
cigijét szívtam a saját hullám mellett állva. Lehunytam
szempilláim és arra koncentráltam, hogy ha ez álom, akkor most
ébredjek fel. Nem történt semmi. Kénytelen voltam végül azt a
következtetést levonni, hogy megbolondultam.
-Íme,
a racionális elme önmaga fogja lett! – zökkentett ki Halál az
önsajnálatból. – Meghaltál és kész. Mit kell ezen annyit
forogni? Látod, ezt nem csípem én bennetek. A fene nagy
tudományosságban és önelemzésben odáig jutottatok, hogy inkább
kételkedtek az ép elmétekben, mint hogy hinnétek az
ösztöneiteknek. Régebben könnyű dolgom volt: találkoztam
veletek, volt, aki sírt, mások inkább örültek nekem, de manapság
perceket kell eltöltenem azzal, hogy meggyőzzelek titeket a saját
halálotokról. Hajaj! – sóhajtott, és szomorúan megcsóválta a
fejét.
Volt
valami meghatározhatatlanul komikus az előadásmódjában.
Felpillantott, megcsillant a szeme, majd elnevette magát,
kivillantva erős, fehér fogait.
-De
ha gondolod, átváltozhatok „a halállá” – dörmögte az
utolsó szavakat -, ha neked annyira bejön a fekete szín, a
csontkollekció a vigyorgó koponyával és az aratóeszköz. Bár
tudom, hogy gyűlöld a paraszti munkát, így inkább megkíméllek
ettől.
-Köszönöm
– bólintottam révetegen, majd rádöbbenve, mit mondtam, kitört
belőlem a nevetés. Halál csatlakozott hozzám, zengő kacajunk
megtörte a csöndet, szinte pattogott a falak között és messzire
szállt. Én egyre jobban belelovalltam magam, minden feszültség
kitört belőlem, míg a végén már hétrét görnyedve visítottam
és kapkodtam levegő után. – Végül azonban a legszebb dolgok is
véget érnek, így a könnyeimet törölve tértem magamhoz,
felkuncogva még egyszer-kétszer. Végül is, sírhattam is volna,
ugyanoda jutottam volna el. Megnyugodtam.
-Tehát
eljöttél értem – mondtam mosolyogva, és parolára nyújtottam
kezem. Ám ekkor megdöbbentő dolog történt: Halál a háta mögé
dugta jobbját, és fagyos arckifejezést öltött. Hirtelen jött
megkönnyebbülésem a gondolat gyorsaságával illant el.
-Nem
fogok kezet veled, mert akkor meghalsz.
Komolyan
kiejtett szavai a lelkemig értek el. Összezavarodtam.
-De
hát… már halott vagyok… - Remegő hangom volt tanúja hirtelen
jött bizonytalanságomnak. Eddig az elmúlást próbáltam
feldolgozni, most pedig kiderül, hogy még élek?
-Még
nem haltál meg – jött a fagyos válasz, majd eldobta félig
szívott cigarettáját, de kezét ismét elrejtette a teste mögé.
– Ez a halál ideje: a hosszúra nyúlt pillanat lét és nemlét
között. Ha kezet fogsz velem, akkor lesz vége. Nem hallottad még
a kifejezést, hogy kezet nyújt a halálnak?
Lassan
leengedtem a karomat. A tudat, hogy még nem haltam meg, erővel
töltött meg, ám ismét bizarrá avanzsálta az amúgy is abszurd
szituációt. Homályos gondolat hullámzott végig lelkemen: még
meghalni sem lehet könnyen?
-Bizony,
még az elmúlás is olyan, mint az életetek. Minden pillanatáért
meg kell küzdeni. Nem tettétek könnyűvé a dolgotokat. De az
enyémet sem.
Szavai
végén vártam a szinte elkerülhetetlen mosolyt, hátha levakarja a
hideg maszkot az arcáról, de csalódnom kellett. Így „halálos”
komolysággal kimondott gondolatai még riasztóbbnak tűntek.
-A
másik dolog pedig, amit mindenki eljátszik velem, de már kezd a
nem létező idegeimre menni, a mérhetetlen önbizalmatok. –
Szinte martak a szavai. – „Eljött értem a halál.” Mintha
egész létezésemet azzal kellene eltöltenem, hogy utánatok
rohangálok, mint a mérgezett egér! Mit gondoltok, kik vagytok ti?
Először kapálóztok, és alig bírjátok elviselni a tényt, hogy
vége az életeteknek, azután meg úgy gondoljátok, hogy értetek
jöttem, hogy csak értetek vagyok. Mi ez a baromság? Reméltem,
hogy te más vagy, mint a többiek. Csalódtam benned.
Hirtelen
köpni-nyelni nem tudtam. Igaz, hogy utolsó szavai inkább voltak
egy sértett gyermeké, de fájdalma komoly volt, keserű hangjával
nem tudta palástolni. A durcás gyermek gondolat és rideg
arckifejezése majdnem nevetésre késztetett, de eszembe jutott,
hogy olvas a gondolataimban. Megpróbáltam szépíteni a hangulaton,
de nem csak ezért: tényleg nem akartam megbántani. Annyira kedves
volt velem! (És még azt a márkát is szívta, amit én!)
-Nézd,
én… nem akartalak megbántani. Nem is úgy gondoltam – s ez igaz
is volt -, csak… annyira benne van a köztudatban ez a kifejezés.
Tudod, hogy én máshogyan állok hozzád…
Sóhajtott.
-Igazad
van – mondta halkan. – Tudom, hiszen belőled vagyok, csak ez az
emberi arrogancia mindig megvisel. De hagyjuk! Végül is nem illik
hozzám, hogy úgy viselkedjek, mint egy óvodás, nem igaz? – És
rám kacsintott. Örültem, hogy visszatért, de meg is
könnyebbültem.
Kerestem
a szavakat, de megelőzött.
-Egészen
egyszerűen találkoztunk – mondta. – Ez a pillanat a kettőnké,
amint mondtam már, a lét és nemlét közötti állapot.
-Akkor
miért erősködtél, hogy meghaltam? – kérdeztem tettetett
haraggal.
-Mennyivel
lett volna egyszerűbb a dolgod, ha nekiállok egy filozófiai
eszmefuttatásnak a köztes állapotról akkor, amikor éppen a saját
halálodat próbálod felfogni? Szerintem csak összezavarodtál
volna. Így sokkal egyszerűbb. És azt már régen észrevettem,
hogy az emberek jobban örülnek az élet lehetősége utolsó
szalmaszálának az elmúlás gondolatának elfogadása után. Olyan,
mintha visszakapnátok valamit, amit elvesztettetek… Vagy pedig
amiről azt gondoljátok, hogy elvették
tőletek. És általában én vagyok a bűnös.
Igazat
kellett adnom neki. Egész eszmefuttatása logikusnak tűnt.
Egy
gondolat azonban ott motoszkált a fejemben.
-Mondd
csak, miért nem fogsz velem kezet? Úgy értem mégiscsak te vagy a…
te vagy Halál, és te… kísérsz át valahová, vagy csupán a te
kézfogásod jelenti a véget. Szóval miért nem teszed meg?
Éreztem,
hogy hosszúra nyúlt kérdésem elég sutára sikeredett, de olyan
témába nyúltam bele, amit igazából nem tudtam megfogalmazni,
megbántani pedig még egyszer nem akartam.
-Jól
van, jól van, nem kell aggódni – húzta vigyorra a száját.
Tekintetében furcsa melegség villant. – Értékelem az
igyekezetedet. Hidd el, nem sokan viselkednek velem így a félelem
leghalványabb szikrája nélkül. De a kérdésedre válaszolva:
azért húzom ki ezt a pillanatot, mert szeretnék végre valakivel
beszélgetni. Te már közeli ismeretség nélkül sem gondoltál úgy
rám, mint valami rosszra, bár azért volt benned valami félelem,
de tudom, hogy az másból fakad. Egészen egyszerűen gondolatokat
akarok veled cserélni, mielőtt véget ér az életed. Persze, nem
erőszakoskodom. Ha azt akarod, hogy elváljunk, akkor csak szólj! –
És most ő nyújtotta előre a kezét.
Elgondolkodtam.
Most véget vethetek az egésznek, nem húznám tovább ezt a
fél-létezést. De elég gyorsan felülkerekedett rajtam
kíváncsiságom, és nem fogadtam el a véget jelentő kézfogást.
Hiszen mikor adódik még egyszer lehetőség arra, hogy beszélgessek
Halállal? Megcsóváltam a fejem.
Elégedetten
vigyorodott el.
-Ezt
vártam, megvallom őszintén – szólt. – Még az utolsó
pillanatban is tanulni akarsz, az utolsó lélegzetvételen túl is
kíváncsi vagy. Bárcsak lenne több belőletek! Annyira kevesen
vagytok! Sokan vissza akarnak menni, hiába nem lehet, mások pedig
menekülnek előre. De te nem! Te kitartod az utolsó pillanatot.
Megvontam
a vállam, próbáltam flegmának tűnni.
-Most
már nem mindegy? – vetettem oda a szavakat. Halál felnevetett és
a vállamra csapott.
-Ez
a beszéd! – kiáltott fel és újra elővette a doboz cigit.
Furcsállottam, mert újra tele volt. Ugyanakkor megráztam a fejem,
hiszen most dobtam el a csikket.
-Ugyan
már! – szólt, és már húzta is elő a kis rudakat. – Mitől
félsz? Tüdőráktól? – Félszegen elmosolyodtam, és elfogadtam
a cigarettát. Miközben megkínáltam tűzzel, még odavetette. -
Terülj-terülj, cigis doboz!
Csöndben
szívtuk a cigit. Gondolataimba mélyedve figyeltem Halál arcát,
miközben ő apró füstkarikákat küldött az ég felé, talán
abban a hiú ábrándban, hogy elérnek odáig. Most, hogy túl
voltunk a nehezén (legalábbis úgy éreztem), és itt volt a
lehetőség, hogy kérdezzek, nem jutott eszembe semmi. Máskor is
jártam már így. Mit is kérdezhetnék… Haláltól?
Biztatóan
rám mosolygott.
-Ki
vagy te? – szólaltam meg végül. – De nem a neved érdekel, azt
tudom. Mi a lényed? Mi a feladatod? Miért vagy itt? – És amikor
kifutottak számból a formát öltött gondolatok rádöbbentem,
hogy a legjobb kérdést tettem fel.
Ki
vagy, Halál?
-Én
vagyok a kapocs a lét és a nemlét között. – Hangja mélyen
zengett. Beszéd közben fekete szeme foglya lettem, éreztem, hogy
nem csak a szájával beszél hozzám. – Én vagyok az ajtó, amin
keresztül kiléptek az emberi létezésből. Nem vagyok más, mint
az emberi psziché egy kivetült darabja, amely megszemélyesült,
mint oly’ sok minden a világotokban. Az a feladatom, hogy az
öntudatot, mely emberi létezésetek sajátja a Földön, átsegítsem
a legnehezebb akadályon: átlépni a létből a nemlétbe. Ezért
vagyok itt. Ennyi a munkám. Ez létezésem célja.
Nagyon
lassan beszélt, minden szó, amit kimondott, beleégette magát a
lelkembe. És mintegy hipnotizálva, kicsúszott belőlem egy újabb
kérdés.
-Ki
hozott létre?
-Ti
teremtettetek. Engem konkrétan te. Az emberi psziché levált és
megtestesült része vagyok. A világban önmagában nem létezem,
hiszen ami volt, az el is múlik, a lét egyszer nemlét lesz, ehhez
nem kell külön erő. A ti tudatotok, antropomorfizált világképetek
hozott létre, és addig leszek, amíg ti is… Vagy amíg el nem
fogadjátok a tényt, hogy az élet egyszer elmúlik. Maga a „meghal”
szavatok is negatív, a hiányt fejezi ki. Az elmúlás nem negatív,
nem rossz dolog. A létezés része csupán.
Szemei,
melyek eddig fogva tartottak, szépen elengedtek. Éreztem, hogy
olyan dolgoknak lettem tudója, amik nagyon egyértelműen hangzanak,
de mégis súlyos tények. Sőt, saját ki nem mondott gondolataimat
hallottam a szájából elhangzani, saját titkos véleményemet,
amiket nemhogy másoknak, de magamnak sem igazán mertem bevallani.
-Nehéz
dolgokat mondasz. – Szavaimnak súlya volt, szinte láttam őket
aláhullani a mélybe. Belső bizsergés lett úrrá rajtam, mint
mindig, amikor éreztem, hogy a tudatom korlátait feszegetem. Szinte
fájt, perzselt az átalakulás, ami elindult bennem, és azt is
tudtam, hogy Halál minden egyes szava nagyon sokat fog rombolni az
énképemen, sőt, az egész emberi létezésről vallott
felfogásomon. – Ezek szerint… csupán képzelet vagy? –
Majdnem elsírtam magam, bár nem tudtam, miért.
Elmosolyodott,
bár szeme továbbra is komolyan csillogott.
-Te
is tudod ezt – mondta halkan. – Hiszen én belőled vagyok, a te
Halálod, ahogyan mindenkinek megvan a sajátja. Én csak a te
gondolataidat közlöm veled, amik valahol már benned kavarognak,
csak öntudatod nem engedte kimondani őket. Így most én teszem
meg. De csak addig, amíg te úgy gondolod. Elég kinyújtanod a
kezed, és elválunk.
Éreztem
szánalmát és jólesett, de belegondolni abba, hogy csupán énem
egyik levált részével beszélgetek, méghozzá azzal, amit eddig
valahol nagyon mélyen tartottam, nem volt éppen felemelő élmény.
Ugyanakkor megráztam a fejem, és nagyot nyeltem.
-Átéltem
már kínokat – mondtam rekedten. – Ezt is kibírom. Ki tudja?
Talán eddigi életem erre készített fel, erre a végtelen
pillanatra, hogy szembesüljek a tudással, amit eddig is
birtokoltam, csak nem mertem számba venni.
-Ezen
ne törd a fejed, és ne is emésszen a bűntudat azért, mert ember
vagy. – Halál hangja együttérzően simogatott. – Létezésetek
tragédiája ez, félúton az öntudatra ébredés és az állati
ösztönök között. Igazából már sejtitek, de nem meritek
kimondani. Nem te vagy az egyetlen, aki hazudik önmagának.
Hazugságotok csupán félelmetekből és kicsinységetekből fakad.
Lehetsz-e mérges a gyermekre, amiért önző és mindent birtokolni
akar? Még nem érti, amit a felnőttek már tudnak, hogy nem lehet
az övé minden, és a világ bizony nem körülötte forog. Nos, ez
lehet az a pont, ahol sok ember megállhat, és inkább visszafordul.
-Mi
ez a pont? – kérdeztem értetlenül, elmerülve az önsajnálat
mocskában.
-ÉS
ELJUTOTTUNK A LÉT ÉRTELMÉIG! – csattant fel Halál hangja, és
én megdöbbenve néztem színpadias mozdulatára, ahogyan kitárt
karokkal forgott körbe, mintha egy nem létező közönségnek
pózolna főszereplőként egy színpadi darabban. Amikor észrevette,
hogy őt figyelem, leengedte a karjait. Abban a pillanatban rájöttem,
hogy csak a figyelmemet akarta magára vonni. Elmosolyodott.
-Nem
adhatok mindenre választ, hiszen amire te sem tudod, arra én sem. –
Egyértelmű, de mégis zavaros szavai késként hatoltak belém,
keserű mérget juttatva vérembe. – Csupán fellebbentem a fátylat
önmagad előtt. A lét kérdésére adott válaszodat már ismered,
hiszen azért is így képzeltél el. Szerinted nincsen a létnek
értelme, egyedül önmaga, nincs semmi külső, ami értelmet adna
az emberi létezésnek, csupán vagyunk, ám ti ezt nem vagytok
képesek elfogadni. Ezt mondtam én el úgy, hogy az öntudat és az
állati lét között lebegtek. Neked most az adott egy pofont, hogy
titkon remélted, megtudsz valamit, de nem mondhatok semmit, mivel
nem az a halál vagyok, akinek gondoltál. És ha még a halál-élmény
is szubjektív, akkor mi marad az embernek?
Furcsa
volt. Először úgy éreztem, hogy monológja össze fog zúzni, és
zokogva fogom az aszfaltot csapkodni saját hullám mellett. De
szavai végül kapaszkodót találtak lelkemen. Mintha megnyitott
volna bennem egy csapot, mintha áttörte volna a gátat, ami
elrejtette a vizet, és az most óriási iramban zúdul lefelé.
Végre tudatosult bennem, hogy saját halálomat élem, önmagammal
beszélgetek, mintha álom lenne, amikor a tudattalan szimbólumokban
közli a sejtéseidet. Ám most, emberi énem legnagyobb kihívása
előtt egyszerű nyelven fogalmazta meg Halál mindazt, ami mocorgott
bennem egy ideje, amit álmok útján próbáltam magammal közölni.
Hirtelen rádöbbentem, hogy létezem, és a létezés, a kérdések
feltevése okozza azt, hogy embernek érezhetem és tudhatom magam.
Egy végtelen pillanattal az elmúlás előtt megkaptam a
lehetőséget, hogy szembenézzek önmagammal.
-Nem
mindenkinek adatik meg.
Az
én gondolatom volt, de Halál mondta ki.
Szomorúan
néztem rá.
-Akkor
az sem volt igaz, amit a többi ember haláláról mondtál? –
kérdeztem halkan. – Nem igaz, hogy unod a fekete ruhát, a gonosz
maszkot, az emberek öntudatát a halál előtt, a végtelen
bizonyításokat?
-De
igaz – jött a válasz. – Vagyis igaz volt, akkor. Meg kell
értened, hogy ami igaz az egyik pillanatban, az nem igaz a másikban.
Nem így éled-e az életed? Ha valaki, akkor te tudod, mi a változás
és önmagunk felülvizsgálata. Te tudod, hogy az igazság
viszonylagos, az emberen múlik. Nem te szoktad-e mondogatni, hogy
valahol, a saját kis világában, mindenkinek igaza van?
Bár
nem válaszolt egyértelműen, mégis elégedett voltam. Éreztem,
hogy ennél egyértelműbben nem tudja megfogalmazni, ahogyan én sem
voltam képes rá oly’ hosszú időn keresztül.
-Szubjektív
világok… szubjektív halál… - morogtam elgondolkozva.
-Így
van – mosolyodott el. – Hogyan is néz ki ez a tézised?
Össze
kellett szednem magam, hogy kifejtsem.
-A
filozófia és az emberiség nagy kérdése a valóságra irányul és
a létre. Mi a valóság? Van-e létezés? Hogyan ragadhatók meg
ezek az elvont fogalmak, amik évezredek óta gyötrik a gondolkozó
embereket? Egy előadás közben tettem fel a kérdést, amikor a
filozófus éppen ezeket a témákat taglalta, hogy vajon jól
kérdezünk-e? Tapasztalataim szerint ugyanis nem az a legfontosabb,
hogy mi
a világ, hanem az: mennyi
világ van? – Felpillantottam, Halál tekintetét kerestem. Ő
érdeklődve figyelt, majd bólintott.
-Folytasd!
Nyeltem
egyet és követtem az utasítását.
-Mert
abból indultam ki, hogy mivel az agyunk véges, tehát tudatunk
korlátolt, a világot önnön valójában felfogni sohasem leszünk
képesek. Ha viszont ez nem megy, akkor milyen képről is beszélünk?
Akkor milyen az a világ, amit megélünk? És ez a fontos: megélünk.
Mindenkinek van egy képe a valóságról, mindenki feldolgozza
valahogyan a létezést, ki így, ki úgy. És ezek a világok
egymástól különböznek. Csak szét kell nézni! Vannak
depressziós emberek, vannak vidámak. Van, aki az élet árnyékos
oldalait látja meg, van, aki a napfényen jár. Vannak gyilkosok,
öngyilkosok, szentek és elborult elméjűek, istenhívők és
ateisták. Ha szerelmes vagy, minden kivirágzik és édes a levegő.
Ellenben, ha elveszíted egy szeretted, vagy más jellegű veszteség
ér, a világ homályos lesz, szürke és kárörvendő. Van, aki
szereti nézni a szerelmespárokat, van, aki nem. Miért?
-Kíváncsi
vagyok.
Most,
hogy hallgatóságom megértőnek és odafigyelőnek bizonyult,
feltörtek legbelsőbb gondolataim, és szinte folyékonyan beszéltem
erről a nehéz témáról, amit még soha nem öntöttem formába.
-De
hiába történnek veled jó vagy rossz dolgok, a világ közben –
a külső, objektív világ – nem változik! Ugyanaz marad! Az ég
nem lesz szürkébb, a virágok nem nyílnak pompázatosabban, az eső
nem lesz édesebb. Ezek a változások belül zajlanak, de te így
fogod látni a világot! Ezt nevezem én a belső szűrőnek. Olyan,
mint egy maszk, ami megszűri a levegőből a baktériumokat. A
gondolataid uralják a világodat! Ennyi! – A végén már annyira
belelovalltam magam, hogy Halál kezdett lenyugtatni.
-Jól
van! Én értem, nekem nem kell elmagyaráznod, tőlem nem kell
félned!
Tudtam,
hogy monológomnak arra a pontjára értem, amit soha nem tudtam még
csak fejben sem megfogalmazni. Szubjektív világokról szóló
tézisem számomra egyértelmű volt, mivel saját tapasztalataim
fényében szemléltem a létezést. Ugyanakkor a továbbadására
képtelen voltam, és ez volt személyes tragédiám. Mivel
gondolataim alkották a világom alapját, azok a gondolataim, amiket
nem tudtam átadni az érzéssel
és a tapasztalattal
együtt, csupán szavakkal formálhattam meg… Egyre inkább egyedül
maradtam az utóbbi időben. – Lehunytam a szemem. Szembesülni
titkos fájdalmammal, az elhatalmasodó magány érzetével… Ez
volt Halál egyik ajándéka a számomra. És az is fájt, hogy
gondolatvilágom annyira személyessé vált, annyira belső életet
éltem évek óta, hogy félő volt, már nem tudok kilépni belőle.
Igaz, nem is akartam. Tudtam, hogy nem kellenek kommersz gondolatok,
hétköznapi, szürke témák csak azért, hogy járjon a szám és
tartozzak valahová. Többször visszafordulhattam volna erről az
útról.
De
ahogyan a fejemben tovább pörögtek gondolataim, és megnyílt
előttem belső világom kapuja, úgy tört rám az emberi lét
kicsinységének tudata. Meginogtam, és térdre estem. Arcomat
kezembe temettem, majd kínzó fájdalommal törtek fel belőlem a
könnyek. Először zokogtam, próbáltam nyelni könnyeimet, ám
végül kitört belőlem a gejzír. Bőgtem, nehéz, szaggatott
fájdalom szakadt ki belsőmből, és végre végigfolyt rajtam.
Elfojtott érzelmek és elzárt gondolatok árasztottak el.
Halál
nem lépett oda hozzám, nem karolt át, nem babusgatott, pedig
jólesett volna. De ismert – óh, ki ismert volna jobban! -, ezért
csupán leguggolt előttem, úgy fürkészte kínomat.
-Nehéz
utat választottál, barátom – szólt csöndesen, barátságos
hangon. – Meg akartál szabadulni minden támasztól, ami
embertársaidhoz köt, nem akartál hazugságban élni, ezért
elindultál a legnagyobb sötétségbe, remélve, hogy a végén majd
fényt találsz. Nem sokan járnak ezen az ösvényen, hidd el! De
azt is tudtad, hogy nem lesz sétagalopp, és ezt többször is
tudatosítottad magadban. És felismerted a hatmilliárd szubjektív
világ titkát. Innentől már nincsen visszaút. Tudod.
Könnyáztatta
arcomról patakokban folyt a sós lé, szaggatott lélegzetem, láttam
rajta, még őt is bántja. Vörös szemeim fátyolán keresztül
alig láttam ezt a csiricsáré alakot, akinek fekete szemében
felismertem önmagam és a… megértést. A megértést, amit soha,
senkitől nem kaptam még meg.
-Tudom…
de fáj… kegyetlenül fáj… - szipogtam, majd újra kitört
belőlem a nehéz zokogás. Az útra borultam (végül mégis így
kötöttem ki) és sírtam. Belül eszeveszetten tombolt valami,
mintha le akart volna szakadni rólam, mintha egy fékét vesztett
vadló akart volna kitörni a lelkemből. Sem gondolat, sem kép nem
volt, csak a mindent elemésztő fájdalom és a kétségbeesés.
-Igen.
Az emberi tudatnak és felfogóképességnek megvannak a határai. –
Mintha nem is hozzám beszélt volna. Furcsa érzés volt, de
magányos monológjaim egyikét hallhattam kívülről. Furcsa volt,
és kicsit rémisztő is. – Szellemetek csupán csíra a
törzsfejlődés ősöreg fáján. Akkor kezdődött, amikor az anyag
öntudatra ébredt bennetek, majd visszatekintett önmagára. Azután
ez az önmagára ébredt lény rákérdezett a helyére a világban.
Nem csodálatos? (Hangja enyhén megreszketett, mint amikor ilyen
eszmefuttatások során végighullámzott rajtam valami.) Az élet
egy része, egy faj odáig jut, hogy már tudja, ő különbözik a
többitől, és ezt az érzést próbálja feldolgozni. Tudja, hogy
más, tudja, hogy nem ott van a helye, mint a többinek. Hát akkor
hol? – És elkezdődik, a gyermek megpróbál lábra állni.
Először megkapaszkodik, amiben tud, a szék lábát használja,
szülei segítő kezét, és megteszi első ingatag lépéseit.
Számtalanszor elesik, sokszor sír is, amikor megüti magát, de
mindig újra próbálja, folytonosan megújuló erővel. Majd eljön
az idő, amikor megpróbálkozik azzal, hogy nem használ
segédeszközt. Nem csodálatos?
A
szavaira való odafigyelés kizökkentett a sírásból, de még nem
álltam fel. Gondolatai, egyik a másik után, szögeket ütöttek a
fejembe, amik mind a létra egy-egy fokát tartották, amin ki tudok
jönni a gödörből.
-Gyermekek
vagyunk – suttogtam magam elé. Ez volt az a pillanat, amikor Halál
odalépett hozzám, és gyengéden felemelt a földről. – Elég
már a sírásból – szólt búgó hangon, és inkább volt most
egy anya, aki odarohan elesett gyermekéhez, mint egy apa, aki a
fejét csóválja a vélt gyengeség láttán. Karjaiba kapaszkodtam,
és átadtam magam erejének.
-Ez
a te erőd – súgta a fülembe. – Ne feledd: én te vagyok, és
te én! Most igazából önmagadat emeled fel. Csak még nem
tudatosult benned, még nem vagy tisztában vele. Majd eljön az a
pillanat is.
Biztatása
jólesett.
-Emlékezz
az útra, amit bejártál! – Hangja megkeményedett, de lendület,
határozottság csendült belőle. Sőt, büszkeség. – Amióta az
eszedet tudod a végső igazságot keresed, mindig az életkorodnak
megfelelő válaszokra rátalálva. Hittél Istenben, foglalkoztál a
buddhizmussal, adott létednek értelmet a keresztény hitvilág, a
lélekvándorlásban rejlő lehetőség, a totalitarizmus, az
evolucionizmus… de egyik sem volt elég. Mindig tovább gondoltad a
dolgokat, soha nem elégedtél meg a hittel. Gondolatban visszafelé
és előre utaztál az időben, és mindent próbáltál elemezni,
felismerve, hogy mindennek oka van. Az évek során a világ egyre
jobban kitágult előtted, fantasztikus lehetőségeket, ám
ugyanakkor félelmetes végtelenséget is megmutatott. És egyszer
megfordítottad a kérdést. Nem azt tetted fel, hogy mi az élet
értelme, mi az az egy pont, ami örök, ami változatlan? Hiszen a
vallások, az eszmék, maguk az emberek is változnak – de ezért
is hagytad el mindet. Képtelen voltál múlandó, mégis öröknek
beállított ideákat követni. És egyszer feltetted a kérdést:
van
egyáltalán az
életnek értelme?
Van valami értelem ezen létezés mögött, vagy csupán vagyunk?
Akkor úgy érezted, hogy nem bírod elviselni a számodra
nyilvánvaló választ… Azt, hogy parányi létünk a végtelennek
tűnő térben és időben annyi értelemmel bír csupán, mint egy
homokszem a sivatagban.
Megnyugodtam,
ahogyan ismét lepörgött előttem az életem, mint már annyiszor
az évek folyamán. És igen, eszembe jutott a pillanat a hídon,
amikor lázban vergődve menekültem, kiutat keresve az alkohol és a
kábítószerek mérgező markából, a végső létezést keresve.
Akkor, ott úgy éreztem, összeroppanok. Ma csupán úgy látom,
hogy egy új ajtót találtam, amin beléphettem.
-Bár
akkor nem tudtad, az csupán egy új élet kezdete volt – reagált
ki nem mondott gondolataimra Halál. – Addig is kerestél, de
azután olyan intenzitással estél neki az önmegismerésnek, ami
félelmetes energiákat mozgósított benned. Ugyanis a felvillanó
lehetősége annak, hogy nincsen külső támasz, rákényszerített
arra, hogy magadban keresgélj. És az évek során rájöttél arra,
hogy…
-Minden
erő bennem van – fejeztem be a mondatot. Mintha ezer évvel
ezelőtt történt volna a sírás, egyáltalán nem éreztem már
elesettnek és gyengének magam. Utam filmként pergett le előttem,
és büszkeséggel töltött el. Halál szemébe néztem, és láttam,
ahogyan elmosolyodik. Lassan szólaltam meg, mivel láttam rajta,
hogy beszéltetni akar.
-Megtudtam,
hogy mindaz az energia, amit a hit istenben, a lélekvándorlásban,
vagy akármelyik eszmében adott, mind bennem lakozik. Két lehetőség
volt: vagy létezik az összes isten, az összes idea – nácizmustól
a legjámborabb kereszténységig -, hiszen erőt adnak nekünk…
vagy pedig mindaz az erő, amit a hit által kaptam, bennem volt már
eredendően, csak kellett egy külső pont, hogy mozgósítani
tudjam. És igen, itt van a szubjektív világok lényege! – Szinte
a fejemhez kaptam, dörömbölt benne valami. Éreztem, hogy ismét
saját tudatom határait feszegetem, de csak megráztam a fejem, és
fojtattam tovább. – Hiszen összeszámolni sem tudom, mennyi
mindenben hittem életem folyamán, és végre itt a válasz az
összes kétségre. Mindegyik hit megadta az erőt, amire szükségem
volt ahhoz, hogy létezzek tovább. Csúnyán hangzik, de a
legarchaikusabb szellemhit és a „legmagasabb” teológia, de még
a tömeggyilkos nácizmus is ugyanazon tőről fakadnak. Az ember
keresi a helyét a világban. – Észre sem vettem, de szépen
átvettem Halál szerepét: én beszéltem, ő pedig figyelmesen
hallgatott. És megkaptam tőle azt a csendes, szemlélődő
érdeklődést, amire mindig is vágytam.
-A
tudat, hogy helyem van a létezésben, töltött el energiával. A
tudat, hogy van értelme a hitemnek, a tudat, hogy igazam van, a
tudat, hogy megtaláltam azt a külső hatalmat – és ez Isten vagy
akár csak az abszolút igazság -, amibe kapaszkodhatok. És igen,
igazad volt. Az emberi öntudat nem elég nagy ahhoz, hogy elviselje
a létet önmagában, szüksége van mankóra. És igen! A majom
négykézláb mászik, bár néha megpróbál felállni. Mi két
lábon állunk, de szükségünk van a botra, hogy szellemünket
támogassa. Gyermekek vagyunk, akik megpróbálnak lábra állni, és
hol ebbe-hol abba kapaszkodnak, mindig abba, ami éppen a kezük
ügyébe kerül. Így változnak az istenek, az eszmék, amiket
önmagunk fölé helyezünk. Új kihívások jönnek, új helyzetekbe
keveredünk, ahogyan tesszük a lépéseket egymás után, és
felbolydulnak a világok, és bizony sokszor csüccsenünk le az
ülepünkre. Akkor majd könnyezünk, és zokogva hívjuk az anyukát,
aki előbb-utóbb megjelenik. Igazából mindegy, hogy ki jön, csak
vegyen a karjába.
Lelki
szemeim előtt megjelent a múlt, az emberiség általam elképzelt
múltja. A parányi emberek, akik dolgoznak, harcolnak, élnek és
alszanak, de mindezt azzal a tudattal teszik, hogy helyes, amit
csinálnak. Istenek, vallások jönnek és mennek, és mindig
idomulnak az új szituációkhoz, míg végül annyira
anakronisztikussá válnak, hogy lecserélik őket egy teljesen újra,
amely jobban megfelel a hívők igényeinek. Mi teremtettük az
isteneket, de még amikor meg is öltük őket, jött helyettük más:
a felvilágosodás, a technikai forradalom, az emberbe vetett hit,
ami igazából az emberi fejlődésbe vetett hit volt. Amikor ez
elmúlt, és zavarossá vált a világ, megjelent a fasizmus és a
kommunizmus, hogy betöltse az űrt, hogy értelmet adjon sokszor
bizony értelmetlennek tűnő létezésünknek. És mi lesz ezután?
Ebben a világban, amelyben összezavarodtak az értékek, és közben
kitágult a világképünk, és ahol Isten teremtett, zárt világát
felváltotta a határtalan űr, a végtelen, közönyös kozmosz,
melyben hangyányi lények sem vagyunk?
-Ez
a kérdés saját szubjektív világodból eredeztethető – szólalt
meg Halál. – Számít valamit, hogy mi lesz ezután? Neked már
aligha. Mégis, úgy gondolom, van rá egy teóriád. Nem?
Elmosolyodtam.
-Minden
megy tovább a régiben – válaszoltam. – Istenek és eszmék
jönnek-mennek továbbra is, ki tudja, meddig. Hatmilliárd igazság
létezik a földön, ki tudja, melyik fog győzedelmeskedni, ki
tudja, kinek van igaza? Vagy igaza van-e egyáltalán?
Nem
tudtam többet mondani. A felismerés, hogy az én igazságom csak
számomra létezik, hogy hatmilliárd világ közül az enyém csupán
egy, teljesen passzívvá tett. Nem lettem mérges, nem zuhantam
össze, csak egy kicsit szomorú lettem. Hogy ez legyen a vége az
útnak? Miközben az örökkön stabil pontot kerestem a világban,
mindent elvesztettem a mindenre való rákérdezésemmel, a
világképem tágulása viszonylagossá tett mindent. Ahogyan kezdett
egyre színesebbé válni a létezés, ahogyan egyre több skatulyát
gyártottam, szépen lassan én is egy lettem a sok közül.
-Te
vagy az a skatulya, amely megpróbálja befogadni az összeset. –
Halál a vállamra tette a kezét, úgy nézett a szemembe. –
Megpróbálkozol azzal, hogy olyannak szemléled a világot, amilyen
lehet. Nem hiszem, hogy sikerül, mert a tudatod korlátolt. De hidd
el, minden egyes próbálkozással tágulni fog. Nem hiszem, hogy
valaha is be tudod majd fogadni a létezést. De nem is ez a lényeg.
Hiszen nem ezen az úton indultál el. Ez csak a mellékterméke
valaminek, nem?
Mély
szemeinek kútjából kiolvastam a választ.
-Megpróbáltam
megszabadulni a hittől – szólaltam meg. – Nem tudok hinni
valamiben, nem akarom feltenni az életemet arra, hogy olyan
kihívásoknak felelek meg és olyan törvényeket tartok be,
amelyeket emberek találtak ki, de istenek szájába adnak, vagy
öröktől adottnak vesznek. Nem hiszek az erkölcsben, mert az idők
során változott, és ami régen erkölcsös volt, az ma nem az,
esetleg ami ma az, régen eszünkbe sem jutott. Nem hihetek a
rendszerünkben, az „alapvető emberi jogokban”, mert nem élnek
kétszáz éve sem. Nem hihetek dolgokban, amikről tudom, hogy az
idők múlásával megváltoznak, és egyszer talán majd nem is
emlékeznek rá. Nem hihetek istenben, mert ha van is, emberi ésszel
fel nem foghatom, tehát nem keresem… Egyáltalában nem akarok
függeni egy tőlem kívül eső dologtól, mert tudom, hogy az erő,
amit a hitem ad, bennem már eleve megvan. Miért kellene akkor
megtennem egy képzeletbeli utat, hogy a saját energiámat mástól
visszakapjam?
-Tehát?
Nagy
levegőt vettem.
-Megpróbáltam
lemondani mindenről, ami kívülről motiválhatna. Megpróbáltam
nem hinni semmi magasztosban, semmiben, amit önmagamon kívülre
helyezhetek. Megpróbáltam járni a világot, és nem minősíteni,
csak figyelni. Rá kellett döbbennem arra, hogy az emberek világának
központja önmagukon kívül van, legyen ez isten, egy nő, egy
férfi, a pénz, a siker. Ezzel csak az a baj, hogy elveszítheted,
és ha már nem lesz, érezni fogod a hiányát. Így megpróbálok
eldobni mindent, aminek önmagamon kívül van a központja. Nehéz
így élni a világban, nehéz viszonylagos dolgok között
mászkálni, egy olyan helyen, ahol semmi nem stabil. Úgy éreztem,
hogy kilöktem magam a semmibe, ahol lebegek, nincs talpalatnyi föld
sem alattam, amire ráállhatnék.
Halál
elmosolyodott. Elővett egy cigarettát és meggyújtotta. Majd
megkínált engem is, és elfogadtam. Jólesett.
-Egyvalamit
kifelejtettél a felsorolásból – mondta két slukk között. –
Egyvalamiben hittél.
Elgondolkoztam.
-Igen
– mondtam végül lassan. – Abban hittem, hogy sikerülhet. Abban
hittem, hogy képes vagyok rá. Abban hittem, hogy végig tudom járni
ezt az utat, bármennyire veszélyes és sötét is. Hittem benne,
mert hinnem kellett. Nem akartam bolygó lenni egy nap körül,
tudva, hogy az bármikor felrobbanhat. Nap akarok lenni, önmaga
központja körül forgó, akinek nincsen szüksége arra, hogy
máshoz képest határozza meg magát. Én akarok lenni saját
világom közepe. És ehhez kellet a hit.
-Látod,
mennyire vak vagy? – kérdezte, és én kérdőn vontam fel
szemöldököm. Rám sem nézett, az égő parazsat figyelte, és a
felfelé szálló füstfelhőt. – Évekkel ezelőtt el sem tudtad
képzelni ezeket a gondolatokat. Most nyíltan beszélsz róluk,
vállalod őket, és képes vagy arra, hogy elviseld a súlyukat. Mi
ez, ha nem a bizonyítéka annak, hogy kezd a végtelen űrben
összeállni az atomoknak egy halmaza, amely lassan alkalmas lesz
arra, hogy ragyogó csillaggá váljon? – Szavai eltalálták a
szívemet, és a bizonyosság elöntötte belsőmet. Nagyon lassan
mosoly jelent meg arcomon, igazi, hálatelt, szívből jövő mosoly.
Igen, végül is igaza van. Megtaláltam, amit kerestem. Megszületett
bennem a mag, csak eddig nem volt alkalmam rá, hogy észrevegyem,
megvizsgáljam, csodáljam. Csak azért kár, hogy mindez a halálom
után történt. Vagyis a halálom közben…
-Mennyire
telhetetlen vagy! – horkant föl Halál, és én hirtelen
visszatértem. Összevont szemöldöke alól a két fekete széndarab
haragvón csillogott. – Megtaláltad, amit évek óta kerestél,
maradj a fenekeden és élvezd ki, amíg lehet! Emberek! –
hangjában megvetés csengett, ami az én érzelmem volt. – A
létezés után a második legtermészetesebb dolog az elmúlás, és
ti csak ezen tudtok forogni. Vallások jöttek létre, hogy
elviseljétek a halál tudatát, értelmet adjatok pondrónyi
életeteknek, pedig kevés egyértelműbb dolog van nálam. Szinte
csak tőlem féltek, pedig én vagyok az, akit senki nem kerülhet
el. Őrület!
Szinte
fröcsögött indulatában, és ez elég éles kontrasztot hozott
létre az utóbbi percek kedvességével szemben. Ám tudtam jól
(mivel már hozzászoktam jelenlétéhez és a tudathoz, hogy belőlem
született), hogy indulata az enyém. Amíg tovább füstölgött
magában, és szinte éreztem megvetését és haragját irántam,
újabb kérdés született meg bennem.
-Azt
tudom, hogy benned
miért a félelem – reagált ki nem mondott szavaimra. – Attól
félsz, hogy nem lesz elég időd arra, hogy kiteljesítsd önmagad,
megtaláld azt a belső nyugalmat, amire évek óta vágysz. Mások
haláltól való félelmére a választ csak tőled tudom idézni: az
öntudatra ébredt létezés nem képes megbirkózni az elmúlás
gondolatával. Ezért is kreál halál- és túlvilág
magyarázatokat. Ezért jöttem létre én. Hiszen engem a társadalom
és az emberi szellem oltott beléd. Mint mondtam már, nem vagyok
más, mint lényed levált része. Az pedig, hogy emberi alakban
képzeltetek el, a világot a saját képetekre formáló
igyekezetetek eredménye. Emberarcú Isten – emberarcú Halál.
Szinte
még fel sem fogtam, mit mondott, de már folytatta is dörgedelmeit.
-Nem
győztök pénzt és energiát pocsékolni arra, hogy
meghosszabbítsátok nyomorult életeteket. Pedig tudnotok kellene,
hogy pont annyi idő adatott, amennyi elég arra, hogy leéljétek,
ami belétek van kódolva, hogy megéljétek a létezést… Vagyis
elégnek kellene lennie erre. Tudod, a ti úgynevezett „primitív”
törzseitek sokkal közelebb járnak az igazsághoz, már ami a
hozzám való viszonyt illeti. Szépen leélik a kis életüket, nem
aggódnak feleslegesen, és amikor találkoznak velem, tudomásul
veszik. De ti! Egész életetekben iskolából iskolába,
munkahelyről munkahelyre, kapcsolatból kapcsolatba, egyik kocsiból
és házból a másikba, egyik földrészről a másikra rohangáltok,
képeslapokat és fényképeket nézegettek ahelyett, hogy egy napot
rászánnátok arra, hogy körülnézzetek a vidéken, ahol éltek!
Mindent összeharácsoltok, amit lehet, tudva, hogy nem vihetitek
magatokkal… mert én nem engedek át semmi mást, csak a lényed.
És amikor eljön az időskor, vagy esetleg megláttok engem, a
kezeiteket tördelitek és rájöttök, hogy egész életetekben nem
csináltatok semmit. De ilyenkor már mindegy! Tönkreteszitek
magatokat, közben eleven halottakká váltok. Tönkretettétek
magatokat, mert az élet, amit éltek, már nem is nevezhető ezen a
néven. És ezt te is tudod! – bökdöste meg a mellkasomat, és
kimeresztett szemeit hipnotikusan az enyémbe mélyesztette.
Már
nem tudott rám akkora hatással lenni, mint a találkozásunk utáni
percekben. Szavainak igazat adtam, bár most újra elbizonytalanodtam
kilétét illetően. Ismét úgy beszélt, mint aki mindenkivel
találkozik, nem pedig az én szubjektív ismerősöm. Azt hittem,
ezen már túlestünk, de most… Elgondolkodó arckifejezésem
láttán először meglepődést
láttam rajta, azután széles vigyor jelent meg az arcán.
-Nocsak,
kis barátom! – szólt árnyalatnyi gúnnyal. – Már nem tudjuk,
hogy mi is vagyok? Még mindig képes vagyok meglepetést okozni?
Mint mondtam már, az igazság mindig a pillanattól függ. Benned
megszületett a belső erő, tehát nincsen szükséged arra, hogy
legyen egy biztos pont magadon kívül, ami körül foroghatsz. Nem
így van? Ha azzal a tudattal mennél tovább, hogy Halál bácsi
teljesen szubjektív, akkor ez nagyon fontos tudás lenne, ami
viszont rajtad kívül álló dolgokról világosít fel. Kell a
bizonytalanság! Nem így gondolod? Függetlenné kell válnod…
tőlem is!
Ha
valamikor sikerült összezavarni, akkor ez most megtörtént.
Hirtelen úgy éreztem, fehér fogait és pajkosan csillogó szemeit
nézve, hogy kicsúszik a talpam alól a talaj, és megbillent a
világ. Az a gondolat jelent meg bennem, hogy alakváltozásai és
hangulatának igen erőteljes ingadozásai most érték el a
tetőpontot, amit már nem bírok elviselni. Igazából viszont csak
az jelentett gondot, hogy saját logikámra és vágyaimra kötött
egy csomót. Teljesen kiismert.
-Miért
csinálod ezt velem? – kérdeztem nyögve. Újra fölényben volt,
és ezt nagyon nehezen emésztettem meg. – Ha úgyis meghalok,
miért tartasz bizonytalanságban?
Szinte
úgy láttam, hogy élvezi gyötrődésemet, ám nyugodt hangja nem
igazolta félelmeimet.
-Egyrészt
azért, mert ezt várod el, ha nem is tudatosult benned, pedig
mindent megtettünk, hogy rámutassunk arra, ki is vagy. Ha pedig nem
is várod el… Mivel mindent kétségbe vonsz, most kapsz egy kis
csemegét, amin elrágódhatsz. Nevezzük a cég ajándékának! –
Arca ragyogott, és most újra a „régi” Halál volt. Majd
pillanatnyi szünet után folytatta. – A másik ok pedig az, hogy…
visszamész.
Egy
pillanatra teljesen összezavarodtam, nem értettem semmit. Csak
nagyon lassan hatoltak el tudatomig a szavak, és első döbbenetemben
meg sem tudtam szólalni, amikor végre felfogtam, mit is akar
közölni.
-Vissza…
Miért?… Hogyan?… - hápogtam.
-Semmi
közöd hozzá. – A flegma válasz szinte arculcsapásként ért.
Jégcsapként
álltam. Ha pár pillanattal ezelőtt úgy éreztem, hogy meglódult
alattam a világ, akkor most egy gyémántba zárt légbuborék
voltam. Testem lemerevedett, ismét éreztem, hogy a szívverésem
üti a percenkénti százezret. A csodálkozás és a bizonytalanság
ideje volt ez. Amilyen lassan fogtam fel, hogy meghaltam, most
legalább annyi időbe került elfogadni, hogy nem
haltam meg! Mi ez? Ki
játszik velem?
Halál
újra elővett egy cigit, de nem gyújtotta meg, hanem ujjai között
forgatta.
-Nos?
Nem örülünk? – kérdezte. – Nem is olyan régen még sajnálni
tetszett, hogy ennyi volt, most pedig nem akar elindulni? Vissza az
életbe, felvértezve az új tudással? Esetleg… továbbjön? –
És kinyújtotta a kezét. Szinte kábulatban néztem le rá, majd
olyan gyorsan ugrottam hátra, mintha egy kobra készült volna
megmarni. Míg Halál keserűen elmosolyodott én éreztem, hogy
visszatér belém a lélek. A tovább élés lehetősége
felpezsdítette véremet, zihálni kezdtem, szinte már újra
hallottam a madarak csivitelését, éreztem a levegő illatát,
gondolatban a barátaimmal beszélgettem és hihetetlen élményeimet
osztottam meg velük…
Kérdő
tekintetemre Halál gonoszul vigyorgott válaszul.
-Nem
mondom meg, hogy emlékezni fogsz-e. – Szavai nagyon bántóak
voltak. – De azt igen, hogy ha legközelebb is ennyire nem leszel
tisztában önmagaddal, a vágyaiddal, az elért eredményeiddel, nem
leszek ennyire könyörületes!
Mondandója
végeztével csak állt a helyén – én pedig a magamén. Hívott
vissza az élet, mégis, rövid ismeretségünk alatt nagyon
megkedveltem Halált. A kedves emlékek között megjelent a
kellemetlen szag is, a szmog, a rohanás, a feleslegesen leélt
emberi életek tömege, amelyik majd körülvesz… Megráztam a
fejem. Ott a helyem. Halált soha nem fogom elfelejteni, de még nem
jött el az idő.
-Ez
igazán kedves – hajolt meg Halál a szokásos túlzással.
Miközben
a búcsú szavain gondolkoztam, eszembe jutott még egy kérdés.
-Tudod,
hogy nem áll módomban válaszolni rá, mégis meg fogod kérdezni
tőlem – szólt. Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy olvas a
fejemben, hogy szinte oda sem figyeltem szavaira. Igaza volt, de úgy
éreztem, ennyivel tartozom valakinek.
-Van
valami a kapun túl? – Hangom nyugodt volt. Várt rám az otthon, a
létezés, a csönd, a nyugalom, az új élet… Nem is vártam
választ. – Van valami az élet után?
Elmosolyodott.
-Hadd
kérdezzek vissza: számít ez valamit?
Mélyen
elgondolkoztam válaszomon.
-Azt
hiszem, igen. Nagyon sok embernek, köztük nekem is, jól esne a
tudat. Biztonságot nyújtana, vagy legalább valami fogódzót az
életünk irányítása szempontjából. Például… fel tudnánk
készülni rá. – Már akkor húztam a számat, amikor kimondtam
gondolataimat, mert tudtam, hogy baromság az egész. Halál mégsem
korholt meg, bár nem hagyta szó nélkül.
-Tipikus
ember vagy – csóválta meg a fejét, de még mindig kedvesen
mosolygott. – Kérdéseidre válaszoltam, tükröt mutattam, saját
gondolataidat tolmácsoltam neked, erre beleszaladsz egy ilyen
csapdába. Hát nem beszéltünk a mankóról? Te el akarod dobni,
sőt, másoknak is ezt kívánod. És mégis nyúlsz utána, amikor
már csak egy pillanatod is van hátra az ittlétből?
Elszégyelltem
magam, de nem akartam nyitva hagyni a kérdést. Akkor, ott nagyon
rühelltem magam, amiért győzött alantas emberi természetem,
amiért ilyen mohósággal ragaszkodok egy hülye ideához. A fél
ember-fél majom primitív ösztöne volt ez – de hozzám
tartozott. Ez is.
-Először
is – kezdte Halál – nem hinném, hogy akármit is mondanék, sok
hasznát venné kritikai szellemed. Másodszor, sokan biztosan nem
értékelnék kinyilatkoztatásodat arról, hogy milyen is a
túlvilág. Ha pedig rám hivatkoznál, talán még a
kényszerzubbonyt sem kerülnéd el. De a legfontosabb… Szubjektív
világokról beszélgettünk. Szerinted annyira fontos, hogy van-e
valami objektíven?
Szerinted nincsen túlvilág. Mások szerint van. Márpedig a
személyes világokba nem csak az tartozik bele, hogy az emberek
miért hisznek? Hanem az is, hogy számukra ezek a dolgok léteznek.
Ha valaki hisz a mennyországban, akkor az igenis létezik, hiszen
úgy fogja élni az életét! Ha az ő világában létjogosultsága
van, akkor nincs miről beszélni. Ha valaki úgy gondolja, hogy vár
rá valami a másik oldalon, akkor várni is fog rá. Hogy mi
történik a halál után, ebből a szempontból teljesen
lényegtelen. Szerinted nincsen rajtad kívül álló oka a
létezésednek, és véget érsz az elmúlással. Így csak
neked
ezt tudom mondani: nem az számít – nézett bele mélyen a
szemembe -, hogy mi van a halál után. Hanem az…
-Hogy
mi van előtte – fejeztem be a gondolatmenetet. Összeszorítottam
a számat, megmozdult bennem valami. Szemem könnybe lábadt, de ezek
az öröm könnyei voltak. Mert most már tudtam.
Némán
álltunk egymással szemben. Valamit még mondani akartam a búcsú
előtt, de kissé elbizonytalanodtam, mivel nem tudtam, hogyan fog
hatni. Végül azonban megembereltem magam.
-Köszönök
mindent – mondtam remegő hangon. – Azt hiszem, tudom már, miért
találkoztunk. És azt is tudom, hogy téged nem Halálnak, hanem
Életnek kellene neveznünk. Több vagy, mint az elmúlást
elfogadtató levált psziché – használtam a szavait. – Maga
vagy az Újjászületés. Te vagy az Élet.
Azt
hiszem, hogy nem sokan fognak hinni nekem, de láttam Halált
elérzékenyülni. Arca remegett, akárcsak fekete szeme. Zavartan
köhintett egyet, és felvette valahonnan előhalászott
napszemüvegét. Idegesen rágyújtott már egy ideje elővett
cigarettájára. Abból is láttam zavarát, hogy engem nem kínált
meg, bár a tüzet tőlem kérte.
-Ideje…
Ideje, hogy indulj! – Elcsuklott a hangja, de remekül tartotta
magát. Elmosolyodtam és kezet nyújtottam.
-Örülök
a találkozásnak – mondtam. Ő lassan a háta mögé dugta
jobbját. Zavaromban nagyon hülyén éreztem magam, végül azonban
mindketten felnevettünk.
-Remélem,
hogy többé nem találkozunk.
Csodálkozva
nézett rám, de éreztem, hogy örül búcsúmnak.
-Óh!
Tehát nem akarunk többé találkozni?
-Nem
– mondtam csöndben. – Meg akarom tanulni elfogadni az elmúlást,
hogy többé ne legyen szükségem ajtónállóra, aki átsegít a
küszöbön.
Mosolyogva
bólintott. Nagyot sóhajtottam, majd, miután úgy éreztem, hogy
minden dolgomat elvégeztem itt, körülnéztem, hogyan mehetnék
vissza az életbe?
-Csak
hunyd be a szemed!
-Mit
csinálsz, te hülye gyerek?
Hangok.
Napsütés. Zsongás, szellő simogatja a bőrömet. Kinyitottam a
szemem. Egy fehér autó motorháztetőjére támaszkodtam mindkét
kezemmel. A kocsi félig a zebrán, én pedig úgy álltam előtte,
mint aki el akarja tolni. Egy negyvenes, pocakos fickó ordított,
félig kihajolva a lehúzott ablakon, az anyósülésen egy hasonló
korú, nagydarab nő nézett velem farkasszemet. Tétován
egyenesedtem ki.
-Mi
ütött ebbe az idiótába?
Jó
páran nézték a jelenetet, leginkább járókelők. Lassan
leballagtam az útról, fel a járdára, még mindig zúgott a fejem.
A fickó tovább magyarázott, de lassan elindította a járgányt,
és még hallottam, hogy vagy kétszer elküldött valami melegebb
helyre. A forgalom lassan beindult, mindenki vetett rám egy
pillantást. Egy nő odajött, megkérdezte, nincs-e valami bajom?
Néma fejrázásom láttán lassan eloldalgott.
Csak
arra a pontra bámultam, ahol majdnem elütöttek. Fejemben
kavarogtak az emlékek. Rágyújtottam egy cigarettára, és félig
elszívtam, mire tudatára ébredtem annak, ki is vagyok és mi
történt velem. Tisztán emlékeztem minden szóra, minden
mozdulatra, Halál minden egyes grimaszára vagy teátrális
felkiáltásaira. Elmosolyodtam. Milyen furcsa fickó volt!
Egy
pillanatig sem voltak kétségeim afelől, hogy mindez megtörtént.
Tekintetem lassan arrafelé vándorolt, ahol barátommal beszélgettem
saját összetört tetemem mellett. Minden pillanat – vagyis az az
egy végtelen pillanat
– beleégette magát a tudatomba, és tudtam, hogy onnan kitörlődni
soha nem fog. Csak arra emlékeztem, hogy sokáig álltam ott,
bámulva azt a helyet.
Tudom,
hogy sokat köszönhetek neki. Nem tudom, igazából ki volt ő, nem
tudom, ki küldte, ha küldte egyáltalán. Azzal sem foglalkozom,
hogy miért jöhettem vissza az életbe. Azóta sok minden történt,
és rájöttem, hogy nem lehet – és nem is feltétlenül kell
– mindent megmagyarázni. Elég, ha megéljük a dolgokat úgy,
ahogyan történnek, és néha elrágódunk egy-két rágósabb
falaton. De rohanni nem szabad, hiszen ahhoz, hogy éljünk, jelen
kell lenni.
Azóta
magamban Életnek nevezem őt. Azt hiszem, sőt, tudom, hogy így
helyes.
És
úgy érzem, hogy mielőtt elváltunk, még utánam küldött egy
üzenetet. Az új nevével kapcsolatban.
Köszönöm!