Betegen - Novella

       Napok óta éreztem, ahogy közelít. Éreztem a szagát, hallottam a hangját, a fülemben doboltak a léptei. Később elkezdtem az ő szemével látni, a fülével hallani, a szívével érezni. Tegnap már azt is tudtam, hogy itt van, és csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban belém bújjon, és megerőszakolja egész lényemet.

Reggel döntött úgy, hogy lerohan.

     A hétköznapi lagymatag, semmilyen állapot helyett feszült izgatottság vibrált a testemben, amikor felébredtem. Nem a szokásos tunya ébredés volt, hanem a minden pillanatban robbanásra kész létállapot. Az álom utolsó foszlányait is darabokra zúzta szívem vad dörömbölése. A vér lüktetett az ereimben, az ujjhegyeim bizseregtek, a gyomromban furcsa polkát járt egy ismerős érzés.

      Kikászálódtam a takaró alól. Kitámolyogtam a fürdőszobába. Lassú vizet pergettem az ujjaimmal a csapnál, és mindent elkövettem, hogy húzzam az időt. Nem akartam belenézni a tükörbe, nem akartam szembenézni az elkerülhetetlennel. Végül azonban benedvesítettem az arcom (még a hátamon is felállt a szőr a hidegtől), és megadtam magam a sorsomnak.

      A tükörből csillogó szemek néztek vissza rám. Az arcomon a víztől még ott is kipirosodott a bőr, ahol meggyűrte a párna. Arc… Mintha nem is az enyém lett volna. Az izmok furcsa, ismeretlenül ismerős formát vettek fel. Azt a milliárdból is felismerhető alakzatot, ami egyértelműen tudatosította bennem, hogy beteg vagyok.

         Visszaestem.

         Halkan elkáromkodtam magam, és próbáltam nem a lehetséges következményekre gondolni. Könnyen ment, hiszen még nem voltam teljesen ébren. Megtörölköztem és felöltöztem. A konyhába érve engedtem magamnak egy kis vizet, gyorsan fel is hajtottam. Töltöttem magamnak egy pohár tejet, és amíg megmelegítettem a mikróban, elővettem egy szelet barna kenyeret. Bár beteg voltam, a gyomrom követelte a maga jogos jussát.

Amíg a kenyeret majszoltam és apró kortyokban ittam hozzá a langyos tejet, lassan magamhoz tértem a szokásos reggeli kábulatból. A morzsákat a tenyerembe töröltem az asztalról, majd a kukába sepertem a tenyeremről. Lázas motozásba kezdtem, míg végül a hálóban megtaláltam a mobilom.

A főnökömet tárcsáztam. Szembe kellett nézni a tényekkel.

-Halló… - Jókor hívtam. Csupa kóma.

-Jó reggelt, főnök. Hogy vagyunk így kora reggel?

Mindig jópofáskodok. Évek óta azzal hitegetem magam, hogy beválik.

-Mit akarsz?

Imádtam a stílusát. Legalább nem kellett messziről kerülgetni.

-Azért hívom, mert nem tudok ma bemenni.

-Ne már! Mi van megint?

Mi van megint? Nagyot nyeltem. Nem fog örülni.

-Beteg vagyok…

A hangsúlyomból észrevehetett valamit, mert megváltozott a hangja.

-Visszajött?

Mintha egy halott szelleméről beszélnénk. Vagy Colombóról a negyedik visszatérése okozta trauma közben. A furcsa idegesség csak nőtt bennem, és egyre csak az járt a fejemben, hogy ez a gyógyszer sem vált be.

-Vissza…

-Akkor irány az orvos. Be ne gyere nekem az irodába! Ránk ne ragaszd ezt a hülyeséget!

Hülyeséget…

-Majd azért szólj, hogy mi van.

-Persze, főnök. Mindenképpen. Viszhall.

Letette.

A gyógyszeres doboz a konyhapultról vigyorgott rám. Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, majd úgy hajítottam oda a kukához, hogy a falról a lábamhoz pattant vissza. Leroskadtam egy székbe, a tenyerembe hajtottam a fejem, és istenverte sorsomon keseregtem egy pillanatig…

Amit hamarosan már felettébb humorosnak találtam. Felröhögtem.

Ha kesergek, attól jobb lesz?

A nevetés segített, lendületet adott. Levetkőztem és letussoltam – ráértem megszáradni. Kilenc előtt nincs rendelés, jó esetben negyed tízkor megjön a doki. Fél kilencre ott leszek, hogy ne legyenek sokan előttem. Megszárítkoztam, felöltöztem, közben rádiót hallgattam. Süket, dallamtalan slágerek mászkáltak ki-be a fejemben, keresték a kapaszkodót, de nem találtak. A hírekben közölt tragédiákon csak vigyorogni tudtam, bár egy tisztább pillanatban megijedtem attól, hogy talán érzéketlenné váltam, amiért nem érdekel, hányan haltak meg egy indiai autóbusz-balesetben.

Persze. Hiszen beteg vagyok.

Nem érzéketlen, csak beteg. A beteg nem hibás…

A táskámba betettem az aktuális könyvet, ami arról a témáról szól, ami aktuálisan lekötötte a figyelmemet, és ami iránt azonnal elveszítem az érdeklődésem, amint elveszíti az aktualitását. Dzsekit vettem, majd sapkát nem. Annyira nem volt hideg odakint, legalábbis ezt láttam az ablakból. Kinyitottam, kitártam, majd becsuktam és bezártam az ajtót. Közben kiléptem rajta. Ezen a gondolaton jót mulattam magamban, aztán letöröltem az arcomról a vigyort, nehogy megbotránkoztassak valakit indokolatlan jókedvemmel.

Hiszen beteg vagyok!

Mindig gyűlöltem beteg lenni. Mindig gyűlöltem elütni a normálistól. Megrögzött konformista személyiségemnek úgy kellett ez a betegség, mint egy lórúgás. Minden alkalommal, amikor lerohant, úgy éreztem, hogy a romlott kisebbséghez tartozom.

Más vagyok. Bűnös vagyok…

-Jó reggelt!

Katika néni már megjárta a boltot: láttam a duzzadásig tömött csíkos szatyrot. Mindig csodálkoztam azon, hogy miközben az öregek folyamatosan arról panaszkodnak, mennyire betegek, akkora szatyrokkal futnak a buszhoz, amiket én meg se bírnék mozdítani.

Katika szája megmozdult, és én leolvastam róla, hogy visszaköszönt, de a szavait már nem hallottam. Minden figyelmemet lekötötte a tekintete, ami csodálkozást, undort és megvetést tükrözött egyszerre, és magába szippantott, mint egy tüzes örvény…

Tudja! Meglátta rajtam!

Lesütöttem a szemem és elsiettem mellette. A korlátba kapaszkodva kanyarodtam, akkora lendülettel, hogy a táskám nekicsapódott a falnak. Újabb vigyor került az arcomra, és visszafojtottam a kirobbanni készülő röhögést. Reméltem, hogy elkerülöm az újabb kényelmetlen találkozásokat, nem találkozok lakótársakkal, így rohantam tovább.

Valóban lakótársak. Panel-lakótársak. Mindig hallom, amikor a felettem levő lakásban szeretkeznek, amikor vasárnap reggel a húst kloffolják a szomszédban, amikor szombaton falat fúrnak, amikor a Józsi gyerek részegen jön haza, és teleokádja a lépcsőházat hajnali háromkor… Tudom, mikor szomorúak és tudom, mikor boldogok. És azt is tudom, hogy miért, bár nem akarom tudni.

Mindent tudok róluk, és ők mindent tudnak rólam. Sorstársak vagyunk, kéretlen gyóntatók, titkok tudói. Minden találkozásunk egy összeesküvés, minden pillantásunk titkokat sugall. Minden köszönés megállapodás: amit tudunk, köztünk marad…

Hagyd abba!

Az utcán már könnyebb volt létezni. Iskolások ballagtak a munkahelyükre, felnőttek jöttek-mentek. Némelyikük megbámult, de nem foglalkoztak velem. Még akkor sem, ha látták rajtam, hogy beteg vagyok. Ez a városok, a civilizáció igazi csodája! Több száz emberrel találkozol nap, mint nap, és a kilencven százalékukról azt sem tudod, hogy ki. Nagyjából öt százalékuknak köszönsz, ebből négy százalék észreveszi, három visszaköszön…

Három a magyar igazság…

Ezen újra röhögnöm kellett, bár nem merek hangosan. Miért nem tudok komolynak maradni egy ilyen vert helyzetben? Hiszen visszaestem, ez igazán nem vicces, az emberek közötti viszony romlása pedig igenis társadalmi probléma, a gyerekek egyre rosszabbul tanulnak, hát milyen jövő vár így rájuk…

És pont most, pont nekem kell ezzel foglalkoznom?

A rendelőben ugyanaz a rohadt érzés vett elő, mint gyerekkorom óta minden alkalommal. Bár az évek elteltek az óta – fotocellás lett a bejárati ajtó, máshová került a büfé, évek óta nem láttam a kartonomat, és három háziorvos kidőlt mellőlem – az érzés ugyanaz maradt. Minden alkalommal arra készülök, hogy most derül ki: halálos beteg vagyok…

Hülyeség, de mindig féltem a rendelőktől.

Féltem a komoly orvosoktól, a rideg nővérektől, a betegség-szagú emberektől. Féltem a hely aurájától, a levegőben lebegő tizenkét-milliárdhatszázhuszonnyolcmillió-kettő-féle bacilustól és vírustól. Az emberek tömegétől, akiken át kell verekednem magam, a köhögéstől, a gyereksírástól, a rám szegeződő tekintetektől… És attól a lehetőségtől, hogy itt várakozhatok akár délig is…

Mint egy óvóhelyen.

Mégis ambivalens volt az érzés. Itt ugyanis nem éreztem bűnnek a betegséget. Sorstársakkal voltam együtt. A sok pokolravaló…

Baj van! A tekintetek rám tapadtak, rosszallóan vizsgálták az arcom. Annak a lehetősége, hogy még a betegek is kinéznek maguk közül, a legnagyobb rúgás volt belém azóta, hogy óvodás koromban leesett a tölcsérről egy gombóc fagyi, és nem kaptam másikat. Szerettem volna eltakarni az arcom, szerettem volna maszkot húzni, mint a Batman, vagy legalább magamra festeni egy olyat, mint a Jokeré. Esetleg a kettőt együtt…

Én lehetnék a Batker… Vagy a Joman…

-’reggelt! – morrantam oda egy polgártársamhoz, közben az ajkamba haraptam. A férfi alig észrevehetően bólintott. Gyorsan felmértem a terepet: az ajtó közelében két öregasszony és két diáklány várakozott. Az egyik láthatóan és hallhatóan beteg volt, a másik elkísérte az orvoshoz. Még azt is vállalta, hogy lemarad az első órákról. Óh, krisztusi áldozathozatal!

És még azt mondják, hogy kiveszett belőlünk a keresztényi szeretet…

Gyorsan leültem egy padra, elővettem a könyvem. Próbáltam nem észrevenni, hogy bámulnak, bár az illendőség határain belül. A szemem sarkából láttam, hogy az egyik nő megvetően elhúzta a száját. Összefutott a szemöldököm egy pillanatra. Hiába is próbálom takargatni, hogy beteg vagyok. Igen, beteg vagyok. Ti is betegek vagytok. Jó, az én betegségem más, és aztán? Nem én akartam!

Hát még innen is kilógok? Még a pokol se fogad magába?

Már-már sikerült elszégyellnem magam, amikor megvilágosodott előttem a helyzet iróniája, és idegesen elvigyorodtam, bár igyekeztem konszolidált formában tenni, és nem villogtatni a fogaimat, mint egy majom…

Miért érezném magam rosszul? Elvégre beteg vagyok, nem bűnöző!

Olvastam tovább, és most már élvezni is tudtam a könyvet. Annyira beleéltem magam, hogy alig tudatosult bennem, amikor szólt az egyik várakozó (azt sem tudtam, mikor érkezett), hogy én következem. Megköszöntem a kedvességét. Összepakoltam, és beléptem az ajtón.

-Jó napot kívánok! – Illedelmesen köszöntem, mint mindig. Az asszisztens vetett rám egy fénytelen mosolyt, majd szó nélkül átadott az orvosnak.

A doki arca meg sem rezdült, amikor meglátott, a szemén azonban láttam, hogy felismert.

-Foglaljon helyet! – Engedelmeskedtem, közben a dokit figyeltem. Egy gyengébb pillanatában széttört a hivatalos, rezzenéstelen maszk, és némi sajnálat ült ki az arcára. Tudott mindent.

Ennek ellenére feltette a kérdést.

-Mi a panasza?

Elkezdtem motyogni a szokásos szöveget arról, hogy már többször voltam itt, kaptam gyógyszert, valameddig hatott, de már nem, blablabla… A doki már nem is figyelt egy ideje, a számítógépén pötyögött, majd felállt, és hozzám lépett.

-Nyissa ki a száját!

Engedtem a felszólításnak. Engedelmesen tűrtem, hogy a számban kotorásszon a pálcikájával, és egyszer majdnem lehánytam, amikor véletlenül lejjebb csúszott a pálcika. Megvizsgálta a szememet is, mint egy lónak a piacon, az arcomat nyomkodta, vérnyomást mért. Annyira fontoskodó volt, láthatóan annyira aggódott, hogy elvigyorodtam…

Rám nézett, és ebben a pillantásban minden benne volt.

-Már itt is? – kérdezte. Először nem értettem, mi a probléma, végül eljutott a tudatomig a kérdés lényege.

-Ja… Ezek szerint…

Kuncogni kezdtem. Mintha a vigyorral nem lett volna elég bajom!

Tényleg súlyos eset lehetek…

-Mancika! Legyen olyan kedves, hívja fel Dugonics doktort a megyeiben!

-Igenis, doktor úr!

A doki leült, és újra verni kezdte a klaviatúrát. Amikor meghallottam, hogy a megyét hívatja, majdnem elájultam, aztán valami kényelmes nyugalom kezdett magába szívni. Végre nem kellett tovább küzdenem! Bevégeztetett. Éreztem, ahogy a betegség lassan a hatalmába keríti azokat a részeimet is, amik eddig harcot vívtak ellene. Eljutott az ujjbegyeimbe, a beleimbe, felkúszott a nyakamon, az arcomról átterjedt a fülemre, a számra, a hajszálaimba…

Az évekig tartó kínzások után érezhetnek ilyet azok, akikre végre kimondják a halálos ítéletet.

Nagyot sóhajtottam, elmosolyodtam. Jólesett átadni magam a betegségnek, jólesett legyőzve lenni, nem küzdeni tovább. Hátradőltem a székemen, kényelmes pozíciót vettem fel, és az ablakon nézelődtem kifelé. Most már úgyis mindegy! Lesz, ami lesz…

-Köszönöm, Mancika… Dezső, te vagy az?… Igen, itt Karpovszky. Szervusz… Jól, és te? Óh, ez igazán remek… Te, figyelj, lenne itt valami… Van egy betegünk… Hogy? Igen, az… Néhány hónapja jelent meg nálam először… Úgy van. Soroljam a tüneteket, vagy hagyjuk…? Rendben. Ok nélküli mosoly. Csillogó szemek. Belső nyugalom, indokolatlan jókedv. Teljes érdektelenséget mutatott a politika, a gazdasági válság, a reklámok és embertársai rossz kedve iránt. Teljes mértékben befolyásolhatatlan volt. Hogy mondod? Igen, tipikus… Természetesen kapott. Azzal kezdtük! Aztán jött a Philosohicus humanus. Kapott bűntudat-kezelést, majd híradót nézettünk vele, felküldtük a netre is, de nem hatott… Reklám-terápia? Természetesen. Alig hatott rá… Végül gyógyszeres kezelést javasoltam neki. Kedélyrosszabbítót írtam fel, szedte is, de úgy néz ki, hogy hozzászokott a szervezete. Nagyobb adagot nem merek neki adni, tudod, milyen veszélyes… Igen, úgy néz ki, hogy javíthatatlanul jókedvű… Hiába, voltak eredmények, de mindig súlyosabb állapotba zuhant… Értem. Én is így gondoltam. Nem, én köszönöm… Add át Marikának az üdvözletem… Én is téged. Szervusz.

Ahogy ültem a székben, és a délelőtti napsütésben fürdőző madarakat néztem az ablakon keresztül, egyre kevésbé zavart, hogy beteg vagyok. Baj ez vajon? Végül is mit tehet az ember? Azt mondják, hogy fertőző vagyok. Még jó, hogy az arcomra van írva, így messziről kikerül, aki akar. Hallottam, a múltkor is azt mondta Katika néni a nagy barátnőjének, Irmuskának, hogy el kellene zárni az ilyet… Nyilván nem a gázcsapra gondolt.

Az asszisztens kinyitotta az ablakot. Az egyik üvegfelület így pont elém került, és én megláttam benne azt a reggeli maszkot, ami az arcom helyére került: a letörölhetetlen mosolyt, az elégedett tekintetet, a mosoly redői által újravarrott mimikát, ami annyira idegenné tett saját magam számára.

Idegenné?…

-Kedves Levente!

Próbáltam figyelni a doki szavaira. Láttam, milyen komoly, összeszedett és ünnepélyes.

-Konzultáltam a kollegámmal az imént. Hallhatta is, ha figyelt. Arra a megállapításra jutottunk, hogy felfüggesztjük a kezelését. Túl veszélyes lenne megemelni az adagot. Mostantól rábízzuk a természetre a gyógyulási folyamatot. Természetesen…

Valóban idegen lenne a mosoly? Idegen lenne a jókedv? Egyre jobban tetszik az, amitől reggel még felállt a hátamon szőr: az arcomnak ez a furcsa formája, a szám szegletében bujkáló mosoly, az izmok laza ernyedtsége, a csillogó tekintet.

Így, ahogy nézegettem magam, emlékek bukkantak fel – emlékek, amikről azt hittem, hogy régen kiégtek az agyamból. Érdekes dolgokról meséltek! Mintha a nevetés lett volna ismerős, és a komorság lett volna a maszk. Mindaz, amit éveken keresztül a valós arcomnak hittem… mielőtt megbetegedtem volna… Hogy is van ez?

-Azért azt javasoljuk, hogy egy darabig ne menjen emberek közé. Mindenféleképpen nézzen több híradót, show-műsort, és kérdezzen rá többször…

Mielőtt elhittem volna, hogy az élet kegyetlen, hogy a felnőttek világa hazudik, hogy nincs értelme az életnek… Mielőtt felfogtam volna, hogy komolyan kell venni az életet, a politikát, hogy mindenkit le kell győzni, vagy pedig, ha győzni nem tudsz, akkor be kell hódolni…

-És újságot is olvasson, ha teheti, napilapokat és bulvár-lapokat. Ha pedig megerősödött, akkor veszekedjen minél többet, az segít abban, hogy meggyógyuljon…

Mielőtt elhittem, hogy az élet boldogtalan, hogy nincs remény, hogy nincs hit, hogy nem lehet máshogyan csinálni, hogy egyedül nem vagyok rá képes, hogy számít mások véleménye, hogy mások jobban tudják, hogy kitűnni bűn, hogy a boldogok zárt-osztályon, a keresők máglyán végzik…

-Arra azonban mindenféleképen készüljön fel, hogy hosszú távon csak rosszabbodni fog az állapota. Ezzel a betegséggel együtt kell élnie! Nem sokan lesznek, akik maga mellé állnak. Tudja, hogy van ez. Ne érezzen bűntudatot! Ez nem bűn. Betegség csupán. Bárki elkaphatja. Tudom, hogy nem könnyű így élni, de nagyon jó pszichológusaink vannak, ha esetleg…

Mit tudsz te?

Csak néztem a doki száját, amint a megszokott ütemre mozgott. A tudomány templomában begyakorolt imát mondogatta, amiben már ő maga sem hitt, de a rutin még uralta. Hiszen ki volt ő? A modern világ lelkésze, a test doktora, a Nagy Matéria felkent prófétája. Meghallgatott és megvizsgált, majd felírta a recepteket, mint egy pap a miatyánkot a gyónás után, aztán szélnek eresztett a következő gyónásig. Ellátott a Nagy Könyvből vett idézetekkel, aminek a felét sem értette, megparancsolta, hogy ne tedd azt, amit ő tesz minden nap, és magamra hagyott.

De a lényeg… Azt ő sem tudta, és a lényegen nem tudott segíteni…

Nem tudott semmit…

Mosolyogtam, miközben hallgattam. Már az sem érdekelt, honnan jött a jókedv, honnan jött a maszk, és hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Először arra gondoltam, hogy komolyságot kellene színlelnem, aztán ráébredtem arra, hogy nem várja el tőlem, így nem is erőltettem meg magam. Végighallgattam a szentbeszédet. Megígértem, hogy kéthavonta kontrollra járok. Természetesen azt is megígértem, hogy figyelni fogok magamra, pihenek egy hetet, több híradót és reklámot fogok nézni, és mindenféleképpen sokkal komolyabban fogok hinni a saját igazamban, és erőszakosabban fogom másokra tukmálni, mint eddig…

Egyikőnk sem hitte el. Ettől függetlenül eljártuk a keringőt.

-Köszönöm, doktor úr!

Felálltam, hogy távozzam.

-Egy pillanat!

Mit akarhat még?

-Fogja! – Egy sárga cédulát nyomott a kezembe. – Ez igazolja magát. Ha bárki fennakadna azon, hogy ok nélkül mosolyog, vagy egyszerűen csak jól érzi magát olyan helyzetben, amikor normális esetben szomorúnak kellene lennie, vegye elő, és mutassa meg.

A citromsárga papíron a nevem, a TB-számom és a lakcímem szerepelt, valamint egy orvosi pecsét aláírással, alatta a diagnózis: krónikus jókedv.

-Köszönöm. Viszontlátásra.

Bugyuta mosollyal, kezemben a furcsa igazolással, kiléptem az ajtón. Az emberek rám néztek, majd a papírra, ki megrökönyödve, ki sajnálkozva, mások érdektelenül, kíváncsian, vagy egyszerűen undorral. Engem azonban már nem érdekelt az, hogy ki mit gondol vagy gondolhat. Összehajtogattam a papírt, a dzsekim felső zsebébe dugtam, és fütyörészve megindultam kifelé.

Felszegett fejjel, vigyorogva távoztam a rendelőből. Nem gyógyultam meg, az igaz, és úgy nézett ki, hogy krónikus jókedvem végül a halálomig el fog kísérni, de valahogy már ez sem érdekelt. Volt egy hét táppénzem, és egy papírom arról, hogy nem kell veszekednem senkivel, nem kell híradót néznem, azzal foglalkoznom, hogy melyik politikus hazudott, hogy áll a gazdaság, melyik ország kivel háborúzik, és még azzal sem kellett törődnöm, hogy tegnap Indiában karambolozott egy busz. Nem kellett többé sajnálkoznom, nem kellett hajbókolnom, nem kellett harcolnom az igazamért, nem kellett szomorúnak, levertnek, igazságtalannak lennem, nem kellett boldogtalanul végiggürizni az életemet…

Én meg, nagy marha, még örültem is neki.

         De hiszen nem marha voltam!

         Csak beteg…

        

Mennyből az angyal - Novella

Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon mi lehet a jobb: a kételkedő tudatlanság, vagy a nem várt bizonyosság? Mert ugyan jómagam az a fajta ember vagyok, aki arra vágyik, hogy kínzó, gyötrő kérdéseire válaszokat találjon, sokszor fizettem már olyan árat a tudásért, ami nem volt éppen kedvemre való. Nagyon sokszor nem is voltam hajlandó fizetni, hanem az ember legvégső menedékéhez nyúltam: homokba dugtam a fejem, hogy ne is lássam, ne is halljam a nyilvánvalót.

Azt a találkozást azonban még homokba dugott fejjel sem tudom elfelejteni. Azon az éjszakán a megdöbbentő, őrületes lidércnyomással felérő események igen nagy terhet róhattak az elmémre, amit csak fokozhatott a bor, a magány, a félelem, vagy simán egy évek óta alattomosan készülő elmebaj… De könnyű is lenne ezt hinni! És még hihetném is, ha nem lenne a kezemben egy olyan bizonyíték, ami napról napra a valóság falába veri a fejem, egészen addig a napig, amíg végleg el nem fogadom, hogy mindaz, amit átéltem, nem csak a fejemben zajlott le, és hogy valóban találkoztam és beszélgettem azzal a lénnyel…

Én, a hitetlen kutya…

Csendes, nyugodt, harapósan hideg éjszaka volt. Nyolcadik emeleti panellakásomban éppen az utolsó kortyokat szopogattam az üveg zweigeltből, és unottan kapcsolgattam a tévét, elsüllyedve egy puha fotelben. Soha nem tudtam feladni azt a hiú reményt, hogy egyszer majd találok valami nézhető műsort.

Igyekeztem kihasználni három nap magányomat, utána ugyanis jött a karácsony a hozzá társuló minden kellemetlenséggel: a nem kívánt vendégekkel, a pofavizittel, a lelketlen ajándékozással, a műmelegséggel, a „szeretettel”… A hideg rázott, ha csak belegondoltam.

A bor és a távfűtés jótékony hatása lassan elnehezítette a szemhéjamat, de kirángattam magam az álom hívogató karjaiból. Kibotorkáltam a konyhába, hogy kibontsak még egy üveget. Ha már ott voltam, akkor rá is gyújtottam. Kinyitottam az ablakot, és bódult élvezettel néztem, ahogy a decemberi hideg kiszippantja a szürke füstöt a sötét konyhából.

Puszta megszokásból szétnéztem az alattam elterülő állatkerten: a betonba zárt emberek tízezreinek otthont adó ferencvárosi lakótelep hódarás tömbjein. Néhol vadállatok acsarkodtak szabadságvágyukban, valahol egy láthatatlan autó kerekeinek fültépő csikorgása hasított az éjszakába.

Nagy magyar idill volt így az év vége felé.

Felnéztem a súlyos felhőkkel terhelt égre, amely valahol ott bujkált a főváros fénye mögött. Ez a szokásom abból az időből eredt, amikor vidéken laktam. Akkoriban a város fényorgiája nem akadályozott meg abban, hogy bármikor lássam az eget.

Nagyot sóhajtottam, és a hidegtől reszketve elnyomtam a csikket.

Távoli kondulás közeledett a hideg falak között. Egyetlenegy. Hajnali egy óra volt.

Egy pillanatra rossz érzés borzongatott meg. A harang akár gyászindulót zengett volna, a szél pedig kóbor lélekként nyüszített a bérházak labirintusában. A kezem megdermedt a mozdulat közben, és megremegtem egy kicsit. Eszembe jutott, hogy már december 21-e van. A maja időszámítás szerint ezzel a dátummal véget ér a „Régi Kor”, a sok okos szerint pedig eljön a Világvége, az Istenek Alkonya, és kinyír minket a végítélet, avagy az Isten nagy-nagy szeretete.

Bevallom, egy pillanatra a frász jött rám, hiába nevettem korábban az egészen. A magány pillanata, a téli éjszaka és az alkohol azonban felébreszthette bennem a primitív halálfélelmet.

Egy szívdobbanásig tartott az egész, majd széttörtem az elmémre telepedett béklyókat. Egy óra eltelt, és még nem történt semmi. Nem is fog, nyugtatgattam magam. Becsuktam az ablakot… és lefagytam.

Nem tudom máshogy elmondani, csak ahogyan történt: iszonyatos recsegés hallatszott, mintha magát a világűrt hasítaná ketté valami irgalmatlan kéz, és az égbolt meghasadt. A magasból áradó fény, amely valósággal elnyomta Budapest hiú sugarát, távolinak tűnt, mégis égette a szemem, amikor véletlenül belenéztem.

Ebben a pillanatban megremegett a föld, és én belekapaszkodtam az ablak-kilincsbe. Elárvultan lógtam róla, mint egy rakás szerencsétlenség. S miközben a szemem előtt még mindig színes karikák táncoltak iszonyodva néztem a vonagló tömböket, amik között, pontosan a mi panelünk előtt, megnyílt a parkoló. Egy pillanat alatt vörösen izzó, pokoli látomássá – hatalmas üreggé változott, ami készen állt arra, hogy elnyelje a világot.

Ebben a szörnyűséges pillanatban még az sem zavart, hogy bortól telített hólyagom nem bírta az idegfeszültséget, és a vizeletem meleg patakként csorgott le a lábamon. Vannak olyan helyzetek, amikor a szégyenérzet eltörpül a rettegés mellett.

Gyerekkori hittanórák emlékei borították el az elmémet. Az állat és a lélek nyüszítése végül egy rettenetes ordításban tört ki belőlem, amikor a tudat megadta magát a valóság előtt, és hinni kezdett mindabban, amit a felnőtt ember gőgje egészen addig a napig megtagadott tőle.

Szárnyas lények sokasága özönlött ki a fényből, és egy szívdobbanás alatt a lakótelepen termett. Úgy röpdöstek, mint egy hatalmas, dühös méhraj. Tátva maradt szám csak még jobban kinyílt, artikulátlan ordításom pedig felerősödött, amikor az egyik lény kiszemelt magának. Bele sem gondolhattam abba, hogy vajon mi következhet, mert a következő pillanatban már előttem lebegett.

Soha nem fogom elfelejteni fényes szárnyait és hófehér egyenruháját, amiben úgy nézett ki, mint egy amerikai tengerészgyalogos és egy chippendale fiú keveréke. A fejét lángoló glória övezte, jobbjában pedig ragyogó pengét tartott. Termetre akkora volt, mint egy megtermett kosaras, a szárnyak ennek ellenére úgy tartották a hatalmas testet, mintha tollpihe lenne.

A legrosszabb azonban a szeme volt: írisz nélküli, csillogó tekintete úgy tapadt rám, mintha fel akarna falni. Pillantása a lelkem legmélyére hatolt, megerőszakolt, és minden titkomat előráncigálta.

Hirtelen nyomasztó súllyal telepedett rám minden üveg bor, amit megittam, minden cigi, amit elszívtam, minden nő, akivel csupán szexuális örömszerzés miatt voltam együtt. Más megvilágításba kerültek istentagadó gondolataim, a keresztényeket gúnyoló, megvető szavaim, a Biblia kritikai vizsgálata, aminek eredményeit borgőzös tivornyákon oly szívesen osztottam meg a barátaimmal. Az egész életem bűnben égve, részegen imbolygott felettem, és készen állt arra, hogy maga alá temessen.

Könyörögtem, imádkoztam, magyarázkodtam, a kezeimet tördeltem, és mindent megígértem, ha békén hagynak és megbocsátanak most az egyszer! Megalázott, porban kúszó lényem azonban a következő hihetetlen mondatot hallotta az angyal szájából:

- Káes-911-544-677-22 negatív.

Úgy hangzott, mint egy katona jelentése. Ennyi volt csupán, és a fénylény elsuhant az ablakom elől.

Megkönnyebbültem. Először összehánytam az ablakpárkányt, majd elgyengült lábaim nem bírták tovább a testemet. Térdre rogytam, sírtam és öklendeztem egyszerre.

Végtelennek tűnő pillanatok után végül atomjaira hullott elmém elkezdte összerakni magát, és röhögni kezdtem, amikor felidéztem, mennyiből állt a könyörgés, rimánkodás és ima.

- Eee… ööö… óó… Az istenit! – Ennyire voltam képes.

Szíve markoló sikítás rántott vissza a valóságba. Óvatosan felhúztam magam a párkányig, és meglapulva kinéztem az ablakon.

A legrosszabb rémálmom vált valóra. Az égi horda embereket rántott ki a lakásokból, és úgy, ahogy voltak, behajította őket a lángoló pokolba. Átkozódó, rimánkodó, imádkozó, de leginkább csak sikító, ordító, üvöltő és vonító testek hánytak bukfenceket a levegőben, hogy egy pillanattal később elnyelje őket a vörösen ásító hasadék. A szomszéd Juci nénit, a legájtatosabb és legrosszindulatúbb nőszemélyt, akivel valaha összehozott az élet, éppen az én angyalom cipelte magával. Juci néni nem könnyen adhatta meg magát, mert igen bizarr pózban, a bokájánál fogva szállították leendő otthona felé – nagyon úgy tűnt, hogy az asztal alól rángatták elő. Otthonkája a fejére borult, látni lehetett vastag bugyogóját és dagadt lábait. Visítása a legutóbbi disznótort juttatta az eszembe: a derék jószág adott ki ilyen hangot, miközben a hóhér bárdja alá vonszoltuk.

Soha nem szerettem az öreglányt, ezért a lelkem egyik fele örült a látványnak. Sokszor küldtem gondolatban az ördög kezére a vénasszonyt. Úgy gondoltam, hogy ha a poklot nem is, de a purgatóriumot megérdemli, hogy csak egy kicsit visszakapjon abból, amit másoknak adott.

Az isteni igazságszolgáltatás durvasága és gyorsasága azonban megdöbbentett. Gyermeki fantáziám, ami a hittanórákból táplálkozott, az Utolsó Ítélet Napjára hatalmas, fénylő épületet emelt, amelynek emelvényén Krisztus és az apostolok ülnek, az emberek pedig eléjük járulva elmondhatják, ki-mit-miért tett, és a Legfelsőbb Bíróság majd ezek alapján dönt.

Nesze neked, gyermeki fantázia!

A náci Einsatzgruppék jutottak az eszembe, miközben iszonyattal telítve bámultam az angyalok hideg, precíz és gyors munkáját. Ki tudja, milyen módon ítélkeztek, de minden gyorsan történt: meg-megálltak egy ember előtt, egy pillanatig nézték, azután vagy elkapták, vagy békén hagyták. A Rögtönítélő Bíróság vagy felmentő ítéletet hozott, vagy kivégző osztaggá alakult.

Nem teketóriáztak!

De aztán meg minek is? Az Újszövetségben is megmondta Krisztus, hogy a Végítélet úgy jön majd, mint egy tolvaj az éj leple alatt. Mindenki tette fel volt jegyezve az Égi Könyvben, ezért nem volt szükség hosszadalmas tárgyalásra.

Csakhamar undorom lett a szörnyűségtől, ráadásul a telítettség jó adag értet-lenséggel keveredett. Egyre csak az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy engem miért nem? Miért hagyott békén az angyal, amikor a hitemet megtagadva, bűnt bűnre halmozva éltem eddigi rövidke kis életemben, és majdnem mindegyik parancsolatot megszegtem alig harminc év alatt?

Hirtelen belém nyilallt a frász: talán valami még rosszabb vár rám?

Visszanéztem a pokoli éjszakába – az embereket elnyelő lángörvényre, a rettegő tömegekre, a gyilkos angyalokra. Elhúztam a számat: itt a világ vége, lőttek a békés napoknak, egy élet istentagadása bukott meg az angyalok eljövetelével, ráadásul még az is kiderült, hogy az égben nem vagyok más, csak egy kódrendszer. Ezen kívül nedves volt a nadrágom, összehánytam a konyhát, odakint pedig szárnyas nácik parádéztak és gyilkolták az embereket.

Nem. Ennél rosszabb nem történhetett.

Nem tudom, mi jöhetett rám abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy valóban eljött a Végítélet. Hirtelen belém nyilallt a sajnálat az öröklétig szenvedő lelkek miatt, és ez az események felett érzett értetlenségemmel keveredve érdekes elegyet hozott létre a lelkemben. A Szeretet Istenének pusztító angyalait nézve lassan térdre ereszkedtem, összekulcsoltam a kezeim, és alig hallhatóan motyogni kezdtem.

-Miért? Miért kell ennek történnie? Édes Istenem! Ha van válasz, amit gyarló emberi elmém felfoghat, kérlek, mondd el nekem!

Ezt az imát és az utána következő percek eseményeit senkinek nem meséltem el. Egyik részről a hiúságom nem engedte, hogy bevalljam a könyörgésem. Másik részről pedig maga a történet hihetetlen. Most, évekkel az események után, már le merem írni… Noha az eset még most is sok-sok kérdőjellel együtt villog a fejemben, és ha nem lenne az a bizonyos emlék, azt hiszem, magam is tagadnám, hogy mindez megesett velem.

Az imámat befejezve egyszerre csak azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül a konyhában. Olyan gyorsan pattantam  fel és pördültem meg, hogy még Van Damme is megirigyelhette volna. – Az asztal mellett egy magas, jóképű, szakállas alak állt ókori díszben, mint egy római caesar. A lényéből valami alig észrevehető fény sugárzott, szőrrel keretezett ajka furcsa mosolyra húzódott, miközben harcias mozdulatomat figyelte.

-Istenem…

Alig hallható nyögésemre kivillantotta ragyogó fogait.

-Azt azért nem, Káes-911-544-677-22. Jézus vagyok. A Krisztus.

Van az a teher, amit a hétköznapi elme már nem bír el. A racionalitásom megadta magát, és mintha hallottam volna, hogy kettétörik, mint korhadt faág a túl sok hó súlya alatt. Tisztában voltam azzal, hogy álmodok, és elhatároztam, hogy ha már álom, akkor kiélvezek minden pillanatot.

-Nem. Nem álmodsz.

A szakállas jelenés szavainak hallatán megvontam a vállam. Nem mindegy már? Így is annyira összekuszálódott a valóság és a valóság, hogy nem volt jelen-tősége a különbségtételnek.

-Megkínálnál egy pohár borral? – kérdezte Krisztus. – Kétezer éve nem ittam. Ott ugyanis, ahonnan jövök, nem mérnek ilyen kiváló nedűt.

Gépiesen elővettem egy poharat, és mindkettőnknek töltöttem. Krisztus alig palástolt élvezettel szopogatta a vörös italt.

-Mennyei Atyám! Mi ehhez képest a kánai mennyegzőn kimért lőre? Sokat javultak a borászaitok. Óh, most érzem csak, mennyire jó újra testet ölteni!

Láthatóan beszéltetni akart, én pedig csak azon gondolkoztam, mit is mondhatnék egy ilyen helyzetben?

-Ööö… - kezdtem, majd nagyot kortyoltam, hogy rendezzem a gondolataimat. – Hát… Nos, nagyon örülök annak, hogy eljöttél… vagyis köszönöm…

Igen elmés nyitás volt, Krisztus azonban csak legyintett.

-Nem kell izélgetni. Már annak idején megmondtam Simonnak is, hogy ha valaki segítségül hív, legyen zsidó vagy római, akkor eljövök. Megjelenek, ha szólítanak. Ezért vagyok. Ez a dolgom. Nem kell megköszönni.

Minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy összeszedjem kósza gondolataimat.

-De neked most… nem kellene máshol lenned? Úgy értem itt a világvége, az angyalok dolgoznak, neked pedig ítélkezned kell… És ehelyett most itt vagy…

Krisztus elvigyorodott. Esküszöm, nagyon úgy tűnt, hogy élvezi a lazítást!

-Sokkal nagyobb hatalmam van, mint amit el tudsz képzelni. Egyszerre több helyen jelen tudok lenni. Az Idő és a Tér csupán illúzió.

-Aha… Akkor most tényleg itt vagy? És így nézel ki?

Okosabb kérdések nem jutottak az eszembe. Krisztus letette a poharát, és töltött magának még egy adaggal. Jól lekorholtam magam, amiért nem figyeltem oda jobban, de ő csak legyintett.

-Ne foglalkozz vele! Amúgy meg csak akkor nézek így ki, ha testet öltök 3D-ben. Kisülne a szemed és lefoszlana a hús a csontjaidról, ha önmagam teljes valójában megjelennék előtted. Interdimenzionális lény vagyok. Érted?

-Ja…

Természetesen nem értettem, de ezt nem kellett az orrára kötni.

Valószínűleg nélkülem is tisztában volt vele.

-Sokat kell még tanulnotok a világról, de ez jól van így. Lesz bőven időtők arra, hogy felfedezzétek a világegyetem nagy titkait.

Idő! Zavarodott elmém végre kapott egy mentőövet, amibe kapaszkodhatott. Már hogy lenne Időnk? Hiszen eljött az Apokalipszis!

Ebben a pillanatban Krisztus elkapta a tekintetem, és… Nos, hogy érthetően mondjam, megnyitott. Mintha kulcs lett volna, ami olyan zárat nyitott, amit soha nem láttam eddig. Sok-sok olyan réteg lefoszlott rólam, aminek a létezéséről nem is tudtam. Mintha a lényem legmélyére nézett volna, oda, ahová még az angyal sem jutott el.

Úgy tört elő belőlem a harag és a keserűség, mint vulkánból a láva. Valósággal dőltek belőlem az addig megfogalmazatlan szavak, amiket harmincegy év kételyei, kérdései és tapasztalatai égettek belém – nyakon öntve ennek a borzalmas éjszakának az élményével.

-De miért? Ez nem fair! Ez így nem jó! Ha Isten szeretet, akkor miért van végítélet? Ha Te szeretet vagy, akkor hogyan adhatsz parancsot arra, hogy pokolra kerüljön bárki, aki hibázott? Hiszen Isten teremtett minket kétkedőnek, rossznak, gyarlónak! Nem hiszem el, hogy el akarna minket pusztítani! Miért nem teremtett másnak, ha azt akarja, hogy mások legyünk? És a vallások? Melyiknek van igaza? Te most eljöttél, tehát kiderült, hogy egy keresztény isten van… De most akkor pokolra kerül sok-sok milliárd ember, aki másban hisz? Engem viszont akkor miért nem hajítottak bele a gödörbe? Nem is hittem benned! Istentagadó vagyok! Erre most eljössz hozzám, iszod a boromat… És mi ez a Káes-911-544-677-22? Nem egy statisztikai adat vagyok, a poklok kénköves fenekére! Ez így nem korrekt!

Úgy toporzékoltam, mint egy óvodás. Egészen belejöttem, és a végére teljesen felpörögtem. Csapkodtam, fenyegetőztem feneketlen dühömben, amíg ki nem jött belőlem minden. Mintha Krisztus lett volna a nagy ivó, aki kinyitotta az alaposan felrázott pezsgősüveget, amiből kirobbant a szénsavval telített ital.

Szavaim végeztével megtántorodtam. Le kellett ülnöm, hogy össze ne essek.

-Idd meg! – Krisztus a kezembe nyomta a poharat, és én egy hajtásra kiürítettem a tartalmát. Nem bor volt benne, hanem valami furcsa, édeskés, kellemesen frissítő ital. Egy pillanat alatt elűzte a fejemből a dühöt.

         -Ugye, hogy jobb így? Kiengedted a haragot.

Igaza volt. Sokkal jobban éreztem magam, tehette bár a furcsa ital vagy a soha ki nem mondott szavak, amik eddig démonként kergettek és ijesztgettek az éj sötétjében.

-Nem adat vagy, Káes-911-544-677-22, csupán a lelkednek ezt a megtestesülését ezzel a számmal dokumentáljuk. A Teremtő máshogyan nevez. Az pedig, amit a nevednek hiszel, csak az emberi kódod. A kérdéseid és haragod pedig teljesen jogos. Egyet azonban ne feledj: az Istennek ezekhez a dolgokhoz semmi köze!

Felkaptam a fejem.

-Csodálkozol? Mindazt a sok sületlenséget, amivel teletömték a fejed, az emberek találták ki. Miért nem azokra haragszol, akikre kellene?

Megráztam a fejem.

-Mi az, hogy sületlenség? Hiszen az Apokalipszis itt van a nyakunkon…

Krisztus felhorkantott. (Komolyan elkezdett benne hatni a bor? Ha jól láttam, már a harmadik pohárral töltött magának!)

-Persze! Sötét lovasok, földre vetett Sátán meg a többi marhaság! Ugyan már! A maják meg láttak valami csillagmozgást, aztán kitalálták, hogy el fog jönni a világvége. Minden kultúra álma a jó győzelme a gonosz felett. Majd egyszer megfordul a világ kereke, és ami lent volt fentre kerül, ami fent volt lentre kerül… Álmodik a nyomor! Ugyanakkor ez most egy jó alkalom arra, hogy néhány barátommal rápirítsunk egy kicsit az emberiségre.

Döbbenten hallgattam Krisztust, aki fáradtan (!) lezöttyent egy másik székre, és láthatóan magába roskadt.

-Még te vagy felháborodva? Akkor mit mondjak én? Akkor mit mondjon a Tollas Kígyó, Mohamed, Buddha, vagy bárki közülünk, akik lejöttünk tanítani az emberiséget? Kiforgatták és megszűrték a szavainkat, meséket találtak ki hozzánk, aztán mire leírták mindazt, ami közszájon forgott, már alig volt valami köze ahhoz, ami történt.

Ezzel, persze, még nincs is semmi baj, hiszen jól ismertük az embereket! Ezt a gyarlóságot még meg lehet bocsátani. De azt…

Ökölbe szorult a keze, a szeme szikrákat szórt. Most valóban annak a Szigorú Bírónak tűnt, aki képes arra, hogy egy öröklétnyi szenvedésre kárhoztasson bárki emberfiát. Igyekeztem is összehúzni magam előtte.

Nagy levegőt vett, de azután csak kitört belőle:

-De az, hogy mi vagyunk a hivatkozási alap, egyszerűen tűrhetetlen! Érted? Gondolj bele a helyzetünkbe! Eljövünk, hogy emberséget, bölcsességet és szeretet tanítsunk, és néhány emberöltő múltán már a mi nevünkben gyilkoljátok egymást. Hidd el, minket nem érdekel, mit tesztek egymással, a természettel, a bolygóval. Ez a ti dolgotok, és nektek kell vállalni a következményeket is. Sem a Teremtőt, sem minket nem bántotok vele. De azzal, hogy mindezt a mi nevünkben teszitek… Hogy éreznéd magad, ha egy gyilkos a bíróságon arra hivatkozna, hogy te azt mondtad neki, hogy ezt kell tennie, és mindezt olyan sikeresen teszi, hogy nagyon sokan a végén téged akarnak elítélni? Hm? Egyszerűen tűrhetetlen! Évszázadokon keresztül nyeltünk, de végül elegünk lett belőle.

Úgy éreztem, hogy kezdem érteni. Végre az is megvilágosodott előttem, hogy engem miért nem száműztek a pokolra, ellenben a hívő Juci nénivel, aki folyton Krisztusra és az Istenre hivatkozott, miközben a dörgedelmeit szórta boldog-boldogtalanra, és senkit nem hagyott élni.

Teljes mértékben igazat kellett adnom Krisztusnak.

-Akkor most… teljes Apokalipszis van? – kérdeztem azzal a hangsúllyal, ami akkor szoktam használni, amikor azt akartam tudatni, hogy megértettem, miről van szó. Visszagondolva elég tudálékosnak tűnök a saját szememben.

-Így van. A keresztényekhez én jöttem el, a muszlimokhoz Mohamed, az indiánokhoz a Tollas Kígyó, keleten pedig Buddha és a hinduk Hármassága ítélkezik. Senki nem ússza meg azok közül, akik annyira felemelték a saját személyüket, hogy ki merték jelenteni: ők tudják, mit akarunk, vagy akár mit akar az Isten, és ezzel a hivatkozási alappal mások ellen cselekedtek. Csak az istenkáromlókat büntetjük meg – az igazi istenkáromlókat!

-Akkor most… ennyi? Ezzel vége? Ők a pokolban, mi meg élünk tovább?

-Hülyéskedsz? Nem vagyunk gyilkosok, ostobák meg végképp nem. Ne magadból indulj ki, ember! Szeretetet és megbocsátást hirdettünk, hogyan cselekedhetnénk a tanításunk ellen? Nem. Ez csak egy kis, hogy is mondjam, ijesztgetés. Hidd el, néhány óra a pokolban felér egy örökléttel! Reggel mindenkit kiengedünk, miután megtudták, miért is kerültek a tűzre. Lesz min gondolkozniuk!

Összecsapta a tenyerét, és nagy lendülettel felállt. Megingott a mozdulat közben. Felmordult.

-A francba! Teljesen legyengít ez az emberi test!

Nagy levegőt vett, kiegyenesedett, és mire végzett, már el is illant belőle a pia minden hatása. Tiszta, csillogó szemmel nézett rám.

-Nos, hogy vagy, Káes-911-544-677-22? Megkaptad a válaszokat a kérdéseidre?

A gyors váltástól összezavarodva felálltam, valamiért mégis nyugodtabb voltam, mint néhány perccel ezelőtt.

-Igen… Azt hiszem, igen.

-Ennek igazán örülök. Mindig jó érzés, ha valakiben a kételyek félelme átadja a helyét a tudás bizonyosságának. Nos… Isten veled!

-Veled is… - mondtam, de mire feleszméltem volna, már nem volt sehol.

Úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Én pedig egyedül maradtam egy fél üveg borral.

Juci néni valóban megváltozott. Olyan rettegés vésődött az ábrázatára, hogy alig bírtam megállni röhögés nélkül, amikor csak összefutottunk. Soha többé nem átkozódott, amikor hajnalig beszélgettünk és iszogattunk a barátaimmal.

De nem csak az öreglány változott meg. Valahogy mindannyian mások lettünk. A hívők tudást kaptak, a hitetlenek pedig hitet… És ez a jelenség alaposan felkavarta az alapállapotot. Egyeseknek katasztrófát jelentett, másoknak (mint nekem is) varázslatos, nem várt bizonyosságot.

Lehet, hogy időleges csupán a változás, és ezt a karácsonyt is elfelejtjük majd, mint ahogyan megfeledkeztünk a Krisztus, a Buddha és a többiek eredeti szavairól is. Néhány generáció után ezeken a meséken is nevetni fognak a fiatalok, és újra egymás torkának esünk holmi Isteni Küldöttekre hivatkozva.

De ez már legyen az utódok dolga.

Úgyhogy végül eljött az Apokalipszis, majd távozott is. Csak a nyomát hagyta bennünk.

Nekem azonban maradt egy titkos emlékem, egy bizonyítékom arra, hogy Krisztus nálam járt azon az éjjelen, és ez a bizonyíték rángatja ki a fejem mindig a homokból. Méghozzá az üveg bor, amiből ivott. Soha nem pempősödött meg, ráadásul bármennyit töltöttem, soha nem fogyott ki belőle a nedű… A nedű, ami valami furcsa, kellemes mellékízt kapott, és amiből csak nagyon ritkán kínálom meg a barátaimat, akik hiába kérdezgetik, honnan szereztem. Magam is hitetlenkedve, kétkedve mosolygok, amikor a kezem ügyébe kerül az üveg, mert eszembe jut az a felejthetetlen éjszaka, amikor az interdimenzionális Krisztus, aki 3D-alakot öltött a kérésemre, az én boromat iszogatta, míg végül megrészegülve kifakadt egy ember előtt, és csodálatos titkokat osztott meg vele…

Találkozás Halállal - Novella

Emlékeztem a csikorgó kerék fülrepesztő hangjára. Rémlett valami megemészthetetlen félelem, a tudat, hogy nincsen tovább. Orromban éreztem a meleg vér semmivel össze nem téveszthető illatát, hallottam a csontok recsegését, sőt, halványan eszembe ötlött, hogy rémült arcokat látok, és a szájak ijedt kiáltásra nyílnak. Nem volt semmi más, csak a fájdalom egy rövidke, ám furcsa módon mégis végtelen pillanatig. Azután az üresség.

Majd körülnéztem. Az utcán álltam, ám egy percig tétován bámultam körül, keresve valami kapaszkodót a valósághoz. Nagyon lassan tisztult ki a fejem, és jutott eszembe, ki is vagyok és hol állok. Amint minden összeállt, hirtelen ugrottam egyet, mert tudtam, hogy ugranom kell, így sikerült kikerülnöm az autót, amely azzal fenyegetett, hogy elcsap. Átrohantam az úttesten, fülemben dörömbölt a vér, hallottam szaggatott lélegzetem. Hirtelen izzadtam le, mint mindig, ha veszélybe kerültem. Az élet szaga lengett körül, az illat, amely tudatosítja velem, hogy még létezem.

Miután kifújtam magam visszanéztem, hogy lássam, ki volt az az állat, aki akkor akart megölni, amikor a zöldön mentem át. Láttam a fehér járgányt, éppen a zebra közepén állt meg. Nem sok hiányzott. Vártam, mikor ugat ki a sofőr, vagy mikor száll ki, hogy megkérdezze, hogy vagyok? Ám semmi nem mozdult. Csak ekkor vettem észre a vért a motorháztetőn és a betört szélvédőn.

Hirtelen megfagyott bennem a vér. A vér nem véletlenül került oda, és nem véletlenül szakadt le az ütköző sem az autó elejéről. Levegő után kapkodva tekintettem körbe, hogy magyarázatot találjak a ki nem mondott kérdésre. Most tűnt csak fel, hogy senki nincs az utcán, egyetlen autót sem látok ezen kívül, pedig tisztán emlékeztem, hogy vasárnap van, sokan mennek a piacra, teli vannak az utak, a nap szépen süt és kellemes szél simogatja bőröm. Szerettem ilyen időben sétálni és elmerengeni az élet dolgain.

Ahogy a tekintetem végigszánkázott a környezetemen megláttam valamit, amitől felállt a tarkómon a szőr. A kocsi előtt pár méterrel egy kifacsart emberi test hevert.

Valami megmagyarázhatatlan erő kényszerítette lebénult tudatomat, hogy elindítsa a lábaimat, és odagyalogoljak az aszfalton fekvő roncshoz. Közben halványan érzékeltem, hogy nem fúj a szellő, nem érzem a Nap sugarait, hogy szinte mellbevágó a csend. Igazából semmit nem hallottam önnön szívverésemen és zihálásomon kívül.

A test az enyém volt, ezt felismertem a ruhákról, pedig még nem értem mellé. Lassan bontakozott ki előttem a véres, összeszaggatott ruha, az elképzelhetetlen pózban, ernyedten heverő végtagok egyvelege, a kisebb vértócsa és a vérrel pettyezett haj. Az arcom a felismerhetetlenségig összezúzódótt, egy merő vér volt, szemem a halottak kifejezéstelen tekintetével meredt egy repedésre a felforrósodott úttesten. – Az agyam szétrobbanni készült, gőzmozdonyként kezdett zakatolni, és szét akarta repeszteni a koponyámat. Megszédültem, a világ elhomályosult. Letarolt a hányinger, de nem kellett öklendeznem, csak felfordult bennem valami. Reszketni kezdtem, kivert a hideg veríték, be kellet csuknom a szemem, hogy ne forogjon a világ.

Emlékeztem a csikorgó kerék fülrepesztő hangjára. Rémlett valami megemészthetetlen félelem, a tudat, hogy nincsen tovább. Orromban éreztem a meleg vér semmivel össze nem téveszthető illatát, hallottam a csontok recsegését, sőt, halványan eszembe ötlött, hogy rémült arcokat látok, és a szájak ijedt kiáltásra nyílnak… Felkiáltottam és felpattantak a szemeim. Immár birtokomban volt az a pillanat, amikor felmérem a közelgő veszélyt, miközben caplatok át az úttesten. Hallottam a kiáltásokat, a sikolyokat, és izmaim megfeszültek, felkészítve testemet az ugrásra. Nem tudatos mozdulat volt, az életösztön munkált bennem.

Ekkor jöttem rá, hogy nem tudtam elugrani.

Meghaltam.

A felismerés késként hasított belém, és más megvilágításba helyezett mindent. Kínomban és bizonytalanságomban csak tébláboltam, saját hullámat néztem, és egyszerre csak annyira bizarrnak tűnt az egész helyzet, hogy ajkaim önkéntelenül is torz vigyorra görbültek. Végignéztem magamon, és mindenem épnek tűnt: bőröm, a ruhám, még a lábam is csúszott a szandálban, ahogyan lépdeltem benne. Eszembe jutott, hogy mintha hallottam volna már a tudat azon képességéről, hogy úgy őrzi meg a test emlékét, amint a veszteség előtt volt.

Lassan felülkerekedtem a furcsa érzésen, és ismét körülnéztem. Ez a halál? És egyből beugrott egy gondolat, ami a kereső elme csodálkozása volt a fölött, hogy lám, mégsem ér véget a létezés a test pusztulásával! Fájdalmam és a belső kín megszűnt a kíváncsiság miatt, amit az új helyzet teremtett. Tehát most alkalmam nyílik arra, hogy…

-Várjunk csak azokkal a gondolatokkal!

Mintha villám csapott volna belém, úgy rándultam össze. A totális csend függönye szakadt szét a könnyedén odavetett mondat miatt, és az elmúlás nyugalmát felváltotta az ismételt borzongás.

Egy alak közeledett felém az úttest közepén. Mintha a semmiből lépett volna elő, hiszen nem sokkal ezelőtt még híre sem volt, most pedig csupán méterek választottak el tőle. Egy, a huszas éveiben járó fiatalember volt, ruganyos léptű, egyenes tartású. Egész lénye valami végtelen flegmaságot, könnyedséget sugallt, de tehette ezt a modern napszemüveg – ami feltűnően jól ment markáns arcához -, valamint a kezében tartott cigaretta, amiből néha szívott egy slukkot. Színpompás, kigombolt inget viselt, tépett bermudája alatt barnára sült lábak cipelték testét, lábfeje egyszerű papucsban pihent. Soha nem láttam még, bár emlékeztetett a barátaimra, és egy kicsit még rám is, amit furcsállottam.

Megállt tőlem pár lépésnyire és elpöccintette a cigarettáját. Majd zsebre dugta kezeit, és bámulni kezdett, amitől zavarni kezdett, hogy nem látom a szemeit. Végül elmosolyodott, és rám köszönt.

-Szervusz! Tehát találkoztunk!

Hangja erőt és magabiztosságot sugallt. Abszolút nyugodt viselkedése engem teljesen merevvé tett, éreztem, hogy görcsösen megfeszülnek az izmaim. Nem értettem az okát. Talán az zavarhatott meg, hogy halálomban találkoztam valakivel. Ő is halott lehet?

-Óh, nem! – válaszolt ki nem mondott kérdésemre, ami nem tette a viszonyunkat elviselhetőbbé. – Nem halott vagyok, de nem is lehetnék. Ez a te halálod, nekem semmi közöm hozzá.

Folyamatosan mosolygott, miközben beszélt, elképzelhető, hogy a feszültség oldása miatt, de engem az utóbbi percek sokkoltak. Éreztem, hogy valami jeges borzongás kúszik végig a gerincem mentén, és valahol tudtam, hogy ha eléri a fejemet, akkor üvölteni fogok…

-Lélegezz mélyeket! – tanácsolta. – Nem kell aggódni. Nem te vagy az első, aki így reagál rám.

Végül a hangja lehetett, esetleg maga a lénye, ami arra késztetett, hogy kövessem az utasításait. Behunytam a szemem, és a légzésemre koncentráltam. Nagyon lassan nyugtattam le magam, a szívem pedig úgy dörömbölt, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Mégis igaza lett, mert nemcsak uraltam végre magam, de a kis idő, amíg másra koncentráltam, tisztázott egy-két dolgot. Felfogtam, hogy halott vagyok, és találkoztam valakivel… Vagy csak álmodom?

-Nos, ha álmodsz, akkor nem lennék a helyedben – szólalt meg ismét. – Bár egy pszichológus biztosan ki tudná elemezni, miért történnek ilyen dolgok a tudattalan tartományodban, meg kell nyugtassalak: nem álmodsz. Ez van!

Kinyitottam a szemem. A táj nem változott, pedig titkon reménykedtem benne. Visszapörgettem az utóbbi napomat, sőt, a tegnapit is, de mindenre tisztán emlékeztem, semmi törést nem fedeztem föl benne, ami pedig arra utalt volna, hogy nem vagyok ébren. Ő ott állt továbbra is előttem, és mosolygott.

-Szeretnélek megkérni arra, hogy társalogjunk – szólalt meg ismét. – Reagálhatok a gondolataidra is, de úgy elég egyoldalú lesz a beszélgetés. Gondolatokat is közölhetnénk egymással, de ember vagy, a szavak valahogy jobban illenek a magadfajtához.

Volt egy gondolatom, ami szinte már perverzitásnak tűnt. Ahogyan hallgattam őt és figyeltem a viselkedését, a hanghordozását, a mozdulatait, úgy tűnt, hogy valahonnan már nagyon régen ismerem – pedig tudtam, hogy még soha nem találkoztam vele. Egy kicsit olyan volt, mintha én lennék, pedig ez nem volt lehetséges, mégis…

Levette a napszemüvegét és az inge zsebére akasztotta. Végre megláttam a szemét. Fekete volt, mint a legmélyebb sötétség, és így az alak sokkal öregebbnek tűnt, mint amit a hangja és az alakja után mondtam volna. Tekintete szinte mágnesként vonzott, és mély gondolatok, nagy bölcsesség lenyomatát láttam benne. Majd olyan hirtelen szűnt meg a vonzás, hogy szinte megszédültem belé. De nem engedett, hanem szinte előre hajolt, úgy kérdezte meg, mosolyogva, szinte hipnotizálva.

-Érdekel? Jó úton jársz, de kérdezd meg!

Ahogyan felvette ismét a flegma tartását, úgy éreztem, mintha kidugult volna a fülem, és nagyon mély vízből bukkantam volna a felszínre.

-Ki vagy te? – nyöszörögtem ki a szavakat, mintha úgy kellett volna erőszakot tenni magamon. Mégis, a kíváncsiság, ami olyan sokszor vezetett már érdekes lelki ösvényekre, ismét átlendített a nehezén. Most már tényleg érdekelt, ki lehet ez a figura, és mi történhet velem?

-Örülök, hogy bekapcsolódtál a beszélgetésbe – válaszolta. – De szerintem te már tudod, hogy ki vagyok. Én ismerlek téged – te is engem.

Első érzelmem a harag volt, amiért kikerülte a kérdést, de szinte kérlelő tekintete arra ösztönzött, hogy elgondolkozzam. Tehát ismerem, induljunk ki ebből. Ha halott vagyok (ez a gondolat egyre kevésbé zavart), akkor ember nem lehet, de ez valahogy egyértelműnek tűnt. Nem másik lélek, mint én, ezt már az elején elmondta. Hogy is szólt? Ez a te halálod, semmi közöm hozzá. Ez az én halálom? Ki lehet? Akaratlanul is mosolyogni kezdtem a lehetőségen, hiszen nem úgy nézett ki, mint egy…

-Angyal? – kérdezte, majd felkacagott, úgy igazán, jókedvében. – Nem, nem vagyok angyal. Még csak az hiányzik! – tette hozzá tettetett felháborodással, ami bennem is oldott egy kicsit a helyzet jellegéből adódó feszültségen. – De jó úton jársz! Keress tovább!

A szavaiból áradó szuggesztív erő nem engedte, hogy ne járjam végig az utat. Nem angyal, nem ember, nem is kóbor lélek. Azt nem tudtam elképzelni, hogy valami ártó szándékú lény lenne… Soha nem is hittem az ilyesmik létezésében.

-Erről van szó! – csillant meg a szeme.

Megéreztem inkább, mint felfogtam, mit akart ezzel közölni. Ezek szerint abban kell gondolkoznom, minek a létezését tudtam elképzelni? Hát, mostanában elég sokat romboltam belső világomban, nem is tudom, maradt-e még valami… Maradt-e valami isten létezésének lehetőségén kívül?

-Segítek – sóhajtott, és csalódottan megcsóválta a fejét. – Mi történt most veled?

-Hát… meghaltam… - nyögtem ki. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz.

-Meghaltál. Akkor ki lehetek? – és felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel állt, még a karjait is széttárta egy teátrális mozdulattal.

Nagyon lassan esett le, de amikor leért, óriásit koppant, szinte hallottam a fejemben. Elképzeltem magam, ahogyan lassan leesik az állam, kidülled a szemem, és fagyott arccal bambulok az előttem álló alakra.

-Vigyázz, még úgy jársz, mint Lót felesége – vetette oda flegmán, miközben a zsebéből elővett egy doboz cigarettát. Félig kihúzott egy szálat, és felém nyújtotta. – Kérsz egyet?

De én csak bámultam rá, teljesen kiüresedett szemmel. A mozdulatlan világ, ha lehet ilyet mondani, lelassult, csak a laza, színes ruhákat viselő figurát láttam magam előtt, aki cigarettával kínál, folyamatosan mosolyog, és azt állítja, hogy ő a halál!

-Nem „a” halál… Halál, hogy pontosítsak.

-Ez… ez nem lehet… - Némaságom megtörése nem sikerült igazán katartikusra. Úgy éreztem, a világ valami kegyetlen tréfát játszik velem, amiből nem tudok kiszállni. Szerettem a szerepjátékot, de élőben belecsöppenni nem volt annyira élvezetes. Mozdulatlanságom mégis megtört, tétován nyúltam a cigiért, és leizzadva, remegő kezekkel helyeztem be a számba. Erre ő is kivette egyet, majd elkezdte tapogatni a zsebeit.

-Van tüzed? – kérdezte, miközben a nikotinrúd fura mozgáskombinációt mutatott be az ajkai között. – Valahol elhagytam.

Rutinszerű mozdulattal vettem elő az öngyújtómat és kínáltam meg a tüzemmel a halált… vagyis Halált. Ő fejbólintással köszönte meg, majd meggyújtottam a sajátomat is. Az első slukk végigmart és kellemes bódulattal töltött el, ettől kicsit magamhoz tértem. És még mindig ott állt előttem.

-Miért vagy ennyire kiakadva?

-Nem… Nem így képzeltelek el…

-Nem-e? – kérdezte nagy hangsúllyal, majd felkacagott. – Pont ez a lényeg! Te így képzeltél el, ezért jelenek meg ebben az alakban. Bevallom, unom már a fekete köpenyt és a kaszát, vagy esetleg a rosszindulatú fenevadat, aki gonoszul és orvul elragadja a szerencsétleneket. Azt hiszem, meg kell köszönnöm, hogy egy kis változással ajándékoztál meg. Teljesen fel vagyok dobva!

Azt hiszem, viszonylag ép elmém ekkor érte el azt az állapotot, amikor megbomlással fenyegetett. Kicsit sok volt hallgatni Halál panaszait a megjelenési formák egyhangúságáról, miközben a cigijét szívtam a saját hullám mellett állva. Lehunytam szempilláim és arra koncentráltam, hogy ha ez álom, akkor most ébredjek fel. Nem történt semmi. Kénytelen voltam végül azt a következtetést levonni, hogy megbolondultam.

-Íme, a racionális elme önmaga fogja lett! – zökkentett ki Halál az önsajnálatból. – Meghaltál és kész. Mit kell ezen annyit forogni? Látod, ezt nem csípem én bennetek. A fene nagy tudományosságban és önelemzésben odáig jutottatok, hogy inkább kételkedtek az ép elmétekben, mint hogy hinnétek az ösztöneiteknek. Régebben könnyű dolgom volt: találkoztam veletek, volt, aki sírt, mások inkább örültek nekem, de manapság perceket kell eltöltenem azzal, hogy meggyőzzelek titeket a saját halálotokról. Hajaj! – sóhajtott, és szomorúan megcsóválta a fejét.

Volt valami meghatározhatatlanul komikus az előadásmódjában. Felpillantott, megcsillant a szeme, majd elnevette magát, kivillantva erős, fehér fogait.

-De ha gondolod, átváltozhatok „a halállá” – dörmögte az utolsó szavakat -, ha neked annyira bejön a fekete szín, a csontkollekció a vigyorgó koponyával és az aratóeszköz. Bár tudom, hogy gyűlöld a paraszti munkát, így inkább megkíméllek ettől.

-Köszönöm – bólintottam révetegen, majd rádöbbenve, mit mondtam, kitört belőlem a nevetés. Halál csatlakozott hozzám, zengő kacajunk megtörte a csöndet, szinte pattogott a falak között és messzire szállt. Én egyre jobban belelovalltam magam, minden feszültség kitört belőlem, míg a végén már hétrét görnyedve visítottam és kapkodtam levegő után. – Végül azonban a legszebb dolgok is véget érnek, így a könnyeimet törölve tértem magamhoz, felkuncogva még egyszer-kétszer. Végül is, sírhattam is volna, ugyanoda jutottam volna el. Megnyugodtam.

-Tehát eljöttél értem – mondtam mosolyogva, és parolára nyújtottam kezem. Ám ekkor megdöbbentő dolog történt: Halál a háta mögé dugta jobbját, és fagyos arckifejezést öltött. Hirtelen jött megkönnyebbülésem a gondolat gyorsaságával illant el.

-Nem fogok kezet veled, mert akkor meghalsz.

Komolyan kiejtett szavai a lelkemig értek el. Összezavarodtam.

-De hát… már halott vagyok… - Remegő hangom volt tanúja hirtelen jött bizonytalanságomnak. Eddig az elmúlást próbáltam feldolgozni, most pedig kiderül, hogy még élek?

-Még nem haltál meg – jött a fagyos válasz, majd eldobta félig szívott cigarettáját, de kezét ismét elrejtette a teste mögé. – Ez a halál ideje: a hosszúra nyúlt pillanat lét és nemlét között. Ha kezet fogsz velem, akkor lesz vége. Nem hallottad még a kifejezést, hogy kezet nyújt a halálnak?

Lassan leengedtem a karomat. A tudat, hogy még nem haltam meg, erővel töltött meg, ám ismét bizarrá avanzsálta az amúgy is abszurd szituációt. Homályos gondolat hullámzott végig lelkemen: még meghalni sem lehet könnyen?

-Bizony, még az elmúlás is olyan, mint az életetek. Minden pillanatáért meg kell küzdeni. Nem tettétek könnyűvé a dolgotokat. De az enyémet sem.

Szavai végén vártam a szinte elkerülhetetlen mosolyt, hátha levakarja a hideg maszkot az arcáról, de csalódnom kellett. Így „halálos” komolysággal kimondott gondolatai még riasztóbbnak tűntek.

-A másik dolog pedig, amit mindenki eljátszik velem, de már kezd a nem létező idegeimre menni, a mérhetetlen önbizalmatok. – Szinte martak a szavai. – „Eljött értem a halál.” Mintha egész létezésemet azzal kellene eltöltenem, hogy utánatok rohangálok, mint a mérgezett egér! Mit gondoltok, kik vagytok ti? Először kapálóztok, és alig bírjátok elviselni a tényt, hogy vége az életeteknek, azután meg úgy gondoljátok, hogy értetek jöttem, hogy csak értetek vagyok. Mi ez a baromság? Reméltem, hogy te más vagy, mint a többiek. Csalódtam benned.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Igaz, hogy utolsó szavai inkább voltak egy sértett gyermeké, de fájdalma komoly volt, keserű hangjával nem tudta palástolni. A durcás gyermek gondolat és rideg arckifejezése majdnem nevetésre késztetett, de eszembe jutott, hogy olvas a gondolataimban. Megpróbáltam szépíteni a hangulaton, de nem csak ezért: tényleg nem akartam megbántani. Annyira kedves volt velem! (És még azt a márkát is szívta, amit én!)

-Nézd, én… nem akartalak megbántani. Nem is úgy gondoltam – s ez igaz is volt -, csak… annyira benne van a köztudatban ez a kifejezés. Tudod, hogy én máshogyan állok hozzád…

Sóhajtott.

-Igazad van – mondta halkan. – Tudom, hiszen belőled vagyok, csak ez az emberi arrogancia mindig megvisel. De hagyjuk! Végül is nem illik hozzám, hogy úgy viselkedjek, mint egy óvodás, nem igaz? – És rám kacsintott. Örültem, hogy visszatért, de meg is könnyebbültem.

Kerestem a szavakat, de megelőzött.

-Egészen egyszerűen találkoztunk – mondta. – Ez a pillanat a kettőnké, amint mondtam már, a lét és nemlét közötti állapot.

-Akkor miért erősködtél, hogy meghaltam? – kérdeztem tettetett haraggal.

-Mennyivel lett volna egyszerűbb a dolgod, ha nekiállok egy filozófiai eszmefuttatásnak a köztes állapotról akkor, amikor éppen a saját halálodat próbálod felfogni? Szerintem csak összezavarodtál volna. Így sokkal egyszerűbb. És azt már régen észrevettem, hogy az emberek jobban örülnek az élet lehetősége utolsó szalmaszálának az elmúlás gondolatának elfogadása után. Olyan, mintha visszakapnátok valamit, amit elvesztettetek… Vagy pedig amiről azt gondoljátok, hogy elvették tőletek. És általában én vagyok a bűnös.

Igazat kellett adnom neki. Egész eszmefuttatása logikusnak tűnt.

Egy gondolat azonban ott motoszkált a fejemben.

-Mondd csak, miért nem fogsz velem kezet? Úgy értem mégiscsak te vagy a… te vagy Halál, és te… kísérsz át valahová, vagy csupán a te kézfogásod jelenti a véget. Szóval miért nem teszed meg?

Éreztem, hogy hosszúra nyúlt kérdésem elég sutára sikeredett, de olyan témába nyúltam bele, amit igazából nem tudtam megfogalmazni, megbántani pedig még egyszer nem akartam.

-Jól van, jól van, nem kell aggódni – húzta vigyorra a száját. Tekintetében furcsa melegség villant. – Értékelem az igyekezetedet. Hidd el, nem sokan viselkednek velem így a félelem leghalványabb szikrája nélkül. De a kérdésedre válaszolva: azért húzom ki ezt a pillanatot, mert szeretnék végre valakivel beszélgetni. Te már közeli ismeretség nélkül sem gondoltál úgy rám, mint valami rosszra, bár azért volt benned valami félelem, de tudom, hogy az másból fakad. Egészen egyszerűen gondolatokat akarok veled cserélni, mielőtt véget ér az életed. Persze, nem erőszakoskodom. Ha azt akarod, hogy elváljunk, akkor csak szólj! – És most ő nyújtotta előre a kezét.

Elgondolkodtam. Most véget vethetek az egésznek, nem húznám tovább ezt a fél-létezést. De elég gyorsan felülkerekedett rajtam kíváncsiságom, és nem fogadtam el a véget jelentő kézfogást. Hiszen mikor adódik még egyszer lehetőség arra, hogy beszélgessek Halállal? Megcsóváltam a fejem.

Elégedetten vigyorodott el.

-Ezt vártam, megvallom őszintén – szólt. – Még az utolsó pillanatban is tanulni akarsz, az utolsó lélegzetvételen túl is kíváncsi vagy. Bárcsak lenne több belőletek! Annyira kevesen vagytok! Sokan vissza akarnak menni, hiába nem lehet, mások pedig menekülnek előre. De te nem! Te kitartod az utolsó pillanatot.

Megvontam a vállam, próbáltam flegmának tűnni.

-Most már nem mindegy? – vetettem oda a szavakat. Halál felnevetett és a vállamra csapott.

-Ez a beszéd! – kiáltott fel és újra elővette a doboz cigit. Furcsállottam, mert újra tele volt. Ugyanakkor megráztam a fejem, hiszen most dobtam el a csikket.

-Ugyan már! – szólt, és már húzta is elő a kis rudakat. – Mitől félsz? Tüdőráktól? – Félszegen elmosolyodtam, és elfogadtam a cigarettát. Miközben megkínáltam tűzzel, még odavetette. - Terülj-terülj, cigis doboz!

Csöndben szívtuk a cigit. Gondolataimba mélyedve figyeltem Halál arcát, miközben ő apró füstkarikákat küldött az ég felé, talán abban a hiú ábrándban, hogy elérnek odáig. Most, hogy túl voltunk a nehezén (legalábbis úgy éreztem), és itt volt a lehetőség, hogy kérdezzek, nem jutott eszembe semmi. Máskor is jártam már így. Mit is kérdezhetnék… Haláltól?

Biztatóan rám mosolygott.

-Ki vagy te? – szólaltam meg végül. – De nem a neved érdekel, azt tudom. Mi a lényed? Mi a feladatod? Miért vagy itt? – És amikor kifutottak számból a formát öltött gondolatok rádöbbentem, hogy a legjobb kérdést tettem fel.

Ki vagy, Halál?

-Én vagyok a kapocs a lét és a nemlét között. – Hangja mélyen zengett. Beszéd közben fekete szeme foglya lettem, éreztem, hogy nem csak a szájával beszél hozzám. – Én vagyok az ajtó, amin keresztül kiléptek az emberi létezésből. Nem vagyok más, mint az emberi psziché egy kivetült darabja, amely megszemélyesült, mint oly’ sok minden a világotokban. Az a feladatom, hogy az öntudatot, mely emberi létezésetek sajátja a Földön, átsegítsem a legnehezebb akadályon: átlépni a létből a nemlétbe. Ezért vagyok itt. Ennyi a munkám. Ez létezésem célja.

Nagyon lassan beszélt, minden szó, amit kimondott, beleégette magát a lelkembe. És mintegy hipnotizálva, kicsúszott belőlem egy újabb kérdés.

-Ki hozott létre?

-Ti teremtettetek. Engem konkrétan te. Az emberi psziché levált és megtestesült része vagyok. A világban önmagában nem létezem, hiszen ami volt, az el is múlik, a lét egyszer nemlét lesz, ehhez nem kell külön erő. A ti tudatotok, antropomorfizált világképetek hozott létre, és addig leszek, amíg ti is… Vagy amíg el nem fogadjátok a tényt, hogy az élet egyszer elmúlik. Maga a „meghal” szavatok is negatív, a hiányt fejezi ki. Az elmúlás nem negatív, nem rossz dolog. A létezés része csupán.

Szemei, melyek eddig fogva tartottak, szépen elengedtek. Éreztem, hogy olyan dolgoknak lettem tudója, amik nagyon egyértelműen hangzanak, de mégis súlyos tények. Sőt, saját ki nem mondott gondolataimat hallottam a szájából elhangzani, saját titkos véleményemet, amiket nemhogy másoknak, de magamnak sem igazán mertem bevallani.

-Nehéz dolgokat mondasz. – Szavaimnak súlya volt, szinte láttam őket aláhullani a mélybe. Belső bizsergés lett úrrá rajtam, mint mindig, amikor éreztem, hogy a tudatom korlátait feszegetem. Szinte fájt, perzselt az átalakulás, ami elindult bennem, és azt is tudtam, hogy Halál minden egyes szava nagyon sokat fog rombolni az énképemen, sőt, az egész emberi létezésről vallott felfogásomon. – Ezek szerint… csupán képzelet vagy? – Majdnem elsírtam magam, bár nem tudtam, miért.

Elmosolyodott, bár szeme továbbra is komolyan csillogott.

-Te is tudod ezt – mondta halkan. – Hiszen én belőled vagyok, a te Halálod, ahogyan mindenkinek megvan a sajátja. Én csak a te gondolataidat közlöm veled, amik valahol már benned kavarognak, csak öntudatod nem engedte kimondani őket. Így most én teszem meg. De csak addig, amíg te úgy gondolod. Elég kinyújtanod a kezed, és elválunk.

Éreztem szánalmát és jólesett, de belegondolni abba, hogy csupán énem egyik levált részével beszélgetek, méghozzá azzal, amit eddig valahol nagyon mélyen tartottam, nem volt éppen felemelő élmény. Ugyanakkor megráztam a fejem, és nagyot nyeltem.

-Átéltem már kínokat – mondtam rekedten. – Ezt is kibírom. Ki tudja? Talán eddigi életem erre készített fel, erre a végtelen pillanatra, hogy szembesüljek a tudással, amit eddig is birtokoltam, csak nem mertem számba venni.

-Ezen ne törd a fejed, és ne is emésszen a bűntudat azért, mert ember vagy. – Halál hangja együttérzően simogatott. – Létezésetek tragédiája ez, félúton az öntudatra ébredés és az állati ösztönök között. Igazából már sejtitek, de nem meritek kimondani. Nem te vagy az egyetlen, aki hazudik önmagának. Hazugságotok csupán félelmetekből és kicsinységetekből fakad. Lehetsz-e mérges a gyermekre, amiért önző és mindent birtokolni akar? Még nem érti, amit a felnőttek már tudnak, hogy nem lehet az övé minden, és a világ bizony nem körülötte forog. Nos, ez lehet az a pont, ahol sok ember megállhat, és inkább visszafordul.

-Mi ez a pont? – kérdeztem értetlenül, elmerülve az önsajnálat mocskában.

-ÉS ELJUTOTTUNK A LÉT ÉRTELMÉIG! – csattant fel Halál hangja, és én megdöbbenve néztem színpadias mozdulatára, ahogyan kitárt karokkal forgott körbe, mintha egy nem létező közönségnek pózolna főszereplőként egy színpadi darabban. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, leengedte a karjait. Abban a pillanatban rájöttem, hogy csak a figyelmemet akarta magára vonni. Elmosolyodott.

-Nem adhatok mindenre választ, hiszen amire te sem tudod, arra én sem. – Egyértelmű, de mégis zavaros szavai késként hatoltak belém, keserű mérget juttatva vérembe. – Csupán fellebbentem a fátylat önmagad előtt. A lét kérdésére adott válaszodat már ismered, hiszen azért is így képzeltél el. Szerinted nincsen a létnek értelme, egyedül önmaga, nincs semmi külső, ami értelmet adna az emberi létezésnek, csupán vagyunk, ám ti ezt nem vagytok képesek elfogadni. Ezt mondtam én el úgy, hogy az öntudat és az állati lét között lebegtek. Neked most az adott egy pofont, hogy titkon remélted, megtudsz valamit, de nem mondhatok semmit, mivel nem az a halál vagyok, akinek gondoltál. És ha még a halál-élmény is szubjektív, akkor mi marad az embernek?

Furcsa volt. Először úgy éreztem, hogy monológja össze fog zúzni, és zokogva fogom az aszfaltot csapkodni saját hullám mellett. De szavai végül kapaszkodót találtak lelkemen. Mintha megnyitott volna bennem egy csapot, mintha áttörte volna a gátat, ami elrejtette a vizet, és az most óriási iramban zúdul lefelé. Végre tudatosult bennem, hogy saját halálomat élem, önmagammal beszélgetek, mintha álom lenne, amikor a tudattalan szimbólumokban közli a sejtéseidet. Ám most, emberi énem legnagyobb kihívása előtt egyszerű nyelven fogalmazta meg Halál mindazt, ami mocorgott bennem egy ideje, amit álmok útján próbáltam magammal közölni. Hirtelen rádöbbentem, hogy létezem, és a létezés, a kérdések feltevése okozza azt, hogy embernek érezhetem és tudhatom magam. Egy végtelen pillanattal az elmúlás előtt megkaptam a lehetőséget, hogy szembenézzek önmagammal.

-Nem mindenkinek adatik meg.

Az én gondolatom volt, de Halál mondta ki.

Szomorúan néztem rá.

-Akkor az sem volt igaz, amit a többi ember haláláról mondtál? – kérdeztem halkan. – Nem igaz, hogy unod a fekete ruhát, a gonosz maszkot, az emberek öntudatát a halál előtt, a végtelen bizonyításokat?

-De igaz – jött a válasz. – Vagyis igaz volt, akkor. Meg kell értened, hogy ami igaz az egyik pillanatban, az nem igaz a másikban. Nem így éled-e az életed? Ha valaki, akkor te tudod, mi a változás és önmagunk felülvizsgálata. Te tudod, hogy az igazság viszonylagos, az emberen múlik. Nem te szoktad-e mondogatni, hogy valahol, a saját kis világában, mindenkinek igaza van?

Bár nem válaszolt egyértelműen, mégis elégedett voltam. Éreztem, hogy ennél egyértelműbben nem tudja megfogalmazni, ahogyan én sem voltam képes rá oly’ hosszú időn keresztül.

-Szubjektív világok… szubjektív halál… - morogtam elgondolkozva.

-Így van – mosolyodott el. – Hogyan is néz ki ez a tézised?

Össze kellett szednem magam, hogy kifejtsem.

-A filozófia és az emberiség nagy kérdése a valóságra irányul és a létre. Mi a valóság? Van-e létezés? Hogyan ragadhatók meg ezek az elvont fogalmak, amik évezredek óta gyötrik a gondolkozó embereket? Egy előadás közben tettem fel a kérdést, amikor a filozófus éppen ezeket a témákat taglalta, hogy vajon jól kérdezünk-e? Tapasztalataim szerint ugyanis nem az a legfontosabb, hogy mi a világ, hanem az: mennyi világ van? – Felpillantottam, Halál tekintetét kerestem. Ő érdeklődve figyelt, majd bólintott.

-Folytasd!

Nyeltem egyet és követtem az utasítását.

-Mert abból indultam ki, hogy mivel az agyunk véges, tehát tudatunk korlátolt, a világot önnön valójában felfogni sohasem leszünk képesek. Ha viszont ez nem megy, akkor milyen képről is beszélünk? Akkor milyen az a világ, amit megélünk? És ez a fontos: megélünk. Mindenkinek van egy képe a valóságról, mindenki feldolgozza valahogyan a létezést, ki így, ki úgy. És ezek a világok egymástól különböznek. Csak szét kell nézni! Vannak depressziós emberek, vannak vidámak. Van, aki az élet árnyékos oldalait látja meg, van, aki a napfényen jár. Vannak gyilkosok, öngyilkosok, szentek és elborult elméjűek, istenhívők és ateisták. Ha szerelmes vagy, minden kivirágzik és édes a levegő. Ellenben, ha elveszíted egy szeretted, vagy más jellegű veszteség ér, a világ homályos lesz, szürke és kárörvendő. Van, aki szereti nézni a szerelmespárokat, van, aki nem. Miért?

-Kíváncsi vagyok.

Most, hogy hallgatóságom megértőnek és odafigyelőnek bizonyult, feltörtek legbelsőbb gondolataim, és szinte folyékonyan beszéltem erről a nehéz témáról, amit még soha nem öntöttem formába.

-De hiába történnek veled jó vagy rossz dolgok, a világ közben – a külső, objektív világ – nem változik! Ugyanaz marad! Az ég nem lesz szürkébb, a virágok nem nyílnak pompázatosabban, az eső nem lesz édesebb. Ezek a változások belül zajlanak, de te így fogod látni a világot! Ezt nevezem én a belső szűrőnek. Olyan, mint egy maszk, ami megszűri a levegőből a baktériumokat. A gondolataid uralják a világodat! Ennyi! – A végén már annyira belelovalltam magam, hogy Halál kezdett lenyugtatni.

-Jól van! Én értem, nekem nem kell elmagyaráznod, tőlem nem kell félned!

Tudtam, hogy monológomnak arra a pontjára értem, amit soha nem tudtam még csak fejben sem megfogalmazni. Szubjektív világokról szóló tézisem számomra egyértelmű volt, mivel saját tapasztalataim fényében szemléltem a létezést. Ugyanakkor a továbbadására képtelen voltam, és ez volt személyes tragédiám. Mivel gondolataim alkották a világom alapját, azok a gondolataim, amiket nem tudtam átadni az érzéssel és a tapasztalattal együtt, csupán szavakkal formálhattam meg… Egyre inkább egyedül maradtam az utóbbi időben. – Lehunytam a szemem. Szembesülni titkos fájdalmammal, az elhatalmasodó magány érzetével… Ez volt Halál egyik ajándéka a számomra. És az is fájt, hogy gondolatvilágom annyira személyessé vált, annyira belső életet éltem évek óta, hogy félő volt, már nem tudok kilépni belőle. Igaz, nem is akartam. Tudtam, hogy nem kellenek kommersz gondolatok, hétköznapi, szürke témák csak azért, hogy járjon a szám és tartozzak valahová. Többször visszafordulhattam volna erről az útról.

De ahogyan a fejemben tovább pörögtek gondolataim, és megnyílt előttem belső világom kapuja, úgy tört rám az emberi lét kicsinységének tudata. Meginogtam, és térdre estem. Arcomat kezembe temettem, majd kínzó fájdalommal törtek fel belőlem a könnyek. Először zokogtam, próbáltam nyelni könnyeimet, ám végül kitört belőlem a gejzír. Bőgtem, nehéz, szaggatott fájdalom szakadt ki belsőmből, és végre végigfolyt rajtam. Elfojtott érzelmek és elzárt gondolatok árasztottak el.

Halál nem lépett oda hozzám, nem karolt át, nem babusgatott, pedig jólesett volna. De ismert – óh, ki ismert volna jobban! -, ezért csupán leguggolt előttem, úgy fürkészte kínomat.

-Nehéz utat választottál, barátom – szólt csöndesen, barátságos hangon. – Meg akartál szabadulni minden támasztól, ami embertársaidhoz köt, nem akartál hazugságban élni, ezért elindultál a legnagyobb sötétségbe, remélve, hogy a végén majd fényt találsz. Nem sokan járnak ezen az ösvényen, hidd el! De azt is tudtad, hogy nem lesz sétagalopp, és ezt többször is tudatosítottad magadban. És felismerted a hatmilliárd szubjektív világ titkát. Innentől már nincsen visszaút. Tudod.

Könnyáztatta arcomról patakokban folyt a sós lé, szaggatott lélegzetem, láttam rajta, még őt is bántja. Vörös szemeim fátyolán keresztül alig láttam ezt a csiricsáré alakot, akinek fekete szemében felismertem önmagam és a… megértést. A megértést, amit soha, senkitől nem kaptam még meg.

-Tudom… de fáj… kegyetlenül fáj… - szipogtam, majd újra kitört belőlem a nehéz zokogás. Az útra borultam (végül mégis így kötöttem ki) és sírtam. Belül eszeveszetten tombolt valami, mintha le akart volna szakadni rólam, mintha egy fékét vesztett vadló akart volna kitörni a lelkemből. Sem gondolat, sem kép nem volt, csak a mindent elemésztő fájdalom és a kétségbeesés.

-Igen. Az emberi tudatnak és felfogóképességnek megvannak a határai. – Mintha nem is hozzám beszélt volna. Furcsa érzés volt, de magányos monológjaim egyikét hallhattam kívülről. Furcsa volt, és kicsit rémisztő is. – Szellemetek csupán csíra a törzsfejlődés ősöreg fáján. Akkor kezdődött, amikor az anyag öntudatra ébredt bennetek, majd visszatekintett önmagára. Azután ez az önmagára ébredt lény rákérdezett a helyére a világban. Nem csodálatos? (Hangja enyhén megreszketett, mint amikor ilyen eszmefuttatások során végighullámzott rajtam valami.) Az élet egy része, egy faj odáig jut, hogy már tudja, ő különbözik a többitől, és ezt az érzést próbálja feldolgozni. Tudja, hogy más, tudja, hogy nem ott van a helye, mint a többinek. Hát akkor hol? – És elkezdődik, a gyermek megpróbál lábra állni. Először megkapaszkodik, amiben tud, a szék lábát használja, szülei segítő kezét, és megteszi első ingatag lépéseit. Számtalanszor elesik, sokszor sír is, amikor megüti magát, de mindig újra próbálja, folytonosan megújuló erővel. Majd eljön az idő, amikor megpróbálkozik azzal, hogy nem használ segédeszközt. Nem csodálatos?

A szavaira való odafigyelés kizökkentett a sírásból, de még nem álltam fel. Gondolatai, egyik a másik után, szögeket ütöttek a fejembe, amik mind a létra egy-egy fokát tartották, amin ki tudok jönni a gödörből.

-Gyermekek vagyunk – suttogtam magam elé. Ez volt az a pillanat, amikor Halál odalépett hozzám, és gyengéden felemelt a földről. – Elég már a sírásból – szólt búgó hangon, és inkább volt most egy anya, aki odarohan elesett gyermekéhez, mint egy apa, aki a fejét csóválja a vélt gyengeség láttán. Karjaiba kapaszkodtam, és átadtam magam erejének.

-Ez a te erőd – súgta a fülembe. – Ne feledd: én te vagyok, és te én! Most igazából önmagadat emeled fel. Csak még nem tudatosult benned, még nem vagy tisztában vele. Majd eljön az a pillanat is.

Biztatása jólesett.

-Emlékezz az útra, amit bejártál! – Hangja megkeményedett, de lendület, határozottság csendült belőle. Sőt, büszkeség. – Amióta az eszedet tudod a végső igazságot keresed, mindig az életkorodnak megfelelő válaszokra rátalálva. Hittél Istenben, foglalkoztál a buddhizmussal, adott létednek értelmet a keresztény hitvilág, a lélekvándorlásban rejlő lehetőség, a totalitarizmus, az evolucionizmus… de egyik sem volt elég. Mindig tovább gondoltad a dolgokat, soha nem elégedtél meg a hittel. Gondolatban visszafelé és előre utaztál az időben, és mindent próbáltál elemezni, felismerve, hogy mindennek oka van. Az évek során a világ egyre jobban kitágult előtted, fantasztikus lehetőségeket, ám ugyanakkor félelmetes végtelenséget is megmutatott. És egyszer megfordítottad a kérdést. Nem azt tetted fel, hogy mi az élet értelme, mi az az egy pont, ami örök, ami változatlan? Hiszen a vallások, az eszmék, maguk az emberek is változnak – de ezért is hagytad el mindet. Képtelen voltál múlandó, mégis öröknek beállított ideákat követni. És egyszer feltetted a kérdést: van egyáltalán az életnek értelme? Van valami értelem ezen létezés mögött, vagy csupán vagyunk? Akkor úgy érezted, hogy nem bírod elviselni a számodra nyilvánvaló választ… Azt, hogy parányi létünk a végtelennek tűnő térben és időben annyi értelemmel bír csupán, mint egy homokszem a sivatagban.

Megnyugodtam, ahogyan ismét lepörgött előttem az életem, mint már annyiszor az évek folyamán. És igen, eszembe jutott a pillanat a hídon, amikor lázban vergődve menekültem, kiutat keresve az alkohol és a kábítószerek mérgező markából, a végső létezést keresve. Akkor, ott úgy éreztem, összeroppanok. Ma csupán úgy látom, hogy egy új ajtót találtam, amin beléphettem.

-Bár akkor nem tudtad, az csupán egy új élet kezdete volt – reagált ki nem mondott gondolataimra Halál. – Addig is kerestél, de azután olyan intenzitással estél neki az önmegismerésnek, ami félelmetes energiákat mozgósított benned. Ugyanis a felvillanó lehetősége annak, hogy nincsen külső támasz, rákényszerített arra, hogy magadban keresgélj. És az évek során rájöttél arra, hogy…

-Minden erő bennem van – fejeztem be a mondatot. Mintha ezer évvel ezelőtt történt volna a sírás, egyáltalán nem éreztem már elesettnek és gyengének magam. Utam filmként pergett le előttem, és büszkeséggel töltött el. Halál szemébe néztem, és láttam, ahogyan elmosolyodik. Lassan szólaltam meg, mivel láttam rajta, hogy beszéltetni akar.

-Megtudtam, hogy mindaz az energia, amit a hit istenben, a lélekvándorlásban, vagy akármelyik eszmében adott, mind bennem lakozik. Két lehetőség volt: vagy létezik az összes isten, az összes idea – nácizmustól a legjámborabb kereszténységig -, hiszen erőt adnak nekünk… vagy pedig mindaz az erő, amit a hit által kaptam, bennem volt már eredendően, csak kellett egy külső pont, hogy mozgósítani tudjam. És igen, itt van a szubjektív világok lényege! – Szinte a fejemhez kaptam, dörömbölt benne valami. Éreztem, hogy ismét saját tudatom határait feszegetem, de csak megráztam a fejem, és fojtattam tovább. – Hiszen összeszámolni sem tudom, mennyi mindenben hittem életem folyamán, és végre itt a válasz az összes kétségre. Mindegyik hit megadta az erőt, amire szükségem volt ahhoz, hogy létezzek tovább. Csúnyán hangzik, de a legarchaikusabb szellemhit és a „legmagasabb” teológia, de még a tömeggyilkos nácizmus is ugyanazon tőről fakadnak. Az ember keresi a helyét a világban. – Észre sem vettem, de szépen átvettem Halál szerepét: én beszéltem, ő pedig figyelmesen hallgatott. És megkaptam tőle azt a csendes, szemlélődő érdeklődést, amire mindig is vágytam.

-A tudat, hogy helyem van a létezésben, töltött el energiával. A tudat, hogy van értelme a hitemnek, a tudat, hogy igazam van, a tudat, hogy megtaláltam azt a külső hatalmat – és ez Isten vagy akár csak az abszolút igazság -, amibe kapaszkodhatok. És igen, igazad volt. Az emberi öntudat nem elég nagy ahhoz, hogy elviselje a létet önmagában, szüksége van mankóra. És igen! A majom négykézláb mászik, bár néha megpróbál felállni. Mi két lábon állunk, de szükségünk van a botra, hogy szellemünket támogassa. Gyermekek vagyunk, akik megpróbálnak lábra állni, és hol ebbe-hol abba kapaszkodnak, mindig abba, ami éppen a kezük ügyébe kerül. Így változnak az istenek, az eszmék, amiket önmagunk fölé helyezünk. Új kihívások jönnek, új helyzetekbe keveredünk, ahogyan tesszük a lépéseket egymás után, és felbolydulnak a világok, és bizony sokszor csüccsenünk le az ülepünkre. Akkor majd könnyezünk, és zokogva hívjuk az anyukát, aki előbb-utóbb megjelenik. Igazából mindegy, hogy ki jön, csak vegyen a karjába.

Lelki szemeim előtt megjelent a múlt, az emberiség általam elképzelt múltja. A parányi emberek, akik dolgoznak, harcolnak, élnek és alszanak, de mindezt azzal a tudattal teszik, hogy helyes, amit csinálnak. Istenek, vallások jönnek és mennek, és mindig idomulnak az új szituációkhoz, míg végül annyira anakronisztikussá válnak, hogy lecserélik őket egy teljesen újra, amely jobban megfelel a hívők igényeinek. Mi teremtettük az isteneket, de még amikor meg is öltük őket, jött helyettük más: a felvilágosodás, a technikai forradalom, az emberbe vetett hit, ami igazából az emberi fejlődésbe vetett hit volt. Amikor ez elmúlt, és zavarossá vált a világ, megjelent a fasizmus és a kommunizmus, hogy betöltse az űrt, hogy értelmet adjon sokszor bizony értelmetlennek tűnő létezésünknek. És mi lesz ezután? Ebben a világban, amelyben összezavarodtak az értékek, és közben kitágult a világképünk, és ahol Isten teremtett, zárt világát felváltotta a határtalan űr, a végtelen, közönyös kozmosz, melyben hangyányi lények sem vagyunk?

-Ez a kérdés saját szubjektív világodból eredeztethető – szólalt meg Halál. – Számít valamit, hogy mi lesz ezután? Neked már aligha. Mégis, úgy gondolom, van rá egy teóriád. Nem?

Elmosolyodtam.

-Minden megy tovább a régiben – válaszoltam. – Istenek és eszmék jönnek-mennek továbbra is, ki tudja, meddig. Hatmilliárd igazság létezik a földön, ki tudja, melyik fog győzedelmeskedni, ki tudja, kinek van igaza? Vagy igaza van-e egyáltalán?

Nem tudtam többet mondani. A felismerés, hogy az én igazságom csak számomra létezik, hogy hatmilliárd világ közül az enyém csupán egy, teljesen passzívvá tett. Nem lettem mérges, nem zuhantam össze, csak egy kicsit szomorú lettem. Hogy ez legyen a vége az útnak? Miközben az örökkön stabil pontot kerestem a világban, mindent elvesztettem a mindenre való rákérdezésemmel, a világképem tágulása viszonylagossá tett mindent. Ahogyan kezdett egyre színesebbé válni a létezés, ahogyan egyre több skatulyát gyártottam, szépen lassan én is egy lettem a sok közül.

-Te vagy az a skatulya, amely megpróbálja befogadni az összeset. – Halál a vállamra tette a kezét, úgy nézett a szemembe. – Megpróbálkozol azzal, hogy olyannak szemléled a világot, amilyen lehet. Nem hiszem, hogy sikerül, mert a tudatod korlátolt. De hidd el, minden egyes próbálkozással tágulni fog. Nem hiszem, hogy valaha is be tudod majd fogadni a létezést. De nem is ez a lényeg. Hiszen nem ezen az úton indultál el. Ez csak a mellékterméke valaminek, nem?

Mély szemeinek kútjából kiolvastam a választ.

-Megpróbáltam megszabadulni a hittől – szólaltam meg. – Nem tudok hinni valamiben, nem akarom feltenni az életemet arra, hogy olyan kihívásoknak felelek meg és olyan törvényeket tartok be, amelyeket emberek találtak ki, de istenek szájába adnak, vagy öröktől adottnak vesznek. Nem hiszek az erkölcsben, mert az idők során változott, és ami régen erkölcsös volt, az ma nem az, esetleg ami ma az, régen eszünkbe sem jutott. Nem hihetek a rendszerünkben, az „alapvető emberi jogokban”, mert nem élnek kétszáz éve sem. Nem hihetek dolgokban, amikről tudom, hogy az idők múlásával megváltoznak, és egyszer talán majd nem is emlékeznek rá. Nem hihetek istenben, mert ha van is, emberi ésszel fel nem foghatom, tehát nem keresem… Egyáltalában nem akarok függeni egy tőlem kívül eső dologtól, mert tudom, hogy az erő, amit a hitem ad, bennem már eleve megvan. Miért kellene akkor megtennem egy képzeletbeli utat, hogy a saját energiámat mástól visszakapjam?

-Tehát?

Nagy levegőt vettem.

-Megpróbáltam lemondani mindenről, ami kívülről motiválhatna. Megpróbáltam nem hinni semmi magasztosban, semmiben, amit önmagamon kívülre helyezhetek. Megpróbáltam járni a világot, és nem minősíteni, csak figyelni. Rá kellett döbbennem arra, hogy az emberek világának központja önmagukon kívül van, legyen ez isten, egy nő, egy férfi, a pénz, a siker. Ezzel csak az a baj, hogy elveszítheted, és ha már nem lesz, érezni fogod a hiányát. Így megpróbálok eldobni mindent, aminek önmagamon kívül van a központja. Nehéz így élni a világban, nehéz viszonylagos dolgok között mászkálni, egy olyan helyen, ahol semmi nem stabil. Úgy éreztem, hogy kilöktem magam a semmibe, ahol lebegek, nincs talpalatnyi föld sem alattam, amire ráállhatnék.

Halál elmosolyodott. Elővett egy cigarettát és meggyújtotta. Majd megkínált engem is, és elfogadtam. Jólesett.

-Egyvalamit kifelejtettél a felsorolásból – mondta két slukk között. – Egyvalamiben hittél.

Elgondolkoztam.

-Igen – mondtam végül lassan. – Abban hittem, hogy sikerülhet. Abban hittem, hogy képes vagyok rá. Abban hittem, hogy végig tudom járni ezt az utat, bármennyire veszélyes és sötét is. Hittem benne, mert hinnem kellett. Nem akartam bolygó lenni egy nap körül, tudva, hogy az bármikor felrobbanhat. Nap akarok lenni, önmaga központja körül forgó, akinek nincsen szüksége arra, hogy máshoz képest határozza meg magát. Én akarok lenni saját világom közepe. És ehhez kellet a hit.

-Látod, mennyire vak vagy? – kérdezte, és én kérdőn vontam fel szemöldököm. Rám sem nézett, az égő parazsat figyelte, és a felfelé szálló füstfelhőt. – Évekkel ezelőtt el sem tudtad képzelni ezeket a gondolatokat. Most nyíltan beszélsz róluk, vállalod őket, és képes vagy arra, hogy elviseld a súlyukat. Mi ez, ha nem a bizonyítéka annak, hogy kezd a végtelen űrben összeállni az atomoknak egy halmaza, amely lassan alkalmas lesz arra, hogy ragyogó csillaggá váljon? – Szavai eltalálták a szívemet, és a bizonyosság elöntötte belsőmet. Nagyon lassan mosoly jelent meg arcomon, igazi, hálatelt, szívből jövő mosoly. Igen, végül is igaza van. Megtaláltam, amit kerestem. Megszületett bennem a mag, csak eddig nem volt alkalmam rá, hogy észrevegyem, megvizsgáljam, csodáljam. Csak azért kár, hogy mindez a halálom után történt. Vagyis a halálom közben…

-Mennyire telhetetlen vagy! – horkant föl Halál, és én hirtelen visszatértem. Összevont szemöldöke alól a két fekete széndarab haragvón csillogott. – Megtaláltad, amit évek óta kerestél, maradj a fenekeden és élvezd ki, amíg lehet! Emberek! – hangjában megvetés csengett, ami az én érzelmem volt. – A létezés után a második legtermészetesebb dolog az elmúlás, és ti csak ezen tudtok forogni. Vallások jöttek létre, hogy elviseljétek a halál tudatát, értelmet adjatok pondrónyi életeteknek, pedig kevés egyértelműbb dolog van nálam. Szinte csak tőlem féltek, pedig én vagyok az, akit senki nem kerülhet el. Őrület!

Szinte fröcsögött indulatában, és ez elég éles kontrasztot hozott létre az utóbbi percek kedvességével szemben. Ám tudtam jól (mivel már hozzászoktam jelenlétéhez és a tudathoz, hogy belőlem született), hogy indulata az enyém. Amíg tovább füstölgött magában, és szinte éreztem megvetését és haragját irántam, újabb kérdés született meg bennem.

-Azt tudom, hogy benned miért a félelem – reagált ki nem mondott szavaimra. – Attól félsz, hogy nem lesz elég időd arra, hogy kiteljesítsd önmagad, megtaláld azt a belső nyugalmat, amire évek óta vágysz. Mások haláltól való félelmére a választ csak tőled tudom idézni: az öntudatra ébredt létezés nem képes megbirkózni az elmúlás gondolatával. Ezért is kreál halál- és túlvilág magyarázatokat. Ezért jöttem létre én. Hiszen engem a társadalom és az emberi szellem oltott beléd. Mint mondtam már, nem vagyok más, mint lényed levált része. Az pedig, hogy emberi alakban képzeltetek el, a világot a saját képetekre formáló igyekezetetek eredménye. Emberarcú Isten – emberarcú Halál.

Szinte még fel sem fogtam, mit mondott, de már folytatta is dörgedelmeit.

-Nem győztök pénzt és energiát pocsékolni arra, hogy meghosszabbítsátok nyomorult életeteket. Pedig tudnotok kellene, hogy pont annyi idő adatott, amennyi elég arra, hogy leéljétek, ami belétek van kódolva, hogy megéljétek a létezést… Vagyis elégnek kellene lennie erre. Tudod, a ti úgynevezett „primitív” törzseitek sokkal közelebb járnak az igazsághoz, már ami a hozzám való viszonyt illeti. Szépen leélik a kis életüket, nem aggódnak feleslegesen, és amikor találkoznak velem, tudomásul veszik. De ti! Egész életetekben iskolából iskolába, munkahelyről munkahelyre, kapcsolatból kapcsolatba, egyik kocsiból és házból a másikba, egyik földrészről a másikra rohangáltok, képeslapokat és fényképeket nézegettek ahelyett, hogy egy napot rászánnátok arra, hogy körülnézzetek a vidéken, ahol éltek! Mindent összeharácsoltok, amit lehet, tudva, hogy nem vihetitek magatokkal… mert én nem engedek át semmi mást, csak a lényed. És amikor eljön az időskor, vagy esetleg megláttok engem, a kezeiteket tördelitek és rájöttök, hogy egész életetekben nem csináltatok semmit. De ilyenkor már mindegy! Tönkreteszitek magatokat, közben eleven halottakká váltok. Tönkretettétek magatokat, mert az élet, amit éltek, már nem is nevezhető ezen a néven. És ezt te is tudod! – bökdöste meg a mellkasomat, és kimeresztett szemeit hipnotikusan az enyémbe mélyesztette.

Már nem tudott rám akkora hatással lenni, mint a találkozásunk utáni percekben. Szavainak igazat adtam, bár most újra elbizonytalanodtam kilétét illetően. Ismét úgy beszélt, mint aki mindenkivel találkozik, nem pedig az én szubjektív ismerősöm. Azt hittem, ezen már túlestünk, de most… Elgondolkodó arckifejezésem láttán először meglepődést láttam rajta, azután széles vigyor jelent meg az arcán.

-Nocsak, kis barátom! – szólt árnyalatnyi gúnnyal. – Már nem tudjuk, hogy mi is vagyok? Még mindig képes vagyok meglepetést okozni? Mint mondtam már, az igazság mindig a pillanattól függ. Benned megszületett a belső erő, tehát nincsen szükséged arra, hogy legyen egy biztos pont magadon kívül, ami körül foroghatsz. Nem így van? Ha azzal a tudattal mennél tovább, hogy Halál bácsi teljesen szubjektív, akkor ez nagyon fontos tudás lenne, ami viszont rajtad kívül álló dolgokról világosít fel. Kell a bizonytalanság! Nem így gondolod? Függetlenné kell válnod… tőlem is!

Ha valamikor sikerült összezavarni, akkor ez most megtörtént. Hirtelen úgy éreztem, fehér fogait és pajkosan csillogó szemeit nézve, hogy kicsúszik a talpam alól a talaj, és megbillent a világ. Az a gondolat jelent meg bennem, hogy alakváltozásai és hangulatának igen erőteljes ingadozásai most érték el a tetőpontot, amit már nem bírok elviselni. Igazából viszont csak az jelentett gondot, hogy saját logikámra és vágyaimra kötött egy csomót. Teljesen kiismert.

-Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem nyögve. Újra fölényben volt, és ezt nagyon nehezen emésztettem meg. – Ha úgyis meghalok, miért tartasz bizonytalanságban?

Szinte úgy láttam, hogy élvezi gyötrődésemet, ám nyugodt hangja nem igazolta félelmeimet.

-Egyrészt azért, mert ezt várod el, ha nem is tudatosult benned, pedig mindent megtettünk, hogy rámutassunk arra, ki is vagy. Ha pedig nem is várod el… Mivel mindent kétségbe vonsz, most kapsz egy kis csemegét, amin elrágódhatsz. Nevezzük a cég ajándékának! – Arca ragyogott, és most újra a „régi” Halál volt. Majd pillanatnyi szünet után folytatta. – A másik ok pedig az, hogy… visszamész.

Egy pillanatra teljesen összezavarodtam, nem értettem semmit. Csak nagyon lassan hatoltak el tudatomig a szavak, és első döbbenetemben meg sem tudtam szólalni, amikor végre felfogtam, mit is akar közölni.

-Vissza… Miért?… Hogyan?… - hápogtam.

-Semmi közöd hozzá. – A flegma válasz szinte arculcsapásként ért.

Jégcsapként álltam. Ha pár pillanattal ezelőtt úgy éreztem, hogy meglódult alattam a világ, akkor most egy gyémántba zárt légbuborék voltam. Testem lemerevedett, ismét éreztem, hogy a szívverésem üti a percenkénti százezret. A csodálkozás és a bizonytalanság ideje volt ez. Amilyen lassan fogtam fel, hogy meghaltam, most legalább annyi időbe került elfogadni, hogy nem haltam meg! Mi ez? Ki játszik velem?

Halál újra elővett egy cigit, de nem gyújtotta meg, hanem ujjai között forgatta.

-Nos? Nem örülünk? – kérdezte. – Nem is olyan régen még sajnálni tetszett, hogy ennyi volt, most pedig nem akar elindulni? Vissza az életbe, felvértezve az új tudással? Esetleg… továbbjön? – És kinyújtotta a kezét. Szinte kábulatban néztem le rá, majd olyan gyorsan ugrottam hátra, mintha egy kobra készült volna megmarni. Míg Halál keserűen elmosolyodott én éreztem, hogy visszatér belém a lélek. A tovább élés lehetősége felpezsdítette véremet, zihálni kezdtem, szinte már újra hallottam a madarak csivitelését, éreztem a levegő illatát, gondolatban a barátaimmal beszélgettem és hihetetlen élményeimet osztottam meg velük…

Kérdő tekintetemre Halál gonoszul vigyorgott válaszul.

-Nem mondom meg, hogy emlékezni fogsz-e. – Szavai nagyon bántóak voltak. – De azt igen, hogy ha legközelebb is ennyire nem leszel tisztában önmagaddal, a vágyaiddal, az elért eredményeiddel, nem leszek ennyire könyörületes!

Mondandója végeztével csak állt a helyén – én pedig a magamén. Hívott vissza az élet, mégis, rövid ismeretségünk alatt nagyon megkedveltem Halált. A kedves emlékek között megjelent a kellemetlen szag is, a szmog, a rohanás, a feleslegesen leélt emberi életek tömege, amelyik majd körülvesz… Megráztam a fejem. Ott a helyem. Halált soha nem fogom elfelejteni, de még nem jött el az idő.

-Ez igazán kedves – hajolt meg Halál a szokásos túlzással.

Miközben a búcsú szavain gondolkoztam, eszembe jutott még egy kérdés.

-Tudod, hogy nem áll módomban válaszolni rá, mégis meg fogod kérdezni tőlem – szólt. Annyira hozzászoktam már ahhoz, hogy olvas a fejemben, hogy szinte oda sem figyeltem szavaira. Igaza volt, de úgy éreztem, ennyivel tartozom valakinek.

-Van valami a kapun túl? – Hangom nyugodt volt. Várt rám az otthon, a létezés, a csönd, a nyugalom, az új élet… Nem is vártam választ. – Van valami az élet után?

Elmosolyodott.

-Hadd kérdezzek vissza: számít ez valamit?

Mélyen elgondolkoztam válaszomon.

-Azt hiszem, igen. Nagyon sok embernek, köztük nekem is, jól esne a tudat. Biztonságot nyújtana, vagy legalább valami fogódzót az életünk irányítása szempontjából. Például… fel tudnánk készülni rá. – Már akkor húztam a számat, amikor kimondtam gondolataimat, mert tudtam, hogy baromság az egész. Halál mégsem korholt meg, bár nem hagyta szó nélkül.

-Tipikus ember vagy – csóválta meg a fejét, de még mindig kedvesen mosolygott. – Kérdéseidre válaszoltam, tükröt mutattam, saját gondolataidat tolmácsoltam neked, erre beleszaladsz egy ilyen csapdába. Hát nem beszéltünk a mankóról? Te el akarod dobni, sőt, másoknak is ezt kívánod. És mégis nyúlsz utána, amikor már csak egy pillanatod is van hátra az ittlétből?

Elszégyelltem magam, de nem akartam nyitva hagyni a kérdést. Akkor, ott nagyon rühelltem magam, amiért győzött alantas emberi természetem, amiért ilyen mohósággal ragaszkodok egy hülye ideához. A fél ember-fél majom primitív ösztöne volt ez – de hozzám tartozott. Ez is.

-Először is – kezdte Halál – nem hinném, hogy akármit is mondanék, sok hasznát venné kritikai szellemed. Másodszor, sokan biztosan nem értékelnék kinyilatkoztatásodat arról, hogy milyen is a túlvilág. Ha pedig rám hivatkoznál, talán még a kényszerzubbonyt sem kerülnéd el. De a legfontosabb… Szubjektív világokról beszélgettünk. Szerinted annyira fontos, hogy van-e valami objektíven? Szerinted nincsen túlvilág. Mások szerint van. Márpedig a személyes világokba nem csak az tartozik bele, hogy az emberek miért hisznek? Hanem az is, hogy számukra ezek a dolgok léteznek. Ha valaki hisz a mennyországban, akkor az igenis létezik, hiszen úgy fogja élni az életét! Ha az ő világában létjogosultsága van, akkor nincs miről beszélni. Ha valaki úgy gondolja, hogy vár rá valami a másik oldalon, akkor várni is fog rá. Hogy mi történik a halál után, ebből a szempontból teljesen lényegtelen. Szerinted nincsen rajtad kívül álló oka a létezésednek, és véget érsz az elmúlással. Így csak neked ezt tudom mondani: nem az számít – nézett bele mélyen a szemembe -, hogy mi van a halál után. Hanem az…

-Hogy mi van előtte – fejeztem be a gondolatmenetet. Összeszorítottam a számat, megmozdult bennem valami. Szemem könnybe lábadt, de ezek az öröm könnyei voltak. Mert most már tudtam.

Némán álltunk egymással szemben. Valamit még mondani akartam a búcsú előtt, de kissé elbizonytalanodtam, mivel nem tudtam, hogyan fog hatni. Végül azonban megembereltem magam.

-Köszönök mindent – mondtam remegő hangon. – Azt hiszem, tudom már, miért találkoztunk. És azt is tudom, hogy téged nem Halálnak, hanem Életnek kellene neveznünk. Több vagy, mint az elmúlást elfogadtató levált psziché – használtam a szavait. – Maga vagy az Újjászületés. Te vagy az Élet.

Azt hiszem, hogy nem sokan fognak hinni nekem, de láttam Halált elérzékenyülni. Arca remegett, akárcsak fekete szeme. Zavartan köhintett egyet, és felvette valahonnan előhalászott napszemüvegét. Idegesen rágyújtott már egy ideje elővett cigarettájára. Abból is láttam zavarát, hogy engem nem kínált meg, bár a tüzet tőlem kérte.

-Ideje… Ideje, hogy indulj! – Elcsuklott a hangja, de remekül tartotta magát. Elmosolyodtam és kezet nyújtottam.

-Örülök a találkozásnak – mondtam. Ő lassan a háta mögé dugta jobbját. Zavaromban nagyon hülyén éreztem magam, végül azonban mindketten felnevettünk.

-Remélem, hogy többé nem találkozunk.

Csodálkozva nézett rám, de éreztem, hogy örül búcsúmnak.

-Óh! Tehát nem akarunk többé találkozni?

-Nem – mondtam csöndben. – Meg akarom tanulni elfogadni az elmúlást, hogy többé ne legyen szükségem ajtónállóra, aki átsegít a küszöbön.

Mosolyogva bólintott. Nagyot sóhajtottam, majd, miután úgy éreztem, hogy minden dolgomat elvégeztem itt, körülnéztem, hogyan mehetnék vissza az életbe?

-Csak hunyd be a szemed!

-Mit csinálsz, te hülye gyerek?

Hangok. Napsütés. Zsongás, szellő simogatja a bőrömet. Kinyitottam a szemem. Egy fehér autó motorháztetőjére támaszkodtam mindkét kezemmel. A kocsi félig a zebrán, én pedig úgy álltam előtte, mint aki el akarja tolni. Egy negyvenes, pocakos fickó ordított, félig kihajolva a lehúzott ablakon, az anyósülésen egy hasonló korú, nagydarab nő nézett velem farkasszemet. Tétován egyenesedtem ki.

-Mi ütött ebbe az idiótába?

Jó páran nézték a jelenetet, leginkább járókelők. Lassan leballagtam az útról, fel a járdára, még mindig zúgott a fejem. A fickó tovább magyarázott, de lassan elindította a járgányt, és még hallottam, hogy vagy kétszer elküldött valami melegebb helyre. A forgalom lassan beindult, mindenki vetett rám egy pillantást. Egy nő odajött, megkérdezte, nincs-e valami bajom? Néma fejrázásom láttán lassan eloldalgott.

Csak arra a pontra bámultam, ahol majdnem elütöttek. Fejemben kavarogtak az emlékek. Rágyújtottam egy cigarettára, és félig elszívtam, mire tudatára ébredtem annak, ki is vagyok és mi történt velem. Tisztán emlékeztem minden szóra, minden mozdulatra, Halál minden egyes grimaszára vagy teátrális felkiáltásaira. Elmosolyodtam. Milyen furcsa fickó volt!

Egy pillanatig sem voltak kétségeim afelől, hogy mindez megtörtént. Tekintetem lassan arrafelé vándorolt, ahol barátommal beszélgettem saját összetört tetemem mellett. Minden pillanat – vagyis az az egy végtelen pillanat – beleégette magát a tudatomba, és tudtam, hogy onnan kitörlődni soha nem fog. Csak arra emlékeztem, hogy sokáig álltam ott, bámulva azt a helyet.

Tudom, hogy sokat köszönhetek neki. Nem tudom, igazából ki volt ő, nem tudom, ki küldte, ha küldte egyáltalán. Azzal sem foglalkozom, hogy miért jöhettem vissza az életbe. Azóta sok minden történt, és rájöttem, hogy nem lehet – és nem is feltétlenül kell – mindent megmagyarázni. Elég, ha megéljük a dolgokat úgy, ahogyan történnek, és néha elrágódunk egy-két rágósabb falaton. De rohanni nem szabad, hiszen ahhoz, hogy éljünk, jelen kell lenni.

Azóta magamban Életnek nevezem őt. Azt hiszem, sőt, tudom, hogy így helyes.

És úgy érzem, hogy mielőtt elváltunk, még utánam küldött egy üzenetet. Az új nevével kapcsolatban.

Köszönöm!