Napok
óta éreztem, ahogy közelít. Éreztem a szagát, hallottam a hangját, a fülemben
doboltak a léptei. Később elkezdtem az ő szemével látni, a fülével hallani, a
szívével érezni. Tegnap már azt is tudtam, hogy itt van, és csak arra
vár, hogy egy óvatlan pillanatban belém bújjon, és megerőszakolja egész
lényemet.
Reggel döntött úgy, hogy
lerohan.
A hétköznapi lagymatag, semmilyen
állapot helyett feszült izgatottság vibrált a testemben, amikor felébredtem.
Nem a szokásos tunya ébredés volt, hanem a minden pillanatban robbanásra kész
létállapot. Az álom utolsó foszlányait is darabokra zúzta szívem vad
dörömbölése. A vér lüktetett az ereimben, az ujjhegyeim bizseregtek, a
gyomromban furcsa polkát járt egy ismerős érzés.
Kikászálódtam a takaró alól.
Kitámolyogtam a fürdőszobába. Lassú vizet pergettem az ujjaimmal a csapnál, és
mindent elkövettem, hogy húzzam az időt. Nem akartam belenézni a tükörbe, nem
akartam szembenézni az elkerülhetetlennel. Végül azonban benedvesítettem az arcom
(még a hátamon is felállt a szőr a hidegtől), és megadtam magam a sorsomnak.
A tükörből csillogó szemek néztek
vissza rám. Az arcomon a víztől még ott is kipirosodott a bőr, ahol meggyűrte a
párna. Arc… Mintha nem is az enyém lett volna. Az izmok furcsa,
ismeretlenül ismerős formát vettek fel. Azt a milliárdból is felismerhető
alakzatot, ami egyértelműen tudatosította bennem, hogy beteg vagyok.
Visszaestem.
Halkan elkáromkodtam magam, és
próbáltam nem a lehetséges következményekre gondolni. Könnyen ment,
hiszen még nem voltam teljesen ébren. Megtörölköztem és felöltöztem. A konyhába
érve engedtem magamnak egy kis vizet, gyorsan fel is hajtottam. Töltöttem
magamnak egy pohár tejet, és amíg megmelegítettem a mikróban, elővettem egy
szelet barna kenyeret. Bár beteg voltam, a gyomrom követelte a maga jogos
jussát.
Amíg a kenyeret majszoltam és apró kortyokban ittam
hozzá a langyos tejet, lassan magamhoz tértem a szokásos reggeli kábulatból. A
morzsákat a tenyerembe töröltem az asztalról, majd a kukába sepertem a
tenyeremről. Lázas motozásba kezdtem, míg végül a hálóban megtaláltam a
mobilom.
A főnökömet tárcsáztam. Szembe kellett nézni a
tényekkel.
-Halló… - Jókor hívtam. Csupa kóma.
-Jó reggelt, főnök. Hogy vagyunk így kora reggel?
Mindig jópofáskodok. Évek óta azzal hitegetem magam,
hogy beválik.
-Mit akarsz?
Imádtam a stílusát. Legalább nem kellett messziről
kerülgetni.
-Azért hívom, mert nem tudok ma bemenni.
-Ne már! Mi van megint?
Mi van megint? Nagyot nyeltem. Nem fog örülni.
-Beteg vagyok…
A hangsúlyomból észrevehetett valamit, mert
megváltozott a hangja.
-Visszajött?
Mintha egy halott szelleméről beszélnénk. Vagy
Colombóról a negyedik visszatérése okozta trauma közben. A furcsa idegesség
csak nőtt bennem, és egyre csak az járt a fejemben, hogy ez a gyógyszer sem
vált be.
-Vissza…
-Akkor irány az orvos. Be ne gyere nekem az irodába!
Ránk ne ragaszd ezt a hülyeséget!
Hülyeséget…
-Majd azért szólj, hogy mi van.
-Persze, főnök. Mindenképpen. Viszhall.
Letette.
A gyógyszeres doboz a konyhapultról vigyorgott rám.
Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, majd úgy hajítottam oda a kukához,
hogy a falról a lábamhoz pattant vissza. Leroskadtam egy székbe, a tenyerembe
hajtottam a fejem, és istenverte sorsomon keseregtem egy pillanatig…
Amit hamarosan már felettébb humorosnak találtam.
Felröhögtem.
Ha kesergek, attól jobb lesz?
A nevetés segített, lendületet adott. Levetkőztem és
letussoltam – ráértem megszáradni. Kilenc előtt nincs rendelés, jó esetben
negyed tízkor megjön a doki. Fél kilencre ott leszek, hogy ne legyenek sokan
előttem. Megszárítkoztam, felöltöztem, közben rádiót hallgattam. Süket,
dallamtalan slágerek mászkáltak ki-be a fejemben, keresték a kapaszkodót, de
nem találtak. A hírekben közölt tragédiákon csak vigyorogni tudtam, bár egy
tisztább pillanatban megijedtem attól, hogy talán érzéketlenné váltam, amiért
nem érdekel, hányan haltak meg egy indiai autóbusz-balesetben.
Persze. Hiszen beteg vagyok.
Nem érzéketlen, csak beteg. A beteg nem hibás…
A táskámba betettem az aktuális könyvet, ami arról a
témáról szól, ami aktuálisan lekötötte a figyelmemet, és ami iránt azonnal
elveszítem az érdeklődésem, amint elveszíti az aktualitását. Dzsekit vettem,
majd sapkát nem. Annyira nem volt hideg odakint, legalábbis ezt láttam az
ablakból. Kinyitottam, kitártam, majd becsuktam és bezártam az ajtót. Közben
kiléptem rajta. Ezen a gondolaton jót mulattam magamban, aztán letöröltem az
arcomról a vigyort, nehogy megbotránkoztassak valakit indokolatlan jókedvemmel.
Hiszen beteg vagyok!
Mindig gyűlöltem beteg lenni. Mindig gyűlöltem
elütni a normálistól. Megrögzött konformista személyiségemnek úgy kellett ez a
betegség, mint egy lórúgás. Minden alkalommal, amikor lerohant, úgy éreztem,
hogy a romlott kisebbséghez tartozom.
Más vagyok. Bűnös vagyok…
-Jó reggelt!
Katika néni már megjárta a boltot: láttam a
duzzadásig tömött csíkos szatyrot. Mindig csodálkoztam azon, hogy miközben az
öregek folyamatosan arról panaszkodnak, mennyire betegek, akkora szatyrokkal
futnak a buszhoz, amiket én meg se bírnék mozdítani.
Katika szája megmozdult, és én leolvastam róla, hogy
visszaköszönt, de a szavait már nem hallottam. Minden figyelmemet lekötötte a
tekintete, ami csodálkozást, undort és megvetést tükrözött egyszerre, és magába
szippantott, mint egy tüzes örvény…
Tudja! Meglátta rajtam!
Lesütöttem a szemem és elsiettem mellette. A
korlátba kapaszkodva kanyarodtam, akkora lendülettel, hogy a táskám
nekicsapódott a falnak. Újabb vigyor került az arcomra, és visszafojtottam a
kirobbanni készülő röhögést. Reméltem, hogy elkerülöm az újabb kényelmetlen
találkozásokat, nem találkozok lakótársakkal, így rohantam tovább.
Valóban lakótársak. Panel-lakótársak. Mindig hallom,
amikor a felettem levő lakásban szeretkeznek, amikor vasárnap reggel a húst
kloffolják a szomszédban, amikor szombaton falat fúrnak, amikor a Józsi gyerek
részegen jön haza, és teleokádja a lépcsőházat hajnali háromkor… Tudom, mikor
szomorúak és tudom, mikor boldogok. És azt is tudom, hogy miért, bár nem akarom
tudni.
Mindent tudok róluk, és ők mindent tudnak rólam.
Sorstársak vagyunk, kéretlen gyóntatók, titkok tudói. Minden találkozásunk egy
összeesküvés, minden pillantásunk titkokat sugall. Minden köszönés
megállapodás: amit tudunk, köztünk marad…
Hagyd abba!
Az utcán már könnyebb volt létezni. Iskolások
ballagtak a munkahelyükre, felnőttek jöttek-mentek. Némelyikük megbámult, de
nem foglalkoztak velem. Még akkor sem, ha látták rajtam, hogy beteg vagyok. Ez
a városok, a civilizáció igazi csodája! Több száz emberrel találkozol nap, mint
nap, és a kilencven százalékukról azt sem tudod, hogy ki. Nagyjából öt
százalékuknak köszönsz, ebből négy százalék észreveszi, három visszaköszön…
Három a magyar igazság…
Ezen újra röhögnöm kellett, bár nem merek hangosan.
Miért nem tudok komolynak maradni egy ilyen vert helyzetben? Hiszen
visszaestem, ez igazán nem vicces, az emberek közötti viszony romlása pedig
igenis társadalmi probléma, a gyerekek egyre rosszabbul tanulnak, hát milyen
jövő vár így rájuk…
És pont most, pont nekem kell ezzel foglalkoznom?
A rendelőben ugyanaz a rohadt érzés vett elő, mint
gyerekkorom óta minden alkalommal. Bár az évek elteltek az óta – fotocellás
lett a bejárati ajtó, máshová került a büfé, évek óta nem láttam a kartonomat,
és három háziorvos kidőlt mellőlem – az érzés ugyanaz maradt. Minden alkalommal
arra készülök, hogy most derül ki: halálos beteg vagyok…
Hülyeség, de mindig féltem a rendelőktől.
Féltem a komoly orvosoktól, a rideg nővérektől, a
betegség-szagú emberektől. Féltem a hely aurájától, a levegőben lebegő
tizenkét-milliárdhatszázhuszonnyolcmillió-kettő-féle bacilustól és vírustól. Az
emberek tömegétől, akiken át kell verekednem magam, a köhögéstől, a
gyereksírástól, a rám szegeződő tekintetektől… És attól a lehetőségtől, hogy
itt várakozhatok akár délig is…
Mint egy óvóhelyen.
Mégis ambivalens volt az érzés. Itt ugyanis nem
éreztem bűnnek a betegséget. Sorstársakkal voltam együtt. A sok pokolravaló…
Baj van! A tekintetek rám tapadtak, rosszallóan vizsgálták
az arcom. Annak a lehetősége, hogy még a betegek is kinéznek maguk közül, a
legnagyobb rúgás volt belém azóta, hogy óvodás koromban leesett a tölcsérről
egy gombóc fagyi, és nem kaptam másikat. Szerettem volna eltakarni az arcom,
szerettem volna maszkot húzni, mint a Batman, vagy legalább magamra festeni egy
olyat, mint a Jokeré. Esetleg a kettőt együtt…
Én lehetnék a Batker… Vagy a Joman…
-’reggelt! – morrantam oda egy polgártársamhoz,
közben az ajkamba haraptam. A férfi alig észrevehetően bólintott. Gyorsan
felmértem a terepet: az ajtó közelében két öregasszony és két diáklány
várakozott. Az egyik láthatóan és hallhatóan beteg volt, a másik elkísérte az
orvoshoz. Még azt is vállalta, hogy lemarad az első órákról. Óh, krisztusi
áldozathozatal!
És még azt mondják, hogy kiveszett belőlünk a
keresztényi szeretet…
Gyorsan leültem egy padra, elővettem a könyvem.
Próbáltam nem észrevenni, hogy bámulnak, bár az illendőség határain belül. A
szemem sarkából láttam, hogy az egyik nő megvetően elhúzta a száját.
Összefutott a szemöldököm egy pillanatra. Hiába is próbálom takargatni, hogy
beteg vagyok. Igen, beteg vagyok. Ti is betegek vagytok. Jó, az én betegségem
más, és aztán? Nem én akartam!
Hát még innen is kilógok? Még a pokol se fogad
magába?
Már-már sikerült elszégyellnem magam, amikor
megvilágosodott előttem a helyzet iróniája, és idegesen elvigyorodtam, bár
igyekeztem konszolidált formában tenni, és nem villogtatni a fogaimat, mint egy
majom…
Miért érezném magam rosszul? Elvégre beteg vagyok,
nem bűnöző!
Olvastam tovább, és most már élvezni is tudtam a
könyvet. Annyira beleéltem magam, hogy alig tudatosult bennem, amikor szólt az
egyik várakozó (azt sem tudtam, mikor érkezett), hogy én következem.
Megköszöntem a kedvességét. Összepakoltam, és beléptem az ajtón.
-Jó napot kívánok! – Illedelmesen köszöntem, mint
mindig. Az asszisztens vetett rám egy fénytelen mosolyt, majd szó nélkül
átadott az orvosnak.
A doki arca meg sem rezdült, amikor meglátott, a
szemén azonban láttam, hogy felismert.
-Foglaljon helyet! – Engedelmeskedtem, közben a
dokit figyeltem. Egy gyengébb pillanatában széttört a hivatalos, rezzenéstelen
maszk, és némi sajnálat ült ki az arcára. Tudott mindent.
Ennek ellenére feltette a kérdést.
-Mi a panasza?
Elkezdtem motyogni a szokásos szöveget arról, hogy
már többször voltam itt, kaptam gyógyszert, valameddig hatott, de már nem,
blablabla… A doki már nem is figyelt egy ideje, a számítógépén pötyögött, majd
felállt, és hozzám lépett.
-Nyissa ki a száját!
Engedtem a felszólításnak. Engedelmesen tűrtem, hogy
a számban kotorásszon a pálcikájával, és egyszer majdnem lehánytam, amikor
véletlenül lejjebb csúszott a pálcika. Megvizsgálta a szememet is, mint egy
lónak a piacon, az arcomat nyomkodta, vérnyomást mért. Annyira fontoskodó volt,
láthatóan annyira aggódott, hogy elvigyorodtam…
Rám nézett, és ebben a pillantásban minden benne
volt.
-Már itt is? – kérdezte. Először nem értettem, mi a
probléma, végül eljutott a tudatomig a kérdés lényege.
-Ja… Ezek szerint…
Kuncogni kezdtem. Mintha a vigyorral nem lett volna
elég bajom!
Tényleg súlyos eset lehetek…
-Mancika! Legyen olyan kedves, hívja fel Dugonics
doktort a megyeiben!
-Igenis, doktor úr!
A doki leült, és újra verni kezdte a klaviatúrát.
Amikor meghallottam, hogy a megyét hívatja, majdnem elájultam, aztán valami
kényelmes nyugalom kezdett magába szívni. Végre nem kellett tovább küzdenem!
Bevégeztetett. Éreztem, ahogy a betegség lassan a hatalmába keríti azokat a
részeimet is, amik eddig harcot vívtak ellene. Eljutott az ujjbegyeimbe, a beleimbe,
felkúszott a nyakamon, az arcomról átterjedt a fülemre, a számra, a
hajszálaimba…
Az évekig tartó kínzások után érezhetnek ilyet azok,
akikre végre kimondják a halálos ítéletet.
Nagyot sóhajtottam, elmosolyodtam. Jólesett átadni
magam a betegségnek, jólesett legyőzve lenni, nem küzdeni tovább. Hátradőltem a
székemen, kényelmes pozíciót vettem fel, és az ablakon nézelődtem kifelé. Most
már úgyis mindegy! Lesz, ami lesz…
-Köszönöm, Mancika… Dezső, te vagy az?… Igen, itt
Karpovszky. Szervusz… Jól, és te? Óh, ez igazán remek… Te, figyelj, lenne itt
valami… Van egy betegünk… Hogy? Igen, az… Néhány hónapja jelent meg nálam
először… Úgy van. Soroljam a tüneteket, vagy hagyjuk…? Rendben. Ok nélküli
mosoly. Csillogó szemek. Belső nyugalom, indokolatlan jókedv. Teljes
érdektelenséget mutatott a politika, a gazdasági válság, a reklámok és
embertársai rossz kedve iránt. Teljes mértékben befolyásolhatatlan volt. Hogy
mondod? Igen, tipikus… Természetesen kapott. Azzal kezdtük! Aztán jött a Philosohicus
humanus. Kapott bűntudat-kezelést, majd híradót nézettünk vele, felküldtük
a netre is, de nem hatott… Reklám-terápia? Természetesen. Alig hatott rá… Végül
gyógyszeres kezelést javasoltam neki. Kedélyrosszabbítót írtam fel, szedte is,
de úgy néz ki, hogy hozzászokott a szervezete. Nagyobb adagot nem merek neki
adni, tudod, milyen veszélyes… Igen, úgy néz ki, hogy javíthatatlanul
jókedvű… Hiába, voltak eredmények, de mindig súlyosabb állapotba zuhant…
Értem. Én is így gondoltam. Nem, én köszönöm… Add át Marikának az üdvözletem…
Én is téged. Szervusz.
Ahogy ültem a székben, és a délelőtti napsütésben
fürdőző madarakat néztem az ablakon keresztül, egyre kevésbé zavart, hogy beteg
vagyok. Baj ez vajon? Végül is mit tehet az ember? Azt mondják, hogy fertőző
vagyok. Még jó, hogy az arcomra van írva, így messziről kikerül, aki akar.
Hallottam, a múltkor is azt mondta Katika néni a nagy barátnőjének, Irmuskának,
hogy el kellene zárni az ilyet… Nyilván nem a gázcsapra gondolt.
Az asszisztens kinyitotta az ablakot. Az egyik
üvegfelület így pont elém került, és én megláttam benne azt a reggeli maszkot,
ami az arcom helyére került: a letörölhetetlen mosolyt, az elégedett
tekintetet, a mosoly redői által újravarrott mimikát, ami annyira idegenné tett
saját magam számára.
Idegenné?…
-Kedves Levente!
Próbáltam figyelni a doki szavaira. Láttam, milyen
komoly, összeszedett és ünnepélyes.
-Konzultáltam a kollegámmal az imént. Hallhatta is,
ha figyelt. Arra a megállapításra jutottunk, hogy felfüggesztjük a kezelését.
Túl veszélyes lenne megemelni az adagot. Mostantól rábízzuk a természetre a
gyógyulási folyamatot. Természetesen…
Valóban idegen lenne a mosoly? Idegen lenne a
jókedv? Egyre jobban tetszik az, amitől reggel még felállt a hátamon szőr: az
arcomnak ez a furcsa formája, a szám szegletében bujkáló mosoly, az izmok laza
ernyedtsége, a csillogó tekintet.
Így, ahogy nézegettem magam, emlékek bukkantak fel –
emlékek, amikről azt hittem, hogy régen kiégtek az agyamból. Érdekes dolgokról
meséltek! Mintha a nevetés lett volna ismerős, és a komorság lett volna a
maszk. Mindaz, amit éveken keresztül a valós arcomnak hittem… mielőtt
megbetegedtem volna… Hogy is van ez?
-Azért azt javasoljuk, hogy egy darabig ne menjen
emberek közé. Mindenféleképpen nézzen több híradót, show-műsort, és kérdezzen
rá többször…
Mielőtt elhittem volna, hogy az élet kegyetlen, hogy
a felnőttek világa hazudik, hogy nincs értelme az életnek… Mielőtt felfogtam
volna, hogy komolyan kell venni az életet, a politikát, hogy mindenkit le kell
győzni, vagy pedig, ha győzni nem tudsz, akkor be kell hódolni…
-És újságot is olvasson, ha teheti, napilapokat és
bulvár-lapokat. Ha pedig megerősödött, akkor veszekedjen minél többet, az segít
abban, hogy meggyógyuljon…
Mielőtt elhittem, hogy az élet boldogtalan, hogy
nincs remény, hogy nincs hit, hogy nem lehet máshogyan csinálni, hogy egyedül
nem vagyok rá képes, hogy számít mások véleménye, hogy mások jobban tudják,
hogy kitűnni bűn, hogy a boldogok zárt-osztályon, a keresők máglyán végzik…
-Arra azonban mindenféleképen készüljön fel, hogy
hosszú távon csak rosszabbodni fog az állapota. Ezzel a betegséggel együtt kell
élnie! Nem sokan lesznek, akik maga mellé állnak. Tudja, hogy van ez. Ne érezzen
bűntudatot! Ez nem bűn. Betegség csupán. Bárki elkaphatja. Tudom, hogy nem
könnyű így élni, de nagyon jó pszichológusaink vannak, ha esetleg…
Mit tudsz te?
Csak néztem a doki száját, amint a megszokott ütemre
mozgott. A tudomány templomában begyakorolt imát mondogatta, amiben már ő maga
sem hitt, de a rutin még uralta. Hiszen ki volt ő? A modern világ lelkésze, a
test doktora, a Nagy Matéria felkent prófétája. Meghallgatott és megvizsgált,
majd felírta a recepteket, mint egy pap a miatyánkot a gyónás után, aztán
szélnek eresztett a következő gyónásig. Ellátott a Nagy Könyvből vett
idézetekkel, aminek a felét sem értette, megparancsolta, hogy ne tedd azt, amit
ő tesz minden nap, és magamra hagyott.
De a lényeg… Azt ő sem tudta, és a lényegen
nem tudott segíteni…
Nem tudott semmit…
Mosolyogtam, miközben hallgattam. Már az sem
érdekelt, honnan jött a jókedv, honnan jött a maszk, és hogy melyik volt előbb,
a tyúk vagy a tojás. Először arra gondoltam, hogy komolyságot kellene
színlelnem, aztán ráébredtem arra, hogy nem várja el tőlem, így nem is
erőltettem meg magam. Végighallgattam a szentbeszédet. Megígértem, hogy
kéthavonta kontrollra járok. Természetesen azt is megígértem, hogy figyelni
fogok magamra, pihenek egy hetet, több híradót és reklámot fogok nézni, és
mindenféleképpen sokkal komolyabban fogok hinni a saját igazamban, és
erőszakosabban fogom másokra tukmálni, mint eddig…
Egyikőnk sem hitte el. Ettől függetlenül eljártuk a
keringőt.
-Köszönöm, doktor úr!
Felálltam, hogy távozzam.
-Egy pillanat!
Mit akarhat még?
-Fogja! – Egy sárga cédulát nyomott a kezembe. – Ez
igazolja magát. Ha bárki fennakadna azon, hogy ok nélkül mosolyog, vagy
egyszerűen csak jól érzi magát olyan helyzetben, amikor normális esetben
szomorúnak kellene lennie, vegye elő, és mutassa meg.
A citromsárga papíron a nevem, a TB-számom és a
lakcímem szerepelt, valamint egy orvosi pecsét aláírással, alatta a diagnózis: krónikus
jókedv.
-Köszönöm. Viszontlátásra.
Bugyuta mosollyal, kezemben a furcsa igazolással,
kiléptem az ajtón. Az emberek rám néztek, majd a papírra, ki megrökönyödve, ki
sajnálkozva, mások érdektelenül, kíváncsian, vagy egyszerűen undorral. Engem
azonban már nem érdekelt az, hogy ki mit gondol vagy gondolhat.
Összehajtogattam a papírt, a dzsekim felső zsebébe dugtam, és fütyörészve
megindultam kifelé.
Felszegett fejjel, vigyorogva távoztam a rendelőből.
Nem gyógyultam meg, az igaz, és úgy nézett ki, hogy krónikus jókedvem végül a
halálomig el fog kísérni, de valahogy már ez sem érdekelt. Volt egy hét
táppénzem, és egy papírom arról, hogy nem kell veszekednem senkivel, nem kell
híradót néznem, azzal foglalkoznom, hogy melyik politikus hazudott, hogy áll a
gazdaság, melyik ország kivel háborúzik, és még azzal sem kellett törődnöm,
hogy tegnap Indiában karambolozott egy busz. Nem kellett többé sajnálkoznom,
nem kellett hajbókolnom, nem kellett harcolnom az igazamért, nem kellett
szomorúnak, levertnek, igazságtalannak lennem, nem kellett boldogtalanul
végiggürizni az életemet…
Én meg, nagy marha, még örültem is neki.
De hiszen nem marha voltam!
Csak beteg…
